… leírok néhány dolgot, ami bánt. Talán kicsit sötétnek tűnik majd mindaz, amit a papírra borítottam, de ez szándékos. Lehet, hogy a zord idő teszi. És még valami: nem tartom magam túlzottan bölcs embernek. Most is inkább csak fecsegek. Ezt ne tessék a végére sem elfelejteni!
Ülök a csónakban, előttem a nádas sötét, komor tömege. Lassan rám esteledik. Még negyedóra, és előveszem a világítópatronokat. Miközben az esti pontycsapat érkezésére várok, furcsa párbeszéd hangjai ütik meg a fülemet. „Figyeljen már oda, legyen szíves, másodszor dob keresztbe nekem! Annyi hely van előttünk, nem igaz, hogy csak elém lehet dobálni…” méltatlankodik fennhangon egy idősebb horgász. Tőlem nem messze fenekezik egy parti stégről. Látásból ismerem csupán, úgy hatvan körül lehet.
„Ne okoskodj már b…meg, oda dobok, ahova akarok. Majd tőled kérek tanácsot, köcsög…”, hangzik a válasz. Mit mondjak? Elég egyértelmű. Három vagy négy stéggel odébb két „úriember” horgászott, amikor kifelé jöttem. Valószínűleg egyikük igazította útba idősebb horgásztársát. Nincs is folytatása e remek beszélgetésnek, bár némi halk morgolódás azért hallatszik az öreg felől.
Mostanában mosolyogva gondolok vissza arra, ahogy Antos Zoltán vagy Vigh József írt arról a lovagias játékról, melynek során egy etetett nádi hely „tulajdonosa” találkozott a helyére vetődő vendéggel. Hogy zajlik ez mostanában? Tavaly nyáron például így: „Takarodj onnan a p…ba! Nem neked szórom oda zsákszám a kukoricát!” E kedves szavakkal fogadott szeretett vizemen egy idősebb horgász, midőn karóimat egy ígéretes nádöböl előtt készültem lebökni. Amúgy a partról ordibálta felém kidagadó nyaki erekkel gondolatait. Nem vagyok egy konfliktuskereső típus, de ezúttal kíváncsian vártam a folytatást. Érzékeny pontomra tapintott ugyanis irodalmi igényességgel fabrikált mondataival. Nem akartam horgászrendet, meg etikát citálni neki, inkább leültem horgászni „csakazértis”. Ha szépen kér, biztos továbbállok, bár igaza akkor sem lett volna. Úgy látszik, én is amolyan kötekedő fajta vagyok. Balhé ezúttal nem lett a dologból, de nem is volt ez egy hosszú barátság kezdete.
Nem állítom, hogy hasonló párbeszédek jellemeznék nap mint nap a horgászatot, de ezek a jelenetek egyre inkább részét képezik a mindennapoknak. Igaz, gyerekként engem is elzavartak sok helyről csak azért, mert felnőttek, erősebbek voltak, mert megtehették. Mégis úgy érzem, mintha manapság keményebb lenne a stílus, néha az eszközök is.
Kedvenc parti helyeim egyikén, a Sétányon horgászom. Egy feeder és egy picker üldözi a halakat, bár most éppen elég csekély eredménnyel. A Ráckevei Duna-ágon igen kevés ilyen remek hely akad. A gyalogosforgalom nem csekély, de kényelmes, hosszú és főképp hozzáférhető partszakasz, ráadásul sokszor igen hálás, jó halakat adó víz ez a híd szomszédságában. A töltés kezdetétől úgy 25-30 méterre horgászom. Kisvártatva két sportember érkezik, sok motyóval megpakolva. Méreteikből, kidolgozott izomzatukból arra következtetek, nem csupán a horgászatban jeleskednek, más sportágban is komoly eredményeik lehetnek. Darabonként úgy másfélszer akkorák, mint én. Tőlem 10 méterre teszik le a cuccost, majd néhány táskát, széket magukhoz véve megindulnak felém. Öt méterre tőlem leraknak egy táskát, aztán baktatnak tovább. A következő tereptárgy, amit elhelyeznek, egy szék. Ezt éppen mellém rakják le, majd egyikük - rám se nézve - annyit mond: „Ne nyúljon hozzá! Ha majd jönnek a többiek, ez az ő helyük lesz.”. Nem kérdez, csupán tájékoztat. Aztán továbbsétálnak, és hasonló módon megjelölnek további két helyet. Egykedvűen horgászom tovább, de valahogy nem vagyok elkeseredve attól, hogy egy óra multával, amikor a halak együttműködésének hiányát megelégelve összeszedem a cuccomat, a többiek még nem érkeztek meg. Nem baj…
A fentiek persze inkább könnyebb fajsúlyú esetek, sokaknak konkrét rémtörténeteik vannak a vízpartokról. Egy ártatlan megjegyzés miatt megkéselt horgászról, a parton három embert is helyben hagyó terepszínű teamről, az etetésre gázolajos kukoricát, üvegtörmeléket, betondarabokat szóró sunyi „bosszúállóról”, vagy épp más csónakját, autóját, felszerelését az éj leple alatt tönkretevő gerinctelen senkiháziról. És a sor a végtelenségig folytatható. Csak tudnám, hogy ki a jó égre haragszunk ennyire? Vagy másról van szó? Én hülye fejjel sokáig azt hittem, hogy a horgászat más. Már úgy értem, más, mint a hétköznapok. Be kellett lássam: tévedtem. Mindenki azt visz magával a partra, amit tud. Senki sem lép ki önmagából. Persze nem mondom azt, hogy ez lenne a horgászat. De ez is az. Egyre inkább.
