Gémberedett tagokkal kászálódott ki a kocsiból. Az út nem volt hosszú, alig háromnegyed órát tartott, mégis kicsit törődöttnek érezte magát. Derengő hajnali fények vették körül, de a holtág aludt még, feszes felszínét nem törte meg semmi. Vékony ködfátyol úszott a szántás fölött. Hunyorogva nézte a csalitos szélét, ahol a szeme sarkából mozgást látott az imént. Őzek merészkedtek ki a nyílt terepre, hetet számolt össze belőlük. Hosszú percekig ácsorgott, hátát az autó oldalának vetve, szemét az óvatos állatokra meresztve. Elég messze voltak ahhoz, hogy jelenléte ne zavarja őket, s a fényképezőgépre se gondoljon.
Aztán az egyik suta felvetette a fejét, beleszagolt a reggel csípős levegőjébe, majd a fák felé iramodott. A többiek követték. Nem tudta, mi zavarhatta meg őket. Megfordult, nekilátott az előkészületeknek. Gumicsizmát húzott, aztán összerakta a botot. Vállára vette a táskát, bezárta az autót és lebandukolt a vízhez.
Ott kezdte, ahol a múltkor az a szép csuka vágott a villantója után. A hal elvétette ugyan a kanalat, de ő megjegyezte magának a helyet. Aranyszín körforgót kapcsolt a zsinór végére, dobott. Egy beszakadt, vastag ág vége meredezett itt a partszélben. Azt nem tudta pontosan, hogy a víz alatt meddig tart a dzsungel, de többször is érezte, amint kicsit lejjebb engedte a kanalat, hogy a lassan pörgő levelet meg-megüti valami. Sebaj, kockázat nélkül nincs üzlet. Csuka sincs. Rendületlenül dobált tovább, de a halaknak nem kellett a körforgó. Fogta hát a motyót, s indult tovább.
Ahogy bandukolt, gondolatai is egyre távolabb jártak a holtág partjától. Keserű útra tévedtek. Egy volt kollégája halálhírét hozta a Húsvét. Alig negyven évesen. Sakk-matt. Nem érte teljesen váratlanul a dolog, hallott felőle már korábban is. Nagyon beteg, nincs már sok hátra neki, mondták, de ez valahogy olyan képtelenül hangzott. Micsoda marhaság ez? Ha rá gondolt, mindig egy erős, vidám ember képe jelent meg előtte. Úgy, ahogy megismerte, s amilyen akkor volt, amikor elváltak útjaik. Aktívabb, pörgőbb munkára vágyott, ezért állt tovább. Búcsúzóul sok szerencsét kívánt neki. Most arra gondolt, talán meg kellett volna ölelnie akkor. De a férfiak ritkán ölelkeznek.
A fák, bokrok dzsungelében újabb lejáratot vett észre. Óvatosan ereszkedett le a meredek partoldalban. Zsebkendőnyi helyet talált magának egy széles fatörzs mellett. A fölé tornyosuló ágak erdeje elég nehézzé tette a dobást, nem is lendítette, csupán csuklóból pöccintette a műcsalit. Még mindig a körforgóval próbálkozott, de minden dobással csökkent a hite benne. Tompa fényű támolygóra cserélte, hátha ez inkább beválik majd.
Hirtelen megérezte a tarkóján a Nap erejét. Megfordult, megbámulta a fátyolos fényű korongot, ahogy szinte ágról-ágra kapaszkodott felfelé. Egyre élesebb, egyre határozottabb körvonalakat kapott körülötte minden. Élvezte az arcán szétömlő melegséget, bár tudta, hogy egy óra elteltével már a pokolba kívánja majd a meleget, meg a szikrázó napsugarakat. Sokáig kotorászott a táskában, míg végre megtalálta az okuláréjára csíptethető napszemüveget.
A következő helyet is ismerte már, még az őszön itt fogott egy kétkilós-forma csukát. Ez talán nem olyan nagy dolog, de ez a hal mégis megmaradt az emlékezetében. Úgy kapta el a körfogót, hogy az hihetetlen. Fent kellett húznia a villantót, mert kétarasznyira a felszín alatt már menthetetlenül összeszedte volna a magasra törő hínárt. A csuka alulról támadott, s lendülete magasra dobta testét a felszín fölé. Ő épp nem nézett oda, csak a kezén érezte a durva ütést. Tekintetét a víz felé rántotta, s még látta a nagy burvánnyal visszazuhanó halat. Elképesztő, még most is beleborzongott, ahogy felidézte magában a történteket. Húzta tovább a kanalat.
