Készülődünk. Az erkélyen ott ácsorog idei választottunk, egy szép tartású ezüstfenyő (ezek a fák minden évben egyre nagyobbak lesznek, szinte együtt nőnek a gyerekekkel). A gardróbban a legfölső polcról lejjebb kerültek a díszeket tartalmazó dobozok, az ajándékok pedig már ott bujkálnak a titkos helyeken (csak megtaláljam mindegyiket...). Gyerekeinknek egyre nehezebben megy az elalvás, estéről-estére újabb kívánságokkal állnak elő: „De ezt még mond meg a Mikulásnak apu! Légy szíves! Csak még ezt az egyet!”. Szóval készülődünk. Fáradtan roskadok le a számítógép elé, céltalanul böngészek az idei fényképek között. Egy kis csöndet, egy kis nyugalmat keresek csupán. Apró képkockák százai, ezrei gördülnek előttem. Némelyiknél megállok, kinagyítom. Azon veszem észre magam, hogy egyre többet időzök el egy-egy képnél, azok pedig mesélnek nekem. Egy újabb évről, amit magunk mögött hagytunk...
Nem vagyok hívő ember, legalábbis a szó azon értelmében nem, ahogy azt általában értik. Mégis vannak pillanatok, amikor a magamfajtát is megérinti valami. Valami, aminek okát, miértjét nem lehet, nem is érdemes keresni. Nem, ne gondoljatok nagy, világmegváltó pillanatokra, az ember életét megváltoztató csodákra, s hasonló elementáris erejű eseményekre. Egy-egy hangulatról, gyorsan továbbszaladó gondolatról beszélek csupán.
Lassan húsz éve annak, hogy beléptem a gloucesteri katedrálisba. Ebben az angliai városban él nagybátyám, nála vendégeskedtünk édesanyámmal néhány napig. A katedrális a város kevés számú nevezetességeinek egyike. Megnézni is csak ekként mentünk el, egy meglepően napos, vidám hangulatú délutánon. Lassan bandukoltunk a középső hajóban az oltár felé. Nyoma sem volt a kinti szikrázó napsütésnek, nehéz félhomály telepedett ránk, ahogy az királyok nyughelyéhez illik. Mentemben unott arccal tekintettem fel a két oldalt sorakozó oszlopok merész ívű folytatásaként a valószínűtlen magasságba nyúló mennyezet felé. Aztán földbe gyökerezett lábbal, meredt szemekkel ittam magamba a látványt. Ott, akkor valamit megértettem abból, mit jelenthetett ez a hely néhány száz évvel ezelőtt az ide betérő számára. A látvány maga volt a kikezdhetetlen hatalom, a kérlelhetetlen, mégis megnyugtató felsőbbrendűség. A kinti fényt a nehéz ólomüveg ablakok tompán, változatos színekben engedték tovább, de a mennyezeten, az oszlopoktól felfutó ívek találkozásánál szinte világított minden. Olyan hatalmas, olyan lenyűgöző volt az a kép, hogy biztos voltam benne: több ez annál, mint egy építész ragyogó munkája. Ezt az erőt másból meríti a hely. Pedig csak egy régi templom volt, kövek meg téglák halmaza.
Hűvös, kora őszi reggel volt Szigetbecsén. A holtágat több részre szabdaló átvágások egyikén álltam, s elszánt akarással dobáltam a megfogni kívánt csukák irányába. Az előző hétvégén rablásoktól volt hangos a reggel, most azonban csendesen feszengett a felszín. Egy-két szép tolóhullám tartotta csak bennem a lelket, melyek kíváncsian kísérték a villantómat. Ezek megjelenése után mindig fölszökött kicsit az adrenalinszintem. Úgy tíz percre. Megunván az eredménytelen dobálózást, megfordultam, hogy az átvágás másik oldalán folytassam tovább. A parti fák takarásában épp akkor araszolt felfelé a napkorong. A nehéz köd még ellenállt az éles sugaraknak, de látszott már, hogy ebben a küzdelemben csak vesztes lehet. Az elém táruló látványtól szinte megbénultam. Több volt ebben a pillanatban, mint a Nap, a fák, meg a köd. Erő vibrált benne. Ugyanaz a kérlelhetetlen erő, ami katedrális tégláiban lakott. A bénultság csak egy pillanatig tartott, s vele együtt elmúlt a csoda is. Csak a gyönyörű kép maradt. Kapkodva csináltam néhány fotót, melyek bizonnyal nem képesek visszaadni azt, amit láttam. De, ha rájuk nézek, eszembe jut.
