Az év első horgászatának reggele. A cuccokat, mint általában, még előző este kikészítette, csak bele kellett ugrania a székre halmozott ruhákba. „Öltözködjünk rétegesen!”, tanácsolta Buga doktor néhány évtizede. Így is tett. Az indulás előtti rituáléból már csak egy dolog volt hátra. Kávét melegített, aztán a csészével a kezében leült a nappaliban.
A csatornához készült, oda, ahol az elmúlt évet befejezte. Ahogy a forró feketét kevergette, arra a decemberi horgászatra gondolt. A naptárhoz képest szokatlanul meleg volt az idő. A megelőző napokban bőven esett, a part menti út csatakosra ázott. Nem is merészkedett beljebb a kocsival, a csatorna felett átívelő hídnál parkolt le. Ahogy kiszállt az autóból, néhány lélegzetvétel után úgy érezte, hogy a párás levegő szinte a gyomráig kihűtötte. Fázósan húzta össze magán a kabátot. Összeszedte a cuccait a csomagtartóból, gumicsizmát húzott, aztán nekivágott az útnak. Nem úgy indult el, mint aki az év utolsó horgászatára készül, az csak később derült ki. Csupán pár nap volt még Karácsonyig, az ünnepek után pedig már nem volt alkalom rá, másképp alakultak a dolgai.
Praktikus vagy sem, két botot lóbált a kezében, part menti sétája során. Egy kis dobósúlyú, peremfutó orsóval szerelt pálca mellett egy rövid, multis botot is vitt magával. Az egyikkel vasakat, kisebb wobblereket dobált, a multis pálcát pedig a rángatós csalikhoz használta. Néha ugyan felesleges úri huncutságnak gondolta a két botot, de ha egyszer így állt kézre neki? Gumicsalikat nem hozott magával, mert a helyi horgászrend tiltotta ezek használatát ilyenkor. Csak néhány bennfentes, no meg a jó ég tudhatta, hogy pontosan miért. A különböző gumikütyük (tviszterek, gumihalak és egyéb izék) dolgában nem volt ugyan túl ügyes, de e csalik eredményessége és viszonylagos olcsósága bizony azt mondatta vele: ezt is meg kell tanulni! De nem most…
Beállót keresett. A látóhatárig húzódó csatorna mellett rajta kívül senki nem volt, így ez nem okozott túl nagy nehézséget. Vékony támolygó kanállal kezdett dobálni, ahogy tette ezt már évek óta, ha a csatornákon járt. Már a második dobásba belekapott valami apró szörnyeteg, de csak egy kisebb ütésre, egy spiccbólintásra futotta a haltól, a horog nem akadt meg. A következő dobás előtt fent egy kicsit a horgon, de ez csak amolyan pótcselekvés volt tőle, a megszokás. Tovább hajigálta a kanalat.
Kedvesen ismerős érzések kerítették hatalmába. Évekkel ezelőtt itt, ezen a csatornán kezdett el pergetni. Sokat olvasott a módszerről korábban, de azokban a hetekben rá kellett jönnie, hogy egy dolog az, amit a könyvekben írnak, és egy másik dolog a valóság. Hosszú hónapokig járt ide, dobált mindent, ami csak szerény arzenáljában rendelkezésre állt. Inkább csak dobált, halat alig-alig fogott, bár így minden apró csukának, amit el tudott csípni, igen nagy becsülete lett. Olyan volt ez, mint amikor iskolásként korcsolyázni tanult. Az osztálytársak meg a barátok lelkesen mesélték élményeiket, és hívták is sokszor, menjenek ki együtt a Műjégre. Vágyta a többiek társaságát, meg az ígért kalandokat, csak épp korcsolyázni nem tudott. Korcsolyát kért és kapott a szüleitől. Amikor beálltak az első komolyabb fagyok, esténként lejárt az iskola fellocsolt udvarára. Gyakorolni. Minden estéjét ugyanazon a tizenöt méteres szakaszon töltötte. Eleinte elég bizonytalanul, aztán egyre jobban és jobban ment a dolog. Úgy érezte, itt az ideje trükközni kicsit. Ettől persze megint elkezdett esni-kelni, mint a legelején, de ez már jobb volt, hisz egyre több volt a sikerélmény. Aztán az egyik hétvégén igent mondott barátai meghívására, s végre ő is részese lehetett a közösségnek.
