Több mint két hónap! Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára horgászni voltam. Tavaly december utolsó előtti napján néztem fel kedvenc csatornáim egyikét, ma pedig március negyedikét mutat a naptár. Ági is érezhette, hogy valamit tenni kell, így halkan csak annyit mondott egyik este: „Hétvégén menj el horgászni!”. Akkor megyek…
Ez valahogy sorsszerű. Tavaly, meg előtte még kissé ideges lettem olyankor, amikor a hétvégi peca felett - szó szerint - gyülekezni kezdtek a viharfelhők. Mert az biztos volt, hogyha horgászatot terveztem, akkor a cunami kivételével szinte minden szörnyűséget kilátásba helyeztek a meteorológusok. Jobbára be is váltak a jóslatok. (Volt egy hétvége, amikor megrémülve a várható pocsék időtől, inkább otthon maradtam. Nos, ez volt az a hétvége, amikor egy kedves ismerősöm szakadtra fogta magát kedvelt helyünkön. Szélcsendben, napsütésben.) De az idei év egész másképp kezdődik! No nem, az eső és a szél maradt. Viszont én sztoikus nyugalommal nézem a külvilágot a sűrűn csapkodó ablaktörlő lapátok mögül. Nem rettenthet vissza semmi! Akkor is horgászni fogok, ha a fene megeszi a fenét! Vagy mi…
4 fokot mutat a hőmérő, az esőcseppek kitartóan kopognak a karosszérián, az út menti fák koronáját erős délies szél szaggatja. Nem sok jót ígér az idő, mégis idült, kissé bárgyú mosollyal tekintek az elkövetkező néhány óra elé. Horgászni fogok! Nem sanyargattam magam korai ébredéssel, kényelmesen indultam reggel útnak. Arra is jutott idő, hogy idefelé jövet beszerezzek néhány rég vágyott műcsalit, két Rapala Skitter Walkot és egy Salmo Slidert. Komoly szerepet szánok nekik idén. De inkább az útra figyelek, hamarosan Ráckevén leszek.
Komolyan gondolkodóba estem még reggel, hova is induljak ezen a remek napon. Az első logikus válasz az, hogy sehova. Pacallá ázni, dideregni nem szeretek, főképp olyankor, ha még a halfogásra is csekély esély mutatkozik. Ezt a leginkább logikus választ természetesen azonnal elvetettem. Az biztos, hogy a Ráckevei Duna-ágra, de mégis, hova? Az elmúlt időszak zömmel hideg időjárásának köszönhetően nem valószínű, hogy a halak mozgolódni kezdenének. A víz is elég hideg még, komoly eredményre csupán a vermelőhelyek környékén számíthat az ember. Ezek többsége a partról nem elérhető, s a sokhelyütt még mindig meglévő jégtakaró sem segíti a horgászt. Tass biztos jó lenne, de ez az ötlet sokak fejében ott motoszkálhat. A tumultust nem szeretem, s nem is ismerem igazán azt a részt. Más? Legyen a ráckevei híd! Bár esélyes, hogy azt a szakaszt is jég borítja, de a híd alatt, a szűkületben gyorsabban mozgó víz a híd közvetlen közelét nem engedi beállni, s a vízmélység is jelentősnek mondható. Az eredmény így is elég bizonytalan, de hátha találok már ott némi „fehérnépet”. Hát ezért ülök itt a kocsiban, éppen most hagyom el a Ráckeve táblát. Megjöttem!
A hídhoz érve szokatlan látvány fogad. A lacházi oldalon a hídfőnél lévő parkoló gyakorlatilag üres, egyetlen autó árválkodik csupán ott, immár másodmagával az enyém mellett. Szokatlan a kép, hisz tavasztól őszig mindig tele van hétvégenként, zömmel a híd alatt horgászók járműveivel. Persze nincs min csodálkozni, ebben az időben a kutyát sem verik ki. Rövid terepszemlére indulok, cuccok nélkül. A sétány felőli oldalon végig, ameddig a szem ellát, be van fagyva a Duna. Nem olyan kemény ez a jégtakaró, mint néhány hete, meggyengült már, itt-ott kásás, víz csillog rajta. Horgászatra azonban nyilvánvalóan alkalmatlan. A híd utáni részt is jég borítja, bár a hídnyílás vonalában hosszan elnyúlik egy jégmentes sáv. Ezernyi madár gyűlt itt össze a víz és a jég határán. Kacsákat, szárcsákat, hattyúkat és sirályokat látni minden felé. De a lényeg az, hogy a híd alatt és fölött van némi jégmentes vízfelület, lehet tehát horgászni!
