Az emberek valamiért különös jelentőséget tulajdonítanak a kerek számoknak. Én is. Hogy miért fontosabb a harmincadik, negyvenedik évünk, mint a többi? Hogy miért különlegesebb a századik kilométer, mint százegyedik? Nem tudom. Valahogy mégis az. A Haldorádó nemrég ünnepelte 10. születésnapját. És én is egy kerek számhoz értem. Persze ezt rajtam kívül nemigen tarja számon más, de úgysem tudom megállni, hogy ne szóljak róla. Szóval ünnepeljünk! Az új évet és az elmúltakat…
Mottó: „Közmondásos, hogy a horgászat nem egyéb, mint egy szál zsineg, amelynek egyik végét a parton egy bolond tartja, míg a másik végénél egy másik bolond ólálkodik (ez persze a hal) és ezek iparkodnak egymást rászedni, mi hol az egyiknek, hol a másiknak sikerül.” (Szentgyörgyi József, „az öreg horgász”, Halászat, 1912)
2004. márciusában, amikor első dolgozatom megjelent a Haldorádó nyitóoldalán, tele voltam feszültséggel. Izgatottan vártam, hogy az ezerszer átolvasott szavak, mondatok végre feltűnjenek a képernyőn. Közben egyfolytában az járt a fejemben, hogy akik majd olvassák őket, vajon ugyanazt látják-e a papírra vetett történetben, amit én láttam, láttatni akartam. Hosszú idő telt el azóta, de a feszültség, az izgalom egy cseppet sem oldódott bennem egy-egy dolgozat megjelenése előtt, pedig számos írást voltatok már kénytelenek elszenvedni tőlem. Éppen ötvenet. Ez lesz az ötvenegyedik. Ötven írás, körülbelül 200 A4-es oldal szöveg, úgy 700 fénykép. Nem nagy dolog, nekem mégis fontos.
Ezen ünnepi alkalomból az egyik este leültem a nappaliban, magam mellé vettem egy kevéske jófajta pálinkát. Behívtam a szobába a kutyát - mert hát ökör iszik magában, ugye -, aki készségesen elhelyezkedett a lábamnál. Lassan, óvatosan nekikezdtem a pálinkának, s közben azon gondolkodtam, mit kívánnék a 2008. évre. Nektek és magamnak. A következő gondolatokhoz az elmúlt négy év, az elmúlt 50 írás fényképei és néhány újabb fotó szolgálnak majd illusztrációul.
Kívánom, hogy a horgászok idén még többet beszélgessenek! Nem tudom, feltűnt-e nektek, de mi, horgászok szívesen beszélgetünk egymással. A villamoson nem kérdezem meg a velem szemben ülőt, mi a véleménye a tegnapi meccsről, pedig ott a hóna alatt a mai Sport, az imént még a meccsről szóló cikket bújta. Néhány éve a szomszéd úgy nézett rám, mint egy ufóra, amikor becsöngettem hozzá, kezemben egy üveg borral: ha épp van ideje, ismerkedjünk, beszélgessünk egy kicsit. Ha már két éve, napjában kétszer összefutunk a lépcsőházban…
A vízparton ez valahogy oldottabban, lazábban működik. Az ember igenis odamegy a másik horgászhoz, megkérdezi tőle, hogy eszik-e valami, volt-e valamilyen szép fogás, mivel, hogyan horgászik a kolléga satöbbi, satöbbi. Persze arra is ráérzel hamar, ha a másik nincs beszédes kedvében. Az se baj. Sajnos az utóbbi időben erre igen kevés időm jutott, mégis nagyon szeretek átmenni a közeli horgásztanyára, ahol a csónakomat is tartom. Zömmel idősebb horgászok vannak ott rendszeresen, akik sok időt töltenek kint a vízen. Velük beszélgetni, tőlük tanulni igen élvezetes és hasznos dolog.