A fenébe, három hónap! Ennyi idő kellett, hogy egy emberből emléket, fájó sebet csináljon a betegség. Megrázta a fejét, megpróbált a horgászatra koncentrálni. Aztán letette a botot és leült a földre. Milyen hihetetlenül önző az ember. Amikor hírét vette a történteknek, rémület kúszott fel a torkán. Nem, az első gondolat nem az itt maradt családról, nem egy elment barátról szólt. Saját magára gondolt. Arra, hogy milyen egyszerű meghalni. Arra, hogy milyen könnyedén mondja ki azt a szót, hogy holnap. Félt. Tényleg önző lenne? Lehet.
Körülötte száraz levelek alkotta paplan borított mindent. Ezen kellett először keresztülverekednie magát mindennek, ami látni akarta a Napot. Csenevész bokrok, apró kék és sárga virágok kandikáltak ki a takaró alól. Kezével megkotorta az avart, egész addig, ahol a levelek már nedves, barna masszát alkotva szinte eggyé váltak a földdel. Ahogy közelebb hajolt, nehéz, mégis barátságos szag csapta meg az orrát. Élet volt benne.
Egy hangosan csattanó rablás térítette magához. A csuka egész a partszélben, térdig sem érő vízben kapott áldozata után. A vízcseppek szinte a lábáig fröccsentek, és a halat is látta, amint a farka kicsapódott a vízből. „Hogy azt a hályogos szemű nénikédet! Micsoda viselkedés ez? Műcsalit nem eszünk, a horgászt meg lefröcsköljük?” Nehézkesen tápászkodott fel, s ahogy kezével is besegített, tenyerét megszúrta valami. Nem törődött vele, minden figyelme a finoman fodrozódó felszínre irányult. Vadászni indult megint.
Kezében a botot szorongatva megtorpant egy pillanatra. Óvatosan lépett a part szélére, nem akarta megriasztani a halakat. Finom mozdulattal, alulról lendítette a körforgót a vízre hajló ágak elé. Tán még a nyelvét is kinyújtotta, ahogy a kiszemelt hely felé szép ívben repülő villantó útját figyelte. Az utolsó pillanatban, a zsinórnál fogva állította meg a kanalat, mielőtt az az ágakon landolt volna. Tökéletes! A felkapókart ugyanazzal a mozdulattal hajtotta vissza, s már lassan tekerte is az orsót. A villantó engedelmesen feleselt a botspiccen. Egy métert sem haladt a kanál, s hirtelen megállt. Önkéntelenül húzott egyet a boton, ami válaszul szép, feszes ívet rajzolva ragadt a kezében. Várt egy szempillantásnyit, aztán csúnya szitkot morzsolt szét a fogai közt. Akadót fogott. Bosszúsan húzta tovább a cuccot. A fonott zsinórt nem féltette, a botot meg mérgében nem kímélte, pedig megérdemelte volna. Az ellenállás engedett, végül egy hosszú ágat segített partra. Megint morgott valamit, de ezt már ő sem értette.
A kedvenc sarok felé vette az irányt. Náddal, gyékénnyel borított csücsök, vastag hínárszőnyeggel övezve. Sok horgász megállt ezen a részen, de ha pergetett, egy-két próbálkozás után más irányt vettek a dobásai. Semmit nem lehetett ugyanis elhúzni itt, ami egy arasznál lejjebb ment a felszínről, sőt, néha még ezek a csalik is el-elakadtak. Ő azonban szerette ezt a részt, egyetlen alkalommal sem hagyta ki, ha a holtágnál járt. Itt használta először eredménnyel a csukák ellen azt a felszínen bluggyogó fahalat, ami azóta az egyik kedvence lett. Nagyon szerette ezt a pecát. A csukák fantasztikus műsort adtak. Hatalmas elánnal, fröcsögve rontottak neki az idétlen fadarabnak. Legtöbbször oldalról támadták meg, de az is előfordult, hogy hátulról rontottak rá. Volt olyan, hogy majd’ egy métert ugrott a krokodilpofájú a csali után. Ezt nem lehetett kihagyni.
Mindig volt itt néhány csuka a nádas szélén, vagy körülötte a hínárszálak között. „Itt nincsenek nagyok.” legyintett egyszer egy helybéli horgász, amikor beszédbe elegyedtek. Igaza volt. Másfél kilósnál nagyobb jószágot még nem fogott ezen a helyen, de igazából nem is bánta. Az izgalom, a látvány és az, hogy legalább egy-két látványos rávágásig mindig eljutott, busásan kárpótolta a máshol talán elszalasztott nagyokért. Csendesen poroszkált hát a kedvenc sarok felé.