Lecaplatok a töltés oldalában lévő lépcsőkön, körülnézek a híd alatt. A fel-feltámadó szél és az arcomba vágó esőcseppek azt mondatják velem: ma bizony egyedül fogok birkózni az elemekkel. Szinte összerezzenek, amikor meglátom a híd alatt a két „kollégát”. Elmeorvosi szakvélemény nélkül is tudom már, hogy legalább hárman vagyunk Ráckevén, akik nem egészen normálisak. Szívet melengető érzés. Kicsit elbeszélgetek egyikükkel. Neki sem volt maradása már otthon, ahogy elmondja, „muszáj volt” kicsit eljönnie horgászni, még akkor is, ha csak a madzagot áztatja, mert bizony halnak a színét sem látni. Remek…
Visszabandukolok a kocsihoz, kirámolok, lecuccolok. Nem probléma, hisz ma igazán nem hoztam magammal sok motyót. Egy kis oldaltáska, benne az orsó és a végszerelékhez szükséges néhány dolog, egy vödör az etetőanyaggal, csontival, merítőnyél, merítőfej és egy háromlábú stoki. Ez utóbbira haragszom kicsit, hisz viszonylag drága darab, de már a második horgászat után elkezdett foszlani róla a zsebkendőnyi méretű vászon. Neves cég logója díszíti, nem tudom, miért engedik meg maguknak ezt a silány minőséget. Bármelyik szupermarketben vehettem volna ötödennyiért ugyanilyen (már bocsánat…) szart. Mindig tanul az ember valamit. Haltartó szákot nem hoztam magammal. Minek? Utoljára hagytam a botot, melynek első fellépése lesz a mai. Picker a lelkem, méghozzá remek, már amit szárazon meg lehetett állapítani róla. Igaz, ami igaz, meglehetősen drága. Idei egészségpénztári keretem jelentős részét fogyasztotta el ez a bot, egy kisebb pezsgős ünnepséget is megért volna, amikor hazavittem. Szolid gyertyafény, halk zene, örömkönnyek. Az ünnepség elmaradt, de a pálcát mégis hazavittem, s most itt van velem.
A hídnyílás folyás szerinti felső részén telepedek le. Kicsit lusta vagyok, köszönhetően a változatlan tempóban hulló esőnek. Csak semmi bonyodalom! Nagy hurkot csinálok a 14-es főzsinórból, s elvágom úgy, hogy a rövidebb szálra kerül az etetőkosár, a hosszabbra pedig a 16-os horog. Elnézegetem a kész szerkót, kicsit rövidnek találom a horgos zsinórrészt. Úgy 25 centi lehet, a jelen körülmények megkívánnának legalább 40 centis horogelőkét. Meg talán vékonyabb zsinórt is. Hagyjuk a fenébe, horgásszunk inkább! Nekilátok az etetőanyagnak. Írd és mond, 1 kilónyi kaját hoztam magammal, meg 3 deci csontit. Biztos lehetne ezt komolyabban is venni - nem a mennyiséget, inkább a minőséget tekintve -, de nekem most ez is bőven elég. A feltámadó szél is nekem ad igazat.
Az etetőt minden segédanyag nélkül, magában kevergetem el vízzel, csupán némi aromát löttyintek bele. Remek, amolyan édes-fűszeres kávéillatot áraszt. Erről eszembe jut, hogy nem ittam kávét reggel, mielőtt elindultam. Rögvest ásítani kezdek. Hát tapadni nem igazán tapad a kaja, de sebaj, a kosárba jó lesz. A kezem kis híján lefagy, amikor az etetőanyagot gyúrom. A víz néhány fokkal hidegebb lehet a levegőnél. Az biztos, ha mozdul is valami halféle, azt csak nagyon lassan teszi…
A legfinomabb, fél unciás spicc került a picker végébe, nem számítok túlzottan vehemens kapásokra. Tulajdonképp semmilyen kapásra nem számítok. Leülök a székre, felcsalizok, megtöltöm a kosarat. Ahogy leteszem magam a stokira, csendben szivárogni kezd a gerincem mentén felfelé a hideg. No igen, tíz perce ázik már a szék, csurom víz lehet. Most már a hátsóm is az. Gratulálok!
