Korán ébredtem. Az ablakon keresztül még csak sejteni lehetett a kinti világot. A fagy fehér kesztyűt húzott a fák elgémberedett ujjaira. Lassan kortyolgattam a forró teát. Eszembe jutott egy régi rock nóta. Menjek, vagy maradjak? Végül a „menjek” mellett döntöttem. Lehet, hiba volt? Máig sem tudom.
Más választásom nem nagyon lehetett, hiszen többedmagammal készültem egy kis süllőzésre. Gábor talán még nálam is elvetemültebb horgász, nehéz lenne meggyőzni, hogy kutya hideg van, főleg annak tudatában, hogy már ősz óta tervezgeti a gumihalazást. Eredetileg „hazai” pályára szerettünk volna menni, de a korábbi enyhülés helyére hideg szelek hátán újra benyargalt a tél. A csónakot is alig tudta barátom kimenteni. Maradt így a már korábban megismert tiszaderzsi szakasz. Az időjárás-jelentések nem sok jót ígértek, de menni kell!
Kicsit álmosan, fázósan botorkálok le a lépcsőkön, az autó is diszkréten köhint a hidegben, de végül megadó duruzsolással egyezik bele az elkerülhetetlenbe. Indulás!
A városban még csatlakozik Gábor és barátja, valamint egy termosz forralt bor. A borhoz komolyabb reményeket fűzök, mint a halfogáshoz.
Kezem fázósan simul a kormánykerékre, lassan, óvatosan tartom az irányt, igyekszem a jégbordák közt lavírozni. A fényszóró hosszan bevilágítja a holdbéli tájat. A puszta ebben az évszakban hű nevéhez. Amerre a szem ellát, csak a nagy semmi. Sehol egy kis szín, sehol egy kis mozgás. Minden csendes, egyedül mi jelentünk némi kis életet ezen a kihalt, megmerevedett vidéken. Nagy ritkán aprócska rágcsáló iramodik keresztül az úton. Hová siethet ennyire? Igaz, neki valóban az élete múlhat azon, kimozdul-e biztonságos vackából. Veszélyekkel teli a pocokélet. Vagy az éhség, vagy a fákról leselkedő ragadozó űzi, hajtja szegényt. A kerekek alatt egyhangúan ropog a hó, közben beszélgetünk. Tavasz, nyár költözik az autóba, ha csak szavak formájában is. Újra és újra megbeszéljük, mikor, mire fogunk majd pecázni. Hatalmas dévérek, márnák, harcsák, pontyok, süllők töltik meg az autóba feszített haltartót. Lassan felkel a nap. Vörös korongja méltósággal kapaszkodik fel az égi grádicson. Testvére, a Hold még úgy dönt, marad egy kicsit, így együtt szemlélik e fagyos, lenti világot. Józsi barátom megcsörget. Nagy a szél, hideg van. Ennek ellenére is megyünk? Mit lehet már ilyenkor mondani? Az út felét már magunk alá gyűrtük, ahol járunk, nem fúj a szél, vagy csak mi nem akarunk róla tudomást venni. Természetes, hogy nem fordulunk vissza, Tiszafüreden így ő is csatlakozik. Újabb csónakmotor kerül a csomagtartóba, és amíg bepakoljuk, igazat kell neki adnom. Egyre erősödő, hideg szél űzi a felhőket. Úgy veszem észre, egyedül nekem vannak kétségeim elmeállapotunk felől. Gábor csak vigyorog, gondolatban már húzza a süllőket. Megadom magam. A kikötőbe érve szokatlan csend fogad bennünket. A kibérelt csónakokba óvatosan becuccolunk. Már ez is felér egy kalanddal. A csúszós pallón kell beóvatoskodni.