A Nap már magasan járt, forró fényt öntött mindenhová. Apró porfelhőket kavartak léptei az úton. Melege volt. A bélelt gumicsizma reggel még jól esett, most azonban szívesebben bújt volna bármibe, ami nem ennyire meleg. Egy frissítő, gyors zápor is jólesett volna. Pulcsiját a táskájára terítve cipelte magával. Előtte sok száz méteren keresztül csak az üresen kanyargó földutat látta. Hátranézett, de ott is csak az út szürke szalagja nyújtózott messzire. Egyedül volt.
A magány. Talán ez lehet a legszörnyűbb az egészben. Hiába volt körülötte a család, azok, akik szerették, akiket maga mellé engedett az utolsó hetekben, mégis egyedül volt. A harcban mindig magára marad az ember. Tudta, hogy itt a vége, s csak napokban, hetekben mérhető már az idő. Egyedül maradt a félelmeivel, a gondolataival. Vagy bízott, hitt, amíg tehette? Egy idős ember lelkében talán már lehet béke, mert a test és a lélek egyaránt bezárul. Talán. De negyven évesen? Nehéz sóhaj szakadt fel belőle, ahogy továbblépett. Észre sem vette, hogy megállt, amint gondolatai messze vitték megint az útról. Meddig fog még eszébe jutni? És mikor fáj majd kevésbé, mint most. Tudta a választ, de inkább továbbindult. A kedvenc hely felé.
Vakító napsütés és csendes felszín fogadta a sarokban. Tompább, sötétebb tónusú, nagyméretű fahalat halászott ki a dobozból. Lesétált a kis áteresz mellé, ahol most épp nem horgászott senki, pedig elég gyakran üldögéltek itt spiccbottal a kézben, vagy úszós szerszámmal várva a csukákat. Örült neki, hisz ez volt az egyetlen hely, ahonnan elérhette dobásaival a nádcsücsköt, s ahol a megakasztott halat partra is tudta vezetni. Körbedobálta a növényeket, a popperből pedig olyan gyönyörű hangokat csikart ki, hogy azok bármely kuttyogatónak is becsületére váltak volna. A csukák mégis hallgattak. Bent, a nádcsücsökben néha meg-meglebbent egy szál, s az egyik nádcsomó mozgása bizony nagytestű halról árulkodott. Mi a fene? Van a víz ott vagy három arasz, több nem, az biztos.
Az első rávágást a nádastól messze, szinte a lába előtt kapta. A csuka hátulról rontott rá a csalira, ő meg kis híján kiejtette a kezéből a botot, úgy megijedt, olyan váratlanul érte a dolog. „Amíg vízben a csali, jöhet a hal is…” dünnyögte magában, csak úgy a bajsza alatt. Egy kedves öreg szava járása volt ez, akivel régen sokszor találkozott. Néhány szót váltottak, ilyenkor mindig elmagyarázta az idős horgász, hogy épp aznap miért nem fogott semmit. Az utolsó mondata minden alkalommal ez volt.
A csuka nem volt nagy, vagy kevésbé udvariasan mondhatnánk úgy is: elég kicsire sikeredett, de ez a legkevésbé sem zavarta. Magasra kellett emelnie a bot spiccét, ha nem akarta, hogy a hal egy csomó zöldséget szedjen össze útközben. Keményen ellenkezett az állat, már ahogy tőle tellett, de a harc így sem tartott sokáig. Partra segítette az útonállót. Óvatosan, mert a csukát tisztelte, még akkor is, ha ekkorka. Pár éve horgászott csak céltudatosan rájuk, de néhány fájdalmas tapasztalattal már gazdagadott ez idő alatt. Veszélyes a hal is, veszélyesek a horgok is, ha nem vigyáz eléggé. Egy darabig elnézegette a csuka szép mintázatát, aztán visszatette a vízbe. „Apád, anyád…” morogta közben a szokásos mondókát.