Sok olyan pillanata van a horgászatnak, mely feszültséggel, izgalommal teli. Ilyen az is, amikor a felszínen először bukkan fel zsákmányunk. Végre megbizonyosodhatunk róla, mivel hadakoztunk idáig. Tudom jól, a legtöbbször nem ér minket meglepetés. Tudjuk, mi fog felbukkanni előttünk, talán még azt is, hogy pontosan mekkora. Én mégis ezt tartom az egyik legborzongatóbb pillanatnak. Ott keresgélünk felszerelésünkkel, ahová nem látunk el, pedig számunkra ez lenne a legértékesebb információ. Ennek ellenére: győztünk! Idegenben. Több mint huszonöt év horgászat után, egy apró laposkeszeg felbukkanása is végtelenül izgalmas. Nektek nem?
És itt meg kell álljak egy kicsit. Muszáj keresnem egy képet arról a halról, mely nemcsak a tavaszt, de az egész évet bearanyozta számomra. Ő volt az eddig fogott legnagyobb halam. Majd’ tizennyolc és fél kilót nyomott az a gyönyörű tőponty. Megfogni, a kezemben tartani, s végül visszaengedni otthonába igazán felemelő érzés volt. A csónakdeszkán fekve, vagy a kezemben fogva valóságos óriás volt. Valóságos. Nem az újságban láttam, nem a szomszéd mesélte nekem. Ott volt a kezemben, megérintettem, éreztem a szagát. De a leginkább feledhetetlen pillanatot akkor ajándékozta nekem, amikor először felbukkant a víztetőn. Az volt az a pillanat, amikor elakadt a lélegzetem, amikor megrogytak a térdeim, s az első hideg verejtékcseppek megjelentek a homlokomon. Megrémültem. Megrémültem a lehetőségtől és megrémültem az ellenféltől is. Ott és akkor volt a legerősebb és a legszebb. Ami utána következett? Az már csak a diadal.
Sokat beszélünk mostanság arról, hogy a horgászat nem feltétlen a konyhaasztalon ér véget. Vannak, akik magasztos vagy épp gyakorlatias érveket hoznak fel a mellett, hogy a megfogott halat miért lehet, esetleg miért kell visszaengednünk éltető elemébe. Nekem - mostanra - nincsenek érveim, csupán egy tapasztalatom. Láttatok már zsákmányára leső csukát a sekély szélvízben? Egy sereg vörösszárnyút a hínáros szélén? Láttatok kishalakat bekerítő balinokat, amikor a hídról néztetek le éppen? Láttatok lustán sütkérező pontyokat? Milyenek voltak? Szerintem szépek. Sokkal szebbek, mint a szákban vagy a szájbilincsen. Egyszer nézzétek meg őket.
Néha hajlamosak vagyunk zsákmányunkat emberi tulajdonságokkal felruházni. A tanult, óvatos pontyokat akarjuk becsapni. A gonosz és ravasz csukánál akarunk még ravaszabbak lenni. A kényes süllőt akarjuk elejteni. Azt mondják: a kutya előbb-utóbb olyan lesz, mit a gazdája. A sunyi embernek sunyi lesz a kutyája is. Egy erőszakos pali kutyájának is alacsony az ingerküszöbe. És így tovább. Az emberek így választanának maguknak társat? Lehet. De az is biztos, hogy a kutya alkalmazkodik. Alkalmazkodik a környezetéhez, mert csak így lehet sikeres. Ezt teszik a halak is. Alkalmazkodnak. Mindaz, amit mi óvatosságnak, gonoszságnak, ravaszságnak mondunk, az nem más, mint puszta célszerűség. Ez kell a sikerhez: az életben maradáshoz. Mondhatjátok, hogy ez a játékunk része. Ha holnaptól nem lesz gonosz a csuka, szegényebb lesz a játék is. Szerintem nem. Sőt! Minél többet tudunk meg róluk, minél több igazi okra találunk rá, minél tisztábban látjuk az összefüggéseket, mit miért csinálnak, annál érdekesebb a játék. Ez a játék!