És még valami, bár tudom, ingoványos talajra tévedek, amikor ezt szóba hozom, de számomra ez is fontos. Egyre inkább. A vízparti beszélgetésekbe igen ritkán szivárog be a politika. Ilyenkor az őket megillető helyre kerülnek a narancsok, szegfűk, tulipánok, szabad madarak és a többiek. Legtöbbször szó sem esik róluk…
Kívánok minden fiatal, vagy a horgászatot most kezdő, kevésbé fiatal horgásznak kitűnő mestereket! Gyerekként nagyon sokat tanultam a tapasztaltabb horgászoktól, akik szívesen beszélgettek velem. Segítettek, magyaráztak, megmutatták, hogy hogyan csináljam ezt vagy azt. Megnézték az én felszerelésemet, rámutattak a hibákra, arra, hogy nekem miért nem sikerül valami úgy, mint nekik. Vagy ahogy Igali Mészáros József saját történetét írta 1937-ben: „Az egyik horgász, egy idős ember, nagyon kedves volt hozzám, leültetett maga mellé és látva nagy érdeklődésemet, elkezdte magyarázni a halfogásra alkalmas szerszámot. Elmondta, hogy a nádasból vághatok egy szép erős nádszálat, otthon biztosan találok valami házicérna-félét, az úsztató beszerzése sem okoz gondot, mert éppen olyan jó a pezsgősüveg dugója, mint a fűszereséktől vett kadarkásüvegé. Laci is nagy figyelemmel hallgatta a horgász szavait és közben, mint később megtudtam, mindkettőnkben egyszerre érlelődött meg az a gondolat, hogy mi is horgászni fogunk.”
De aki még ennél is szerencsésebb, annak nem csupán tapasztalt segítők, de talán egy igazi mester is jut. Aki nem csak a horgászatban, de az élet egyéb területén is hatással lesz rá. Nekem szerencsém volt, a sors megajándékozott egy olyan emberrel, aki azon túl, hogy átsegített a peca kezdeti buktatóin, annál sokkal többet is adott. Jókedvet és jó példát. Egy életre való adagot. Sok éve már, fájdalmasan korán, ötven évesen ment el közülünk. De a mai napig a fülembe cseng harsány nevetése, látom a szája sarkában lógó, elmaradhatatlan cigit és állandóan mosolygó szemeit. Mindent köszönök, Jóska bácsi!
Kívánom mindenkinek, hogy ismerjen meg minél több halfajt, minél több horgászmódszert! Mert amit nem ismerünk, azt nem tudjuk szeretni… Elmondok egy történetet. A helyszín, az időpont lényegtelen. „Maga mit csinál itt?” Ezt a kérdést egy halőr tette fel nekem, mintegy köszönés gyanánt. Vágott hozzá olyan arcot is, amivel - gondolom - a víz közelébe tévedő rövidgatyás gyerekeket szokta riogatni. „Jó napot”, feleltem kitérőleg. Válaszom rossz volt, amiért is a közeg szemöldöke majd’ a feje tetejéig ugrott. „Azt kérdeztem: Mit csinál itt?” Tudtam, hogy immár nem kerülhetem el az egyenes választ, ezért megtört hangon csak ennyit mondtam: „Pergetek.” „Perget maga a jó fenét! Mit ráncigálja azt a botot?” „Maga szerint ezzel kapálok?”, kérdeztem, s a 30 grammos bottal kiemeltem a vízből a zsinór végén lógó 8 grammos, Orklára hajazó támolygókanalat. A halőr ezen kicsit elgondolkozott. Aztán kibökte: „A Bandi szólt, hogy maga itt gereblyézik.” Rövid csend telepedett ránk. Én nem akartam tovább magyarázni, hogy mit csinálok, nem éreztem szükségét. Ő pedig talán valami nyugodtabb, kedvesebb szót várt tőlem, amivel oldódik egy kicsit a feszült hangulat. Nem segítettem neki. Némi hallgatás után aztán halkan megjegyezte: „Errefelé nem szeretik a magafajtát.”