Ez a csatorna volt az ő fellocsolt iskolaudvara, már ami a pergetést illeti, de ellentétben az igazival - ahova azután nem ment többet - a csatornára szívesen kijárt később is. Komoly halakkal, nagy fogásokkal nem kecsegtette őt soha ez a víz, de a mai napig ez maradt számára az igazi, hazai pálya. Otthonosan érezte magát.
A következő csuka nem váratott magára sokáig, még ugyanabban a beállóban, szinte a csizmája orra előtt verte le a kanalat. Makettcsuka volt ez is, de igazi hős módjára küzdött, a finom pálcán komoly harcos benyomását keltette. Ki-kitört, rázta a fejét, még egy kisebb szaltóra is futotta tőle, akár a nagyoktól, aztán feladta. Hamar megszabadította a horogtól a halat, és visszacsúsztatta a vízbe. Néhány dobás erejéig megkarcolta a mélyebb részeket a támolygóval, aztán továbbállt, a következő nádnyiladék felé.
Ahogy a csizmamarasztaló úton szedegette a lábait, az jutott eszébe, hogy nem is végződhetne másképp ez az év, mint ezzel a nyálkás-hűvös idővel, apró csukák társaságában. Sorsszerű. „Micsoda egy ramaty év volt ez!” gondolta. És tényleg, ez az esztendő olyan volt számára, mint az a focimeccs, ahol semmi, de tényleg semmi nem jön össze. Minden labda kifelé pattan a kapufáról, a milliószor megcsinált cselbe is belebotlik az ember, s ahol még az ellenfél sem igazán érti, miért megy nekik aznap ennyire jól. Liverpool-Karakószörcsög 0:4. Elmosolyodott. Majd jövőre…
Felnézett a túlparton álló, horgonyzást tiltó táblára, és röhöghetnékje támadt. Szinte látta maga előtt a Queen Elizabeth fáradt kapitányát, amint izzadó homlokát törölgetve szól le a gépházba: „A francba, fiúk, kell a gőz, itt még nem lehet megállni!”. No de sebaj, lévén ő most pergetőbotokkal jött, nem hajóval, a tiltás rá nem vonatkozik. Lehorgonyzott hát, épp szemben a táblával, s dobálni kezdte a már bevált kanalat.
Azért a tavaszt sajnálta. Megvolt nála a dolgok kialakult rendje, s ebben a tavasznak fontos szerep jutott. Jégveszte után, az első melegebb napok már valahol a vízparton találták. Nem volt az a kifejezett keszegező fajta - a darabosabb halak, legyenek azok békések vagy ragadozók, mindig jobban érdekelték - de az első tavaszi horgászatok mindig a keszegekről szóltak. Mintha bemelegítene az egész évre, úgy pecázott ilyenkor. Bolognai, feeder, picker, mindegy volt neki, csak jöjjenek azok a halak! Nem átallotta a spiccbotot sem elővenni, amit máskor csak csalihalfogáshoz használt. A legapróbb példányoknak is tiszta szívvel tudott örülni, csak nyálkás legyen végre a keze.