Sokszor csak úgy bámulom a felhőket. Néha akkor is, amikor jobban tenném, ha az úszóimat nézném. Cumulus congestus, Altocumulus, Nimbostratus. Nem őrültem meg, ezek felhők latin nevei. Tudjátok hányféle felhő van? Szerintem nem tudjátok. Én sem tudom. Egy időben mániám volt, hogy megtanulom, megismerem őket. De elmúlt… Viszont azóta is tisztelem azokat, akik ismerik a felhőket, akik olvasni képesek belőlük. Sok mindent elárulnak azoknak, akik értenek a nyelvükön. Gyönyörű tudomány. Manapság inkább csak a szememet pihentetem rajtuk, gyönyörködöm bennük vagy csak a fantáziámat tornáztatom. Formák és színek végtelen gazdagsága. Ez nem tudomány, de szórakoztató.
Olyan lehet a szemem, mint az üregi nyúlé. Sötét karikák ugrálnak előttem. Ahogy görgetem a képeket, összefolyik előttem a sok apró kocka. A fotókat nézegetve én pihenek, a szemem azonban annál kevésbé. Magamra húzom a kabátomat, elszívok egy cigit az erkélyen. A hideg levegő felfrissít kicsit, de az arcomba vágó apró cseppek nem esnek jól. Az utcán lévő ostorlámpa fényében eső és hó kavarog. A cigit csak félig szívtam el, de fázom, bemegyek inkább.
Valami nyári képet akarok, hátha felengedek kicsit. Nádas, napfény, pontyok. Ez kéne most, de gyorsan! Na jó, legalább egy kis nádas vagy gyékény. Az első kép, ami a kezem ügyébe akad, még tavasszal készült, nem is ad semmi melegséget. Gyékény, az igaz, de nincs még benne élet. A víz kékje is olyan hideg, hogy visszakívánkozik rám a kabát. Lapozzunk tovább! Még mindig tavasz, de itt legalább már élnek a növények. Emlékszem, ezt a képet a párom csinálta. Mögöttem ült a csónakban és kattogtatott bőszen. Fújt a szél, de nem hideget hozott magával. Amolyan simogató meleg szél volt, s a szálak alázatosan hajbókoltak körülöttünk. Egyre jobb!
Esőcseppek ragyognak fel a vaku fényében a következő képen. Augusztus eleje volt, nem is túl késő, úgy délután négy körül. Csak a szálak közé kukucskáló objektív festett belőle ilyen esti képet. Rendesen hullott ránk az égi áldás, tetőtől-talpig gumiruhában baktattam ki a stég végébe. Hogy mi dolgom lehetett ott? Már nem emlékszem. Útközben csináltam ezt a képet a kétoldalt feszengő nádszálakról. Szeretem a hangulatát. De könyörgöm, igazi meleget szeretnék! Balzsamos nyári estét, sima víztükröt, rendes, romantikus, mégis halszagú estét! Hát olyan nagy kérés ez?