Szép lassan, következetesen „tapogatom” végig az előttem lévő vízszakaszt. Ahogy a szabad vízfelület engedi, a lacházi oldaltól indulva módszeresen haladok befelé a Duna középvonala felé. Az első dobás mindig hosszú, s néhány percenkét egy-két métert tekerek a cuccon, magam felé közelítve a végszereléket. A második dobás ugyanabba az irányba megy, de lényegesen közelebb. Aztán addig „léptetem” magam felé a cuccot, amíg el nem érek a kőszórás lábáig. A következő dobás megint hosszú, s az előzőektől mindig kicsit balra tart. A rendelkezésemre álló három óra alatt így szépen át tudom majd fésülni az előttem lévő vízszakaszt. Ha valahol kapásom lenne, ott valószínűleg találnék több halat is. De nincs kapásom. Viszont a víz, ha lassan is, de mozog, ezt mindenképp jó jelnek tartom.
„Jó napot!” szól hozzám fentről az úr hangja. Azé az úré, aki fölöttem áll a töltésen levezető lépcsőkön. Szimpatikus, középkorú figura, az alkalomhoz illően esőkabátban, szemébe húzott kapucnival. Ami kissé szokatlan, hogy kezein gumikesztyű van, s egy nagy, üres nejlonzsákot szorongat. Illendően bemutatkozik, majd elmondja, hogy állatorvos és elhullott madarak tetemeit keresi. Afelől érdeklődik, hogy láttam-e erre döglött madarat. A kérdés kicsit megdöbbent. No nem azért, mert bármi félnivalóm lenne, csupán eszembe jut, hogy néhány hónapja milyen távolinak tűntek a madárinfluenzáról szóló ázsiai tudósítások. Most meg itt keresgélik az elhullott vadmadarak tetemeit Ráckevén. Úristen, micsoda képtelen helyzet! Tényleg kicsi a világ.
Első meglepetésemből felocsúdva válaszolok a csendesen várakozó úriembernek: „Nem, nem láttam egyetlen tetemet sem.”. „Hát kapás van-e?” kérdezi immár mosolyogva, mintegy jelezve, hogy részéről vége a dolog hivatalos részének. Tényleg, ti még nem vettétek észre, hogy a horgászoktól a legtöbbször mosolyogva érdeklődnek a kapás felől? Nem tudom miért. „Sajnos még azt sem láttam.” válaszolok és a széltől már félig lefagyott, esőtől áztatott arcomra én is megpróbálok mosolyt erőltetni. Nem tudom, hogy a képemre kiülő vicsorgás teszi-e, de emberem köszön, és szélsebesen távozik. Hát tükör az nincs a horgászmotyóim között, de most szívesen megnézném magam. Kíváncsi vagyok...
Gyújtsunk rá! Aki dohányos, az tudja, hogy nincs bűbájosabb feladat, mint szakadó esőben rágyújtani. Először is valahogy szárazzá kéne varázsolni a kezem. Kétségbeesve nézek körül. A törölköző mellettem fekszik egy kövön, s csendben szívja magába a sűrűn hulló esőcseppeket. Nadrágom csurom víz, a nedvesség és a hideg hatására nagyjából olyan kényelmes viselet, mint egy kályhacső. Csak nem annyira meleg. Végül nagy sóhaj kíséretében lehúzom kabátomon a zipzárt, és megtörölközöm a pulcsimban. Előhalászom a cigit. Az első szál kicsúszik a kezemből, a nedves kövekre esik. Noch ein mal! A másodikkal több szerencsém van, kiveszem, meggyújtom. Ezt a sapkámról lecsöppenő kövér vízcsepp oltja ki, épp az első slukk kellős közepén. Nem vagyok nyugodt. A harmadik kísérlet már hibátlan, tízpontos. Újabb vicsorgással nyugtázom a sikert. Horgásszunk!
A következő dobás már a hídnyílás irányába tart, be a „vályú” közepébe. Gépiesek a mozdulatok, a figyelmem sem az igazi. Kettőt bólint a spicc, majd kiegyenesedik. Rémülten nézek magam elé: kapás?! Megemelem a botot, de a végén már nem rugdalózik semmi. Izgatottan teszek a kosárba némi kaját, csontit is szórok bele néhányat. A horogra is nagyobb figyelemmel tűzöm a csontit, s ügyelek arra, hogy jusson rá legalább egy szem piros is. Ez biztos marha fontos. Visszadobom az előző helyre, majd meredten nézem a bot végét. Még a szél is elcsendesedik, csak az eső hullik változatlan. Meg is jön a kapás hamarost, két apró, villámgyors rántás formájában. Ez is üres. Hogy azt a bárcabitorló, csillagszemű hétszenvedésit! Cucc vissza, horgász figyel. Ugyanaz harmadszor.