Nagyon szeretem a régi horgászkönyveket. Valami sosem volt, de biztos, hogy sosem lesz világba kalauzolnak ezek a porszagú lapok. Igali Mészáros József (a múlt század húszas-harmincas éveiben járunk) kicsónakázik a Balaton nádasaiba, s röpke néhány óra alatt annyi halat fog, amennyit manapság sokan hónapok alatt sem látnak. Kicsit bosszankodik ugyan, hogy a sok apró, egy-két kilós ponty nagy étvágya miatt nehéz szép halat fogni, de a szerző nem telhetetlen. Vigh József ugyanott (hatvanas-hetvenes évek, amelyek sok horgász számára máig az „aranykort” jelentik) amellett, hogy kesereg az elmúlt, halban igazán gazdag éveken, szebbnél szebb pontyokat terel a szákba. Akkoriban már csak ennyire tellett…
Most én is belekezdhetnék egy hasonló sirámba, mennyire másképp van most, mint huszonegynéhány éve, amikor elkezdtem a horgászatot. Fogtam a maihoz képest borzasztóan durva és egyszerű felszerelésemet, kibaktattam a stég végébe. Vaníliás cukorral gyúrt kenyérbelet tűztem a horogra (arra a nem kicsire) és fogtam a halat: bodorkákat, pirosszárnyút, hihetetlen kárászokat (sokszor nem azt a kárhoztatott ezüstszínt, hanem a kerekded „hazait”). Néha ponty is akadt, de azok legtöbbször megcsúfoltak. És mi van ma? De nem siránkozom…
Nem siránkozom, mert ez sajnos törvényszerű. Nézzünk kicsit körül, és talán nézzünk kicsit magunkba is. Folyóink jó részét kényszerű börtönbe zártuk, mert óvni akartuk értékeinket, mert kellett a művelhető földterület, s mert nem tudtunk, nem akartunk alkalmazkodni a víz szeszélyeihez. Élnünk kellett, meg persze hajóznunk is. Szabályoztunk, építettünk, itt duzzasztottunk, ott eltereltünk. Tavaink partját is szívesen betonoztuk, csináltunk némelyikből lavórt, mert így tetszett nekünk. Elfoglaltunk a víztől területeket, mert kellett a hely. Vagy csak azt szerettük volna, hogy a kertünk végében csobogjanak a hullámok. Pihenni akartunk, hát százezrével mentünk a vízpartokra, s alakítottuk azt kedvünk szerint.
Nincs az a mocsok, amit ne engedtünk volna a vizekbe, mert a gyáraknak termelnie kellett, a növényeket pedig muszáj volt védeni, táplálni. A csatorna sem futhatott a végtelenbe, a csőnek valahol vége is kellett, hogy legyen. S ha magunk nem lettünk volna elég hatékonyak mindebben, alvízi országként „segítséget” remélhettünk szomszédainktól is. Közben pedig fogtuk a halat hálóval, horoggal. Fogtuk a piacra, a konyhára, vagy csak úgy a magunk örömére. Tudtuk, hogy amit elveszünk, azt vissza is kell adni. Már amit egyáltalán lehet. Adtunk hát annyit, amennyire pénzünk, kedvünk, lelkünk volt. Keveset.