Megszomjazott, előkotorta táskájából a teát. Valamit megőrzött még a reggel hűvöséből, nagyon jól estek az első kortyok. Leült kicsit, a vizet nézte. A temetésen sokan voltak, nagyon sokan. A család, a barátok, s egy egész szakma állt félszegen a sír körül. A pap beszélt, de ő nem hallotta mit mond, csak tompa, távoli zsongásként jutottak az agyáig a megszokott szavak. Szavak. Nézte az arcokat. A legtöbben nem sír körül állókat nézték, tekintetük valahová a távolba révedt. Aztán szeme a kisfiúra tévedt. Ötéves-forma gyermek, nem sokkal idősebb, mint az ő fia. Édesanyja és nővére fogták közre két oldalról, kezei az ő kezüket fogták. Cipője orrával aprókat rúgott a porba, tekintete pedig fel-alá vándorolt. Az apja koporsójáról a papra, onnan az édesanyjára nézett. Szemeiben valami megmagyarázhatatlan kifejezés volt. Rettenetes volt nézni, mégis mágnesként vonzotta őt a kisfiú tekintete. Azokban a kis sötét szemekben kérdések voltak. Rengeteg kérdés. Amikor a szertartásnak vége volt, szinte futott kifelé a temetőből. Mindenkit meg akart ölelni otthon.
Tovább dobált a nádas elé, de hiába. Pedig kell ott tanyáznia még néhánynak, s ahogy gondolta, lehet azért a nagyobbjából is. Talán az ötödik bevontatásnál történt, hogy a nád előtt bluggyogtatott fahal mögött egy hatalmas tolóhullám jelent meg. A hal nem rabolt rá a műcsalira, csupán utána mozdult. Nem láthatta a megzavart rablót, de a hullám olyan magasan és szélesen emelkedett fel, hogy remegni kezdtek a térdei. Uramisten! Mi volt ez? Ez csuka nem lehet, vagy, ha mégis, hát ekkora csuka nincs is. Akkor mi? Talán harcsa? Térdig érő vízben… Öt perc sem telt bele, és megtudta.
Szeme sarkából egy gémet vett észre, ami kecses vitorlázással közeledett, épp a nádcsücsök felé. A madár tett egy fél kört a növények felett, csak utána kormányozta magát ereszkedésbe. Bár a műcsali még a vízben volt, mégis leengedte a botot, a leszállni készülő madarat figyelte. Az kiterjesztett szárnyaival, valószínűtlenül lassan közeledett a csücsök szélén árválkodó ritkás szálak felé. Lába már érintette a vizet, amikor az addig nyugodtan feszülő felszín szinte felrobbant alatta. Fröcskölt, kavargott, hullámzott minden körülötte, s a vékony szálak szinte szobányi területen őrült táncba kezdtek. A megriasztott harcsa tovább forgolódott, a gém pedig kétségbeesett szárnycsapásokkal próbált ismét a levegőbe emelkedni. Dermedten nézte a jelenetet. A némán, mégis hihetetlen energiával felfelé törekvő madarat, s az alatta tomboló sekély vizet. A gém végül felemelkedett, s néhány másodperc múlva már csak a szelíden ringatózó nádszálak jelezték, hogy történt valami.
Beletelt némi idő, amíg felocsúdott. Gyorsan kitekerte a felszínen türelmesen várakozó műcsalit. Keze már egy újabb dobásra lendült, de a mozdulat félúton megállt. Tekintetét végigfuttatta a boton. Karcsú, könnyű mégis szívós pálca. Szerette, nagyon a kezéhez nőtt már az elmúlt két évben. Ez nem egy harcsázó nyél. Az a hal legalább negyven kiló, de lehet még annál is nagyobb. Előtte a vízben mindenhol nyakig érő hínár. Bohócot csinál belőle az az állat, ha valahogy sikerülne horogra csalnia. Nincs esély innen és így kifogni. Nézte a botot, a zsinór végén himbálózó fahalacskát. Az órájára nézett, aztán a horgot beakasztotta a keverőgyűrűbe. Nagyot zörrent a táska, ahogy a vállára dobta.
A kocsi felé sétálva feje teljesen üres volt. Nézte a szántásban sarjadó növényeket, a holtágat körülölelő fákat, amik új, tavaszi ruháikat mutogatták. Munkagép zúgott valahol a távolban, de nem tudta elnyomni a fák közé tévedő szellő ismerős zaját, a madarak fel-feltörő kiáltásait. Egykedvűen poroszkált, néha megigazította a táskáról lecsúszó pulóvert. Szinte kívülállóként figyelte az őt körülvevő világot. Egy kisfiú képe sejlett fel előtte. Nem, nem azé a kérdő tekintetű kisfiúé. A saját fiára gondolt. „Hazamegyek…” mormogta magában „…megölelem”.
Czender Miklós (bogyo)
u.i.: Tudod Feri, soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Nem tudok mit kezdeni a dologgal. A temetés óta nem beszéltünk rólad. Gondolunk rád.