Aztán amikor a sekély nádasok gyorsabban melegedő vizében megjelentek az első bágyadt pontyok, ő ott volt velük együtt. Szerette ezt az időszakot a nádnál, mert ilyenkor esélye volt csónakba édesgetni azokat a nagytestű pontyokat is, akik nyáron bohócot csináltak belőle. De idén valahogy úgy alakult, hogy tavasszal alig horgászott valamit, s azt sem koronázta túlzottan sok siker. Hol a munkája szólt közbe, hol az időjárás, de olyan is történt, hogy egyszerűen fáradt volt nekiindulni. Még ilyet! Hát majd nyáron…
Sekélyen futó, kétrészes wobblert csatolt a kapocsba, mert a támolygót nem ütötték a halak. A fahalra sem kéredzkedett fel senki, de a bevontatás egyszerűsége, hogy elég volt csak az orsóval életet lehelnie a műcsaliba, most jobban esett neki. A kis wobbler rázta magát meg a bot spiccét rendesen, de a csukák nem vettek róla tudomást. Felszisszent, mintha darázs csípné, amikor a szeme sarkából valami olyat látott, aminek ott semmi keresnivalója sem volt. Odakapta a fejét. Egy fecske! „Mi a jó Istent keresel még itt, drágám?” mormogta magában. Elszorult a szíve, mert az ember szíve igenis elszorul, ha halálraítéltet lát. A madár élénknek, erősnek látszott, s csöppet nem zavarta az ember szánakozó tekintete. Fejét oldalra fordította, majd elrúgta magát a kopasz bokorról. A horgász hosszan nézett utána.
Zörgő hangra és a bot határozott rángására lett figyelmes. Pont ez történik akkor, amikor az ember betekeri a spiccgyűrűbe a drótelőke előtti forgót… Még ez is. Bosszúsan rázta meg a bot spiccét, miközben a dobról zsinórt engedett. Eszébe jutott: néhány hete egy hasonló figyelmetlenség miatt röhögte ki az egyik barátját. „Ennyit tudsz, te csokimikulás…” mondta neki. Miután a felszerelés minden eleme a helyére került, dobásra lendítette a cuccot, és a wobblert mérnöki pontossággal hajította a szemközti nádasba. Ez már sok volt. Letette a botot, de a cigire csak akkor gyújtott rá, amikor a röhögést már hellyel-közzel abbahagyta. Élvezettel fújta a füstöt.
Igen, a nyár bizony komoly csalódás volt. Nyáron leginkább a kis-dunai nádasok, gyékényesek környékén bóklászott, pontyokat s néhány év előtt még amurokat is keresve. A korábbi években igen szépen fogta a bajuszosokat meg a bevándorolt növényevőket. Szerette ezt a pecát, mert bár sokan unalmasnak tartják a nád előtt való ücsörgést, számára ez a mai napig érdekes és változatos tevékenység volt. Figyelte a vizet, a nádas mikrovilágát, a halak járását. Annyi mindent történik, csak nyitott szem kell hozzá. Nagyon várta háromhetes szabadságát, hisz minden nap hajnalban és esténként ott görnyedhetett a csónakdeszkán, de a pontyok rútul cserbenhagyták. Semmi nem működött úgy, mint előtte. Alig találta a halakat, s ha végül meg is találta őket, akasztani csak néhányat tudott belőlük. Annyira nem ment a dolog, hogy végül süllőzésre adta a fejét, de megfogott süllők, balinok, sügérek inkább csalódást jelentettek számára. Persze a lelke mélyén tudta, hogy a sikertelenségnek ő maga is oka. Sokat változott a víz az elmúlt évekhez képest. Ha a megszokott módon nem megy, hát meg kell próbálni máshol, máskor, máshogy.
Kézbe vette a botot, „Majd elválik…”, gondolta, és egy határozott mozdulattal megrántotta a madzagot. Elvált. Már úgy értem, hogy a wobbler a szemközti nádastól. A műcsali némi függelékkel díszítve távozott a túloldalról, úgyhogy gyorsan kikurblizta a fahalat. Fogta a botjait, továbbállt.
A szél megerősödött kissé, s hozott magával egy kevés vízpermetet. Kicsit előredőlve nyomult a következő benyíló felé, arcát oldalra fordította, hogy szemüvege kevesebb cseppet gyűjtsön össze. Úgy érezte magát, mint az a bizonyos sarkkutató expedíció sok évvel ezelőtt a Delta főcímében. Elkezdte dúdolni az ismerős dallamot, amitől megint vigyorognia kellett. Rajta kívül senki nem találta volna ki, milyen muzsikát próbál felidézni. „De hát ez rémes!”, mondta fennhangon. Abbahagyta az éneklést, amitől még az öreg Kaporszakállú is jobb kedvre derült. A szél alábbhagyott, az eső elállt, sőt még néhány bágyadt napsugár is elérte a nedvesen csillogó utat.