Az elmúlt 150 évről beszélek. Nekünk magunknak hosszú idő, a Természet számára már korántsem az. Az ő eszköztárában igen kevés azonnali megoldás van. Nem tud követni minket. Most persze széttárhatjuk a kezünket, s nehéz sóhajjal mondhatjuk: ez nem a mi bűnünk. Jobb, ha tudjuk, a dolgok ma sem mennek alapvetően másként. Ha magunkat ártatlannak hinnénk mindebben, akkor gondolkodjunk el egy-egy pillanatra. Akkor, amikor lehúzzuk a WC-t, amikor egy újabb adag szupererős mosogatószert nyomunk a szivacsra, amikor bekapunk egy gyógyszert, mert fáj a fejünk, amikor a kertünkben a fákat permetezzük, vagy a gyepre szórunk némi műtrágyát. A példák hosszú sora lenne még említhető. Mindannyian ezt csináljuk. Majd’ tízmillióan. Semmi nem lesz olyan, mint régen volt.
Ezt az írást megmutattam néhány barátomnak. Nem voltam benne biztos, hogy ennek a fecsegésnek van-e értelme. Most is van bennem némi bizonytalanság… Egyikük - több más dolog mellett - arról is írt, hogy az egyén vajmi keveset tehet. Igaza van. Mégis fontosnak tartottam leírni a fentieket. Egyetlen dolog miatt. Én abban hiszek, hogy az emberek gondolkodásmódja változhat. Ha lassan is, de eljuthatunk egyszer oda, hogy a többség belássa: mindannyian hatással vagyunk környezetünkre. Vagy közvetlenül, cselekedeteink útján, vagy áttételesen, fogyasztási és egyéb igényeink által. Igen, egyszer eljutunk majd ide is. De semmi nem lesz olyan, mint régen volt.
Természetes vizeinken horgászni - ha nevezhetők azok még természetesnek - egyre nehezebb kenyér. Sokan vannak, akik szűkre szabott idejükben egyre inkább máshol keresik a horgászat nyújtotta élményeket. Nincs idő az egyes vizek titkait napról napra, esetleg kudarcok sorozatán keresztül kiismerni. Elmennek hát olyan, jól telepített tavak partjára, ahol a sikernek nagyobb esélyével számolhatnak. Műanyag, mondják erre többen is, s egyúttal erkölcsi ítéletet mondanak horgásztársaikról. Nem hiszem, hogy ez jó. Nem hiszem, hogy ez igazságos. Sokszor már az is műanyag, ami „csupán” egy féltő gonddal óvott, sok törődéssel, munkával megőrzött vízterület. De mindez tulajdonképp nem is fontos. Hogy mi a fontos? Az, hogy amikor elégedett mosollyal nézünk bele a fényképezőgép lencséjébe, kezünkben tartva tekintélyes zsákmányunkat, egy pillanatra se gondoljuk, hogy rendben van a világ! Semmi sincs rendben.
Ahogy a Fórumot olvasgatom, rengeteg feszülő indulatot, elfojtott keserűséget vélek felfedezni. Nincs ez másképp a vízpartokon sem. Kígyót-békát kiabálunk egymásra. A pergető horgász? Nyilván gereblyézik. Mi mást is tenne, hisz még a horgászrendben is benne van: tilos gumihallal, tviszterrel horgászni! Végre megkapták a csibészek! A bojlis? Aki sportszerűtlen, aki nem bedob, hanem behord, aki alszik, és akinek rengeteg pénze van. Aztán ott a finomszerelékes. Tízezreket szór a petrencerúdja elé, az idétlen ládáján kuporog, és úgy néz ki a sok csetreszével, mint valami elizélt intenzív osztály. El ne felejtsük a sok elmaradott, „sárgavégűvel” horgászót! Akik nem vettek tudomást az eltelt 30 évről, s úgy tűnik, örök mementóként díszítik majd a vizek partjait. Kihagytam valakit? Ja, a legyesek. Azok bolondok. Egymást marjuk ilyen és ezekhez hasonló marhaságokkal. Ha feleannyi energiát ölnénk értelmes dolgokba, mint egymás szapulásába, bizony mondom, rá sem ismernénk erre az országra. Egyelőre még ráismerünk. Otthon, édes otthon.
Igali Mészáros József 1937-ben írta a következőket A hal, a horog és az ember című könyvének előszavában: „…Mert aki egyszer kezébe vette a horogbotot és felkereste a vizeket, annak hamarosan eszébe jutnak Herman Ottó szavai: …a horgászat nem pusztán testedző fáradozással jár, de szellemi üdülést is nyújt, tekintve, hogy a jó horgásznak szeretnie kell a természetet, ismernie annak tüneményeit, amelynek lépten-nyomon kínálkozó ezerféle változata okulva szórakoztat. A horgászat edzi az akaraterőt, benső viszonyt teremt az ember és a szabad természet között, üdítő és jellemfejlesztő egyaránt.” Kalapomat illendően megemelve halkan jegyzem meg: ők is tévedhettek… Vagy mégis igazuk volt?
Czender Miklós (bogyo)
Fotók: Bajzáth József, Czender Miklós