A párbeszéd még folytatódott közöttünk, de a lényeg, amiért ezt az egészet papírra vetettem, az ez az egyetlen mondat: „Errefelé nem szeretik a magafajtát.”. Sokat gondolkodtam azóta ezen a mondaton. Vajon miért nem szeretik a pergető horgászokat arrafelé? Eszembe jutott az irigységtől kezdve egészen a szimpla rosszindulatig mindenféle. Végül arra jutottam, hogy legfőképp azért, mert egyszerűen nem ismerik a pergetést. Nem művelik, nem tudják a lehetőségeit, a szépségeit. És amit az ember nem ismer, azt nem tudja szeretni…
Pedig a pergetés nem ám valami újmódi dolog! Bizonyságul álljon itt egy újabb idézet Szentgyörgyi Józseftől, az 1902-ben megjelent, A fonó-horgászat című cikkéből: „A fonó-horgászat úgy természetes, mint mesterséges csalival történhet és azon alapul, hogy a csalinak a víz ellenében való húzásával keletkező sebes forgása oly fényreflexet idéz elő, amely a prédára leső, vagy rablókalandon levő ragadozóhalakat kapásra ingerli. A fonó-horgászatnak műcsalival, ún. fémfonóval való gyakorlása állítólag már nagyon régi, mert tavak és kiszáradt folyómedrekben oly kanalas forgókat találtak, amelyeket a középkorból származónak nyilvánítottak.” Hát nem gyönyörű?
Kívánok magunknak halban bővelkedő vizeket, persze tudom, hogy ez még hosszú ideig csak amolyan ábránd marad. „… halászati törvényünk nincs, a rendeleteket és megyei rendszabályokat nem tartja meg senki, mert nincs ki ellenőrizze azokat. Halaink megapadásának második fő oka a folyók szabályozása, s e tekintetben különösen a mérnök urakat illeti vád, mert a folyók szabályozása által a halak elől elvétetett úgyszólván minden, ami létezésükhöz szükséges, ti. a táplálék, az alkalmas ikrázási helyek és a kényelmes tartózkodási hely.” Az idézet 1881-ből, a Halászati Lapok című folyóiratból való. Érdekes, nem? Talán csak annyi változott, hogy a szomorú felsorolást további pontokkal bővíthetjük azóta. Csak halból lett kevesebb. Sokkal.
Épp ezért kívánok mindenkinek mértékletességet! Azt a bölcsességet, mely képes tovább látni a megszerzett zsákmány birtoklásának örömén, mely képes visszaadni valamit abból, amiről néha azt gondoljuk, hogy a miénk. A Fórumon többször idéztem már a következő sorokat, ígérem, többet nem teszem. De ezúttal még egyszer, utoljára. Mert mindaz benne van, amit erről magam is gondolok. Zabos Géza szavai: „… ifjonc koromban a vizek világához értelmetlenül kegyetlen voltam én is. Ezt a kegyetlenséget nem a … törvények szüntették meg…, hanem ismeretanyagom gyarapodása, aminek segítségével elfogadható biztonsággal „méltó” halakkal is kielégíthettem zsákmányszerző vágyamat. És e felismeréssel új örömöt is kaptam, a kegyelemosztás tiszta örömét.”
A fenti sorok valamikor - furcsa kimondani, nem? - a múlt század nyolcvanas éveinek elején íródtak. Ez nem a bojlizásról, nem a legyezésről szól, nem a C&R-ről, ahogy mostanában előszeretettel nevezzük. Egyszerűen a horgászatról.
Kívánom mindenkinek, hogy ne adjon esélyt a halnak! Tudom, e szavak némelyekben megütközést kelthetnek, ezért megpróbálom megmagyarázni, mire gondolok. Fontos megjegyeznem, hogy az itt leírtak csak az én véleményemet tükrözik, mely nem esik egybe a Haldorádó Horgászportál filozófiájával, ezzel kapcsolatos álláspontjával!
Sokszor hangzik el az, hogy az extra finom felszereléssel megakasztott nagytestű halak partra segítése igazán sportszerű cselekedet, mert a küzdelem résztvevői egyenlő esélyekkel szállnak harcba. Véleményem szerint ebben a küzdelemben nincsenek egyenlő esélyek, és ebben az értelemben nincs sportszerűség sem! A hal mindig hátrányban van velünk szemben, még akkor is, ha adott esetben sikerül megszabadulnia a horogról. Ő az életéért küzd, mi maximum bosszúsan lecsapjuk majd a botot. Ha Ő „győz”, akkor horoggal, zsinórral a szájában, csökkent életesélyekkel távozik, mi pedig újracsalizunk.