Ez akkor válik igazi légtornász-mutatvánnyá, mikor Gábor és én egyszerre lépünk ugyanazon a keskeny deszkán. A vékony léc remekül felerősíti kettőnk „parányi” testének minden lépését. Hallottam, hogy a menetelő katonák ütemes lépéseitől valahol leszakadt egy híd. Igaz, vagy sem, egy pillanatra átfut az agyamon. A jeges fürdőzést meghagynám a rozmároknak.
A csónakot Józsival osztom meg, most is ő a kormányos. A jég időközben úgy dönt, nem ereszti áldozatát. Makacsul ragaszkodik csónakunkhoz. Jobbra-balra billegve próbáljuk meg kiszabadítani. Végül a súlyokat magunk elé dobálva törjük ki magunkat. Gáborék szintén gondban vannak. A motor nem akarja az igazságot. Meg tudom érteni. Csak úgy tudták pár hete felhozni a csónakot, hogy a víz felől nagy sebességgel csúsztatták a partra a ladikot, majd egy terepjáróval vonszolták fel a biztonságos partra. Nem is lett volna ezzel semmi gond, de a rézsűre futó csónak hátsó része motorostól megmerült. (Sajnálom, hogy nem láttam ezt a remek produkciót, bár a kocsiban kedélyesen elröhögtünk a szerencsétlenségen.) A motor nem kedveli a vizet, így szétszedték, kiszárították, majd újra összerakták. Most pedig nem indul.
Gábor társa, Csaba, addig bütyköli, állítgatja a mocit, míg végre bodor füstpamacsok kíséretében felbömböl. A motorral persze mi is gondban vagyunk, csak más jellegű a problémánk. Nem szívja fel a hűtéshez szükséges vizet. Valószínűleg befagyott. Alapjáraton túráztatjuk, leállítjuk, majd újra beindítjuk. Előbb-utóbb csak kiolvad. Gáborék közben már útra készek. A csónakhoz kapott félig törött evezővel kikínlódjuk magunkat a kikötőből. Gábor mentőkötelet dob, amivel egymás mögé tudjuk kötni a két ladikot, így még izgalmasabb a pecának nézünk elébe.
Lassan kiaraszolunk a kikötőből kivezető, jégtől egyre szűkülő csatornából a folyóra. A szél rögtön pofán vág bennünket. A csónak orrában ülve a felfröccsenő víz már jég formájában kopog a termoruhán. Hiába kopog, nem engedem be a hideget. A kapucnit is mélyen a szemembe húzom, hogy ne is lássam a víz hátán sodródó jégtáblákat. Szakállam színe is deresre vált, csiklandoznak a jégcsapok. Először balra tartunk, átverekedjük magunkat egy összetorlódott jégtömbökből keletkezett zátonyon. A jégtáblák azonban olyan iramban jönnek, hogy reménytelennek látjuk a horgászatot, így irányt váltunk, és megcélozzuk a jobbra található kanyart. A megfeszült vontatókötél közben komótosan egyre vastagabbra hízik a rápermetező víztől. A Titanic című film jut az eszembe, bár én korántsem élvezem úgy a csónak orrában üldögélést, mint a filmbeli jelenet szereplői. Végre a mi motorunk is életre kel. Eloldozzuk magunkat a szükség szülte köteléktől. Gábor motorja lényegesen nagyobb teljesítményű, így terhétől megszabadulva vad nyargalásba kezd. A szél egyre komolyabban korbácsolja a folyó egyébként bűntelen hátát. A folyásiránnyal megegyező irányú jeges fuvallat hatására egyre veszélyesebb hullámokat kell meglovagolnunk. Nagyokat huppanok a csónakdeszkán. A termoszom teteje ráfagyott a palackra, így nem tudok hozzájutni az egyre jobban hiányzó forró italhoz. Leveszem a kesztyűt, de szinte süt a termosz fém oldala. Feladom. Sok van, mi csodálatos, de ezt most nehéz lenne felülmúlni. Többször átfut az agyamon édesapám intelme, amiket ilyen helyzetekre tartogat. „Fiam te nem vagy normális!” Most igazat adok neki. Józsi csak magában mosolyog. Ő tudta, mi várható.