A jobb időtől jobb kedve kerekedett, a csaliktól zörgő oldaltáska sem húzta már úgy a vállát. Egy kisebb jerkkel folytatta a víz faggatását. Az ősz elején még igencsak ütemesen, széles mozdulatokkal ráncigálta ezt a csalit és nagyobb testvéreit, mostanra azonban már lassítani kellett a tempón. A spicc egész apró cincálásával, sok szünettel édesgette maga felé a műcsalit, mert hitte, hogy a hidegebb vízben nem lehet olyan nagy sebességre kényszeríteni a csukát. Vagy legalábbis nem érdemes. Az eredetileg úszó wobbler a vastag drótelőtét miatt inkább lebegővé vált, ami most kifejezetten jól jött, mert a bevontatás szüneteiben megtartotta a mélységet, úgy sodródott tovább a csatorna enyhe áramlásában. Akárcsak egy igazi kishal. Ezt gondolhatta az a csuka is, amelyik egész a partig követte a kis Slidert. Leverte a víz, amikor meglátta a halat a wobbler mögött. Tán még a nyelvét is kinyújtotta nagy igyekezetében, hogy tetszetősen mozgassa a műcsalit.
A csuka egészen az utolsó pöccintésig várt, csak akkor ütött oda a fahalnak. Bármennyire számított rá, mégis meglepte a támadás. Nagyot húzott a bot megtorpanó spiccén, de mert a horog nem akadt, ezzel a mozdulattal ki is rántotta a vízből a csalit. A csuka villámként fordult, s iszkolt vissza a mélybe. Kellett még néhány perc, míg hősünk szívverése visszaállt a megszokott ritmusra. Dobott még párat a Sliderrel, de újabb atrocitás nem érte. Ismét a támolygóhoz nyúlt, hátha azzal elő tudja csalogatni iménti vendégét. Nem tudta.
A tavaszt ő hagyta ki, az ősz azonban nem rajta múlott. Az ősz az idén nem jött el. Persze a levelek azért lehullottak, a költöző madarak nekiindultak, de inkább csak megszokásból, az időjárás okán akár maradhattak volna. Napról napra bizonytalanul böngészte a naptárt, vajon nincs-e valami tévedés a dologban. Ha volt is, hát azt nem ő követte el. Sokszor eltöprengett rajta, vajon az ember mikor mondja ki végre a verdiktet: „Hölgyeim és Uraim, nagy szarban vagyunk!” A felismerés idén elmaradt, mint ahogy részéről elmaradtak a szép fogások is. Igaz, ismerősei közül többen voltak olyanok, akiknek nem volt okuk panaszra. Szóval, globális felmelegedés ide vagy oda, eszegetnek a halak, még ha neki nem is ment annyira.
„Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek…” ez járt a fejében, de közben, ahogy körülnézett, a kép sokkal inkább az őszt idézte. Ezek szerint az ősz mégiscsak eljött. Komoly késésben volt. Keze akaratlanul az általa félhangosan dúdolt dal ütemére mozgott, s a támolygó hűen követte ezt. Durva ütés vetett véget műélvezetének. A csuka teljesen ütemtelenül vágott keresztbe a dalnak, épp ott, ahol az jött volna, hogy: „… amiről te is tudod, hogy igazán én vagyok”. Egy csöppet sem volt elkeseredve emiatt. A botot oldalra húzta, amennyire a benyíló nádszálai engedték. „Naaa…”, mondta fennhangon, amikor ellenfele oly erővel ugrott meg, hogy a fék is felciripelt néhány másodpercre. Errefelé ritka az ilyen rabiátus csuka, az apró ragadozók jellemezte csatornán igazán becsülendő az efféle meglepetés. Elhuzakodtak még néhány percig, amíg a hal végül látótávolságba ért. A csuka simán verte a 60 centit, errefelé ennek manapság előre köszönnek!