Ha pipa lenne a számban, hát attól nem látnék, de így csak a méreg visz némi pírt fagyott arcomra. Ez már nem tréfa! Matatok az oldaltáskában, s előhalászok némi 10-es előkezsinórt. Levágom a horgot, s az eddigi horgos zsinórvéget úgy tíz centire hagyva egy hurkot kötök a végére. A vékonyabb madzagra kötöm fel a horgot, s jó 30 centis darabot vágok belőle. Ennek a végére is hurok kerül, s ezt teszem fel a főzsinórra. Ha így sem lesz jó, hazamegyek! A következő kapásnál résen vagyok, egy leheletnyi húzásba én is belehúzok a bottal. Apró, néhány dekás keszeg veret a végén, tán karika, de mielőtt szemügyre vehetném, kettőt villan a víz alatt, aztán lemarad a horogról. Olyanokat mormolok magam elé, hogy így utólag is szégyenkezem miatta. Vörös fejjel, kapkodva nyiszálom le a frissen felrakott előkét, s kötök egy újabbat, hosszabbat. No majd most!
A következő kapás után megnyugszom kicsit. Bő tenyeres „fehérnép” veret a horgon. Ez már a miénk! A horog, bár nincs mélyen, mégis szépen, biztosan akadt. Még a végén lesz ebből valami! Erre gondolok a következő dobásnál. Hiba. A halak elhitetik velem, hogy van némi keresnivalóm, aztán szép, piros orrot rajzolnak nekem. De ezt még nem tudom, meredten bámulom a mozdulatlan spiccet. Az eső új erőre kap, pedig már azt hittem, hogy végleg abbamaradt. Keresem a halat, de nem találom sehol. Az eddigi tuti helyen mintha ciánoztak volna, egy árva mozdítás sincs. Jobbra-balra merészkedem néhány dobással, de sehol senki. Ázom tovább, egy újabb cigarettával küzdök. Jó kis nap…
„Jó napot!” szólít meg ismét valaki a lépcsőről. Felnézek, egy idősebb úr áll ott. „Itt a híd alatt miért nincs befagyva?” kérdezi. Olyan értelmes ábrázatot vágok, amilyet csak tudok. Nem hiszem, hogy fényesen sikerül a dolog, mert a szegény arcán némi csalódottságot látok. Lassan felfogom, hogy mit is kérdezett, belefogok hát a válaszba. Nem hosszú, de láthatóan megnyugtatja. Megköszöni, elbúcsúzik. Távoztában még megfordul, s visszaszól: „Rángatózott a botja…”. Hogy, mi van? Ezt csak úgy magamban kérdezem. A bot felé kapom a fejem. A spicc egyenesen meredezik, a zsinór laza. A francba! Hirtelen mozdulattal nyúlok a pálca felé, de a bajt a lábammal idézem elő. Embereset rúgok ugyanis a vödörbe, melyen eddig pihent a bot nyele. Már nem pihen rajta, a lavina pedig megállíthatatlan. Megvárom, amíg minden új helyére kerül, majd a pickert felsegítem a kövek közül. Felállni még nem merek. Pajkos csontik veszik birtokba a cipőmet, a hal pedig - természetesen - már messze jár.
Egyszerűen elegem van. Jó dolog ez a horgászat, élveztem minden percét, de ami sok, az egészségtelen! A szél már régen nem fúj, de az eső csak nem akar elállni. Fázom kicsit, s deréktól lefelé nincs rajtam egy száraz négyzetcentiméter. Testem melegétől csendben gőzölög rajtam a nadrág. Gyakorlatilag semmit nem fogtam, de nagyon hálás vagyok a páromnak, ezért a mondatért: „Hétvégén menj el horgászni!”. Itt voltam, jó volt, elég volt. Az azonban biztos, hogy a következő alkalomig nem kell megint két hónapot várni.
Pakolás közben kis híján hanyatt vágom magam a köveken. A fényképezőgép tokja beleakad valami ismeretlen, nehéz tárgyba, hiába szaggatom, nem tudom felemelni a földről. Rajta állok. Összeszedem a csikkjeimet. Elbúcsúzom a híd alatt didergő kollégáktól, jó szórakozást kívánok nekik. Nem viccelek, komolyan gondolom. A vadiúj pickerért a lépcső tetejéről fordulok vissza. A kövek közt pihenő csúzlit is ekkor veszem észre. Végre elindulok. A kocsiban hazafelé tovább gőzölgök, s arra a mercisre sem haragszom, aki meg akart ölni. Más oka nem lehetett arra, hogy az útról leszorítva így vágjon be elém. Sebaj, megúsztuk! Utána még a kezét is feltette, mielőtt a gázra lépett. Igazán kedves. Mondom, nem haragszom. Csak egy kád forró vizet szeretnék…
Czender Miklós (bogyo)