Végre megállapodunk. A két vaskoloncot leeresztem a vízbe, és felszereljük a botokat. Óvatosan felállva dobom el a gumihalat. Párat tekerek az orsón. A gyűrűkön egyre nagyobb jégcsap kezd életre kelni. A vízbe nyomom a spiccet, hátha leolvad. Én marha! Ugyan mitől olvadna le? A vízből még több cseppet szed magára, így következhet a gyűrűk jégtelenítése. Első nekifutásra megpróbálom letörögetni a jégcsapokat, a gyűrűk közül azonban már sehogyan sem tudom kipiszkálni a megdermedt vízcseppeket. Megpróbálom kinyalogatni. Gondolatban látom magam más szemével, ahogy kéjesen nyalogatom a bot gyűrűit. Röhögnék, de arcomra fagyott a mosoly. Józsi a második dobást követően egy másfeles süllőt kormányoz a csónakhoz.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy most már tényleg belököm a vízbe. Legutóbb az első, most a második dobásra fog halat. Végül is egyre rosszabb a teljesítménye, így megkegyelmezek. A fonottat sietősen monofilra cserélem. Rajtam ez sem segít. Dobás, jégcsaptördelés, nyalogatás. Gáborék már feladták a küzdelmet, nekik csak fonott zsinór van a dobokon, ezzel pedig lehetetlen a peca, vagy csak nyalogatni nem szeretik a fagyott vezetőgyűrűket? A kanyarban felgyülemlett jégtorlaszt megbontotta a szél, így most jégtáblák között kell dobálni. Nincs is ennél jobb dolog!
A viharossá erősödő szélben a lomha csónakot nem képes egy helyre cövekelni a két nehezék, lassan, de biztosan kóválygunk a folyó hátán. Kínomban röhögök, szemem sarkára ráfagy a kicsorduló könnycsepp. A jégtől síkossá vált köteleket felkínlódom csónakba. Elég volt! Meneküljünk! A többiek is hasonló véleményen vannak. Csaba forralt bora ad némi erőt a befejezéshez. Irány a kikötő! Csak egyszer érjek ki erről a hullámzó, jégtábla borította folyóról, tavaszig biztos nem háborgatom! (Szorult helyzetben könnyen tesz felelőtlen ígéreteket az ember.)
A kikötő közben természetesen beállt. A már begyakorolt mozdulatokkal, a súlyokkal töröm az utat. Nagy nehezen végre sikerül a csónak orrával a mólóhoz koccanni. Végre! A megcsomózott köteleket csak elvágni tudtuk, kibogozni nem. A szél már bömböl, én a megfázás biztos jeleként fújom az orrom. Beindítom az autót, már a hangjától is melegség önt el. A többiek kiselőadást tartanak a gumihalakról. Ezt a fanatizmust! Nekem már lassan befagy a seggem, így inkább egy tányér forró levesről beszélgetnék.
Hazafelé ismét néhány pocok nyargal keresztül a jeges úton. Egy fára telepedett ölyv kőként zuhan az alatta elsurranni igyekvő óvatlan áldozatra. Nem hibázik, a rágcsáló rövid élete itt véget ér. Jobb lett volna, ha ő is inkább meleg vackában vészeli át ezt a fránya időt. Lassan kiolvadok, végre hazaérek. Mohón kanalazom a forró levest.
- Nem fáztatok? - kérdezi feleségem.
- Á, dehogy! Jól felöltöztünk, és ott nem fújt a szél sem! - adom az ártatlant.
Nem lehetett túl meggyőző az ábrázatom, és a ruháról is csak most kezdett leolvadni a ráfagyott jég.
- Mondtam már, hogy nem vagytok teljesen normálisak?
Most kivételesen igazat adok neki, nem vitatkozom. Inkább a levesre koncentrálok. Azért a legrosszabbul mégiscsak a pocok járt!
Polyák Csaba (csabio)