A harmadik próbálkozásra sikerült a halat a grip végére édesgetnie. A csuka gyönyörű volt, bár mostanra színezete kissé sápadtabb lett, mint nyár végén, ősszel szokás. Elégedett mosollyal legeltette szemét zsákmányán, közben pedig akarva-akaratlanul megbocsátott 2008-nak. Nem szeretett sokáig haragudni, különben is miért haragudna egy olyan évre, amelyik ilyen szép halat adott? Nem egy óriás, de pompás példány… Aztán eszébe jutott számtalan olyan pillanat, mely az elmúlt évet - szép fogások ide vagy oda - felejthetetlenné tették. Felsejlett előtte a Tisza-tó csodálatos madárvilága, mely a maga nemében páratlan, s amelyre oly nagyon rácsodálkozott, amikor ott járt. Azok a napok, amikor együtt horgászott a feleségével, barátaival. Felidézte a gyerekekkel a vízparton töltött időt. A nád előtt magányosan rótt órákat, melyek ugyan nem fizettek most sok hallal, de megkapta tőlük azt az energiát, melyre a hétköznapokban oly nagy szüksége volt.
A csuka nem győzte végigvárni a sok élményt, megpróbálta sorsát a maga kezébe venni. Nagyot vert, kicsúszott a horgász kezéből, másfél szaltóval eltűnt a csatorna letisztult vizében. Hősünk elmélázva nézte a zsákmány hűlt helyén fodrozódó felszínt. „Úgyis visszakerültél volna”, gondolta, bár elegánsabb dolog a halat óvatosan visszacsúsztatni a vízbe, ahogy általában tanítják. Sebaj! Vállára dobta a zörgő oldaltáskát, kézbe vette botjait és elindult a kocsi felé.
Ahogy visszafelé cuppogott, már csak a jövő foglalkoztatta. Nemrég új csónakot vett, ami ellentétben korábbi kis ladikjával, stabil volt, két embernek is kényelmes. Türelmetlenül várta már az első meleg tavaszi napokat, amikor ezzel járhatja a nádasok környékét. Felszerelése ugyan volt annyi, hogy 8-10 évig kibírná anélkül, hogy betegye a lábát egy horgászboltba, mégis mindig akadt valami, ami „feltétlenül” szükséges volt. Most például egy jó hátizsákra gondolt, ami praktikusabbá, könnyebbé tenné horgászatait, meg egy masszív, kényelmes székre, amiben végre derékfájás nélkül végigülhetne egy-egy napot feederbotjai mögött. Eszébe ötlött gyerekeinek tett ígérete, hogy jövőre ők is horgászhatnak „orsós bottal”. Vajon mit adjon a kezükbe, ami elég könnyű, de emellett kibírja őket? Vajon lesz-e elég ideje a horgászatra, s végre a párja is annyit pecázhat-e mellette, amennyit szeretne? És lesz-e jövőre egy kicsivel több szerencséje? Eljut-e többször a Tisza-tóra, melynek lenyűgöző szépsége annyira rabul ejtette, s vajon sikerül-e megvalósítani régi tervét, a Duna „meghódítását”? Neki kéne kezdeni.
Arra eszmélt, hogy a kávéscsészét bámulja meredten. Felnézett az órára, s elhűlve konstatálta, hogy egy teljes félórát veszített az értékes időből. Bedöntötte a jéghideg kávét, a csészét a mosogatóba tette. Kapkodva húzta fel a cipőt, kabátba bújt, felnyalábolta a motyóit és sietős léptekkel megindult az ajtó felé. Nem akart többet késni az év első pecájáról.
Czender Miklós (bogyo)
u.i.: Kívánok a Haldorádó minden látogatójának Boldog Új Esztendőt, kellemes időtöltést itt a portálon 2009-ben is! És amit ilyenkor mindig szoktam: egészséget, szeretetet. A többi meg úgyis jön magától…