Köszönöm! Néha magam is azt hiszem, nem vagyok teljesen normális. Évekkel ezelőtt az egyik görög szigeten nyaraltunk, s akkor használtam először videokamerát. Mindent filmre akartam venni, ami fontos, ami érdekes, ami szép. Egy hajókiránduláson is részt vettünk, s a kamera - természetesen - akkor is ott lógott a nyakamban. A tatnál állva elbűvölten néztem a hajó farvizét, a mélykék tengerre hosszú csíkot rajzoló fehér habot. Meg kellett örökítenem. Amikor a család összegyűlt, hogy megtekintse a nyaralásról készített filmes beszámolót, izgatottan vártam ezt a részt. Biztos gyönyörű lesz! Az volt. Kicsit megsértődtem, amikor valaki megkérdezte, cinkos mosollyal az arcán: „Bekapcsolva hagytad véletlenül, mi?”. Nem értette szegény, miről szólt ez a jelenet. 20 percen keresztül…
Nyugalom, gyógyulófélben vagyok! Bár augusztusi reggeleken mindig kiújul ez a betegségem. Augusztusban vannak tán a legcsodálatosabb reggelek. Rezzenetlen, sima víztükör, finom ködfátyol a Duna felett. Csendben evezek, vagy mostanság az elektromos csühögő tolja a csónakot. Olyan érzése van az embernek ilyenkor, mintha olajon siklana vele a hajó. Apró fodrok szakadnak csak el a csónak testétől, de alig zavarják meg a nyugodt felszínt. Néha csak bámulom őket, még azt is elfelejtem, hova is indultam éppen. Hogy mi a fene olyan érdekes ebben, nem tudom, de szeretem.
Most bezzeg nem tudnék ilyen képet csinálni! A csónak a parton pihen már vagy két hónapja, s a Duna-ág szélei dermedten várják a tavaszt. Várom én is, de nem tudok megülni a fenekemen. Ha találok olyan elvetemült tettestársat, aki ilyenkor is hajlandó velem útnak indulni, hát megyek. Nem szeretek egyedül horgászni télen. Nyáron órákat kuporgok a csónakdeszkán, s nem hiányzik senki társasága. Télen más. Nem szeretek egyedül fagyoskodni, csónakba szállni, vagy a parton dideregni. Ti hogy vagytok ezzel?
Nem tudom, mikor és hogyan lettem horgász. Sokan jól emlékeznek, emlékezni vélnek arra a pillanatra, mely horgászt varázsolt belőlük. Én nem emlékszem. Emlékszem rengeteg gyerekkori pecára, de akkor már bennem volt a halfogás utáni vágy. Emlékszem a Lágymányosi-öbölre, a balatoni éjszakákra, a boglári kikötőre. Emlékszem a Gábor barátommal közös mártoni horgászatokra. Azokra a horgászatokra, melyek a halfogás örömén túl megajándékoztak mással is: egy jó baráttal. De hogy miért és mikor lettem horgász? Nem tudom. Kíváncsian figyelem a gyerekeimet. Kicsik még, de a maguk módján érdeklődnek a halak, a horgászat iránt. Nem erőltetem a dolgot, de ha igénylik, megmutatok nekik mindent, amit én tudok, amit fontosnak tartok. És ha szerencsém lesz, talán tetten érhetem majd a pillanatot, amit a magam életében elmulasztottam.
Mert bizony ez a pillanat fontos. Megkockáztatom: ebben is van valami a katedrális tégláinak erejéből. Miért? Kapunk egy lehetőséget. Lehetőséget arra, hogy kicsit belelássunk a Természetbe, a világ egy olyan szegletébe, amit sokan nem is ismernek. Lehetőséget sok-sok élményre és némi tudásra is. Tudásra, amiből minden horgász kaphat. Minden horgász. Mindannyian ugyanabból a tudásból merítünk, még akkor is, ha némelyek talán kevésbé mélyre merítenek benne. De céljaink és szenvedélyünk közös. Ezt talán majd mindenki megérti egyszer.
Végigpörgettem egy egész évet a monitoron. Nem csak a szemem, én is elfáradtam már. Jó év volt. Ami még hátra van? Ünnepek és a család. S ha van egy kis szerencsém, még horgászom is egyet…
Boldog Karácsonyt és Szerencsés Új Esztendőt kívánok mindenkinek! Egészségben, szeretetben.
Czender Miklós (bogyo)
Fotók: Bajzáth József, Bizják Gábor, Czender Miklós