Az érzékeny, finom felszerelés semmi más, mint az eredményesség érdekében vállalt kompromisszum. Ha van bennünk valamiféle tisztelet a zsákmány iránt, akkor ezt csak odáig vállaljuk, amíg reális esély mutatkozik annak eredményes megfogására. Válasszunk hát a körülményeknek megfelelő erősségű felszerelést, s törekedjünk arra, hogy a megakasztott halat meg is fogjuk vele. A vékony zsinóron, könnyű bottal vezetett wobblernek odavágó nagytestű csukával, harcsával, a keszegeknek szánt pickerre akadó szép ponttyal, amurral megharcolni valóban élvezetes, s főként siker esetén örök horgászélményt nyújt. De ez soha ne legyen cél, inkább csak szabályt próbáló kivétel. Ha valamiféle sportszerűségről szó lehet, hát én sokkal inkább látom ebben, mint a szándékoltan sarkított helyzetek sikeres megoldásában.
Kívánok mindenkinek türelmet! Türelmet kivárni azt az időt, amikor vizeink sora jobbra fordul. Türelmet a horgászat nélkül eltelő hetekhez, a recsegősen hideg, téli napokhoz. Türelmet a kapástalan időszakokhoz. És türelmet ahhoz, hogy méltón kiélvezhessük a sikeres horgászatok minden egyes percét. Mert az valahogy mégiscsak úgy van, ahogy Fekete István Matula szájába adta: „Sietek, Gergő bácsi.” „Hova?” „Úgy értem: horgászni.” „Mámeg - mámeg kapkod?! Csak azt mondja meg, hogy hogyan siet horgászni. Ha kap a hal: kap, ha nincs étvágya: nem kap, ha cigánykereket hány a parton, akkor sem.”
De inkább kapjon! Kívánok hát mindenkinek remek horgászélményeket! Szép zsákmányt, gyorsan repülő időt, melynek minden pillanatára jól esik majd visszagondolni. S akinek még nincsen, kívántam a fa alá egy digitális fényképezőgépet! Remélem, hogy e kívánságom teljesült. Mindegy, milyen márka, mennyibe kerül, profi masina vagy csak egy egyszerű kompakt gép. Mert bármelyik tudja azt, amiért jó, ha ott van a horgászfelszerelések között. Megörökíthetünk vele sok szépséget, apró csodákat, egy remek zsákmányt vagy épp egy jó pillanatot. Ami igazán fontos, az a fejünkben úgyis megmarad, de a képek segítenek ezeket újra és újra felidézni.
Végszó gyanánt Herman Ottó szavait választottam, melyek kíséretében Semsey Andornak, a kor egyik legnagyobb, de talán kevéssé ismert mecénásának ajánlotta híres művét, A magyar halászat könyvét:
„Virág után törekedtem, mely magyarságlakta vidéken úton-útfélen nyilik, ott árasztja illatát, ott bocsátja szellő szárnyára termékenyitő himporát s ott érleli gyümölcsét is, azt, a mely a nemzetnek mindene, gyönyörűsége, vára - mert valója, igazi szelleme.
És a szabad természet virága után vágytam, a mely mellett elhalad a mai kor annyi kutató vándora; elhalad közönyösen, mert elcsábítja a virágházak mesterségesen nagyranevelt, külszines - de meddő ritkasága; holott az a vadvirág szerény, - szálanként egy kis semmiség; de bokrétába kötve, üditő illat forrása.”
Kívánok mindnyájatoknak jó egészséget, szeretetet! És kívánok nektek a Haldorádó teljes csapata nevében kellemes időtöltést itt a portálon 2008-ban is.
Czender Miklós (bogyo), az egyik bolond
Fotók: Czender Miklós, Inhof András
