Mindig tanulok valami újat. No nem biztos, hogy mindeközben feltalálom a spanyolviaszt - állítólag már feltalálták... -, de minden évben elmond nekem valamit kedvenc vizem, a Ráckevei-Soroksári Duna. Néha nehéz eldönteni, hogy az előttem zajló dolgok egyszeriek és megismételhetetlenek, vagy egy olyan jelenségnek vagyok szemtanúja, amely teljesen természetes, csak éppen én nem találkoztam vele eddig. De tulajdonképp mindegy is, hiszen a horgászat nevű kirakós játék minden elemét úgysem fogom megtalálni
Valamikor azt találtam írni, hogy a kánikulai órák nem a legeredményesebbek a nádi pontyozás során. Kedves horgászvizem talán olvashatta e sorokat, s haragosan össze is vonta szemöldökét. Nem elég, hogy a pali hétről hétre ott sündörög a nádasok körül, sokat zaklatja (nagy ritkán fogja is) az arra járó halnépeket, még sületlenségeket is beszél! „Hát tanuljon már egy kicsit az istenadta...”, gondolhatta magában a Duna-ág.
A dolog úgy kezdődött, hogy háromhetes nyaralásunk első hetében az Időjárásfelelős egyszerűen megfeledkezett rólunk, de szerintem magáról is. Ezért aztán frontok jöttek és mentek: egy verőfényes, már-már nyárra emlékeztető délutánt esős, hideg délelőtt követett. Aztán megint egy kis napsütés, majd a változatosság kedvéért orkán erejű szél. Így ment ez egy hétig. Sűrűn lapozgattam a naptárat, nem tudván, hogy épp nyár van, ősz vagy tavasz. Kergettem a halakat, s ha valahol rájuk bukkantam, biztos lehettem benne, hogy a következő nap már egész máshol járnak majd. Sok horgásztársam mellett én is csendben fohászkodtam egy kicsit tovább tartó, egyenletes jó időért. Biztos voltam benne, ha az időjárás végre hajlandó lesz úgy csinálni, mintha nyár lenne, akkor a halak is megjelennek, s tartósan ott is maradnak a növények között.
Imáink meghallgatásra találtak, s mivel az öreg Kaporszakállúhoz bizony sokan fohászkodtak, hát befűtött a kályhába becsülettel. A második héten végre lett meleg, olyan, hogy a ráckevei telken a gyerekek fürdőmedencéjében fekve lehetett csak kibírni a kora délutánokat. De a meleggel együtt végre megjelentek a halak is, s kitartóan keresgéltek végre a nádasok, gyékényesek környékén. Hurrá!
A korábbi években oly sok halat adó sekély részek nagyrészt használhatatlanok voltak, mivel ezeket a helyeket elborította a hínár. Csak kevés olyan szakaszt lehetett találni, ahol a hínárfoltok között akadt egy zsebkendőnyi tisztás, ahol bevethette az ember felszerelését, s ha nagy ritkán akasztott valamit, azt szinte lehetetlen volt kiimádkozni a zöld salátából. Az elmúlt években ezeken a sekély részeken jól nyomon követhető volt az amurok ténykedése. Bizonyos szakaszokat a tavasz során nagyon kiritkítottak a keleti „vendégek”, évről-évre szemmel láthatóan fogyott a gyékény, s a májusi tilalom előtti hetekben (a mártoni gyékényesek nagy része a ponty ívási idejében kíméleti terület) szépen foghatók voltak az amurok. Bizonyos hínárfajokat is szívesen legeltek, de mostanában a legtöbb helyen az a keményszárú, szúrós faj is fellelhető volt, amit még zsenge állapotában sem igen szeretnek a növényevők.
De tényleg! Hova lettek az amurok? A korábbi évekhez képest lényegesen kevesebb amurfogásról szólt a „parti híradó”, s a Szigetcséptől Ráckevéig tartó szakaszon a mederben is alig-alig akadt néhány „keményszájú”, nem csak a növények között. Tavaly és előtte a meleg nyári délutánokon szemtelenül döngették a gyékényt, napoztak az öblökben és a szálak között. Korábban olyan jelenetnek is tanúja voltam, amit ha más mesél, tán el sem hiszem. Egyik alkalommal csónakkal befészkeltük magunkat a szélesebb partszéli növényzet egyik folyosójába. Nem horgászni akartunk, csak körülnézni kicsit. Gábor barátom a csónak orrában ült, én a farában, fél fenékkel a víz fölött ülve. Talán úgy két csónakhossznyira jártunk már bent, amikor észrevettünk a szálak között több mozdulatlanul álló torpedót. Laza csoportban álltak a felszínhez közel, a zömük úgy 6-7 kilós lehetett. Az egyikük egészen közel volt hozzám, szinte a kezemmel is elérhettem volna, de az nem zavartatta magát tőlünk. Fröcsköltem egyet a kezemmel, hátha megmozdul. Nem akart. A végén az evezővel finoman fejbe kólintottam, na akkor meg akkora ribilliót csinált, hogy fél oldalam egy merő víz lett tőle. A többiek is elstartoltak mellőlünk, úgy hullámzott körülöttünk minden, mint vihar idején. Idén viszont csupán néhány alkalommal láttam jelentősebb számú amurt a gyékényben mozogni, s egy-két példányt a hínárszálak között pihenni. Merre járhatnak most? Vagy ennyire megcsappant volna a számuk? Nem hiszem...
De vissza a kánikulához! Immár második napja dühöngött a meleg, s a pontyok végre nagyobb számban fészkelték be magukat az egyik közeli nádszigetbe, a Kereknádként ismert helyre. Nem nagy terület, úgy egy garzonlakásnyi nádas/gyékényes telepedett meg a meder szélén, egy sóderzátonyon. Vize 0,8-1,2 méter mély, belsejét folyosók, kisebb öblök szabdalják. Az esti órákban remek mozgásokat láttunk itt, s hal is akadt végre, ha nem is óriás. Úgy gondoltam, hajnalban kinézek megint, hátha lesznek még egy páran az éhes bajuszosok. Mivel éjjel úgy 1 óra körül kerültem ágyba, a hajnali felkelésből inkább reggeli ébredés lett, úgy fél 7 körül vánszorogtam ki az ágyból. Hát a hajnalnak lőttek, de sebaj, elindultam. 8 körül járt az idő, amikor az első szereléket dobtam a Kerek egyik kis öblébe. Néma csend, szellő sem rezdült, a szálak pedig katonásan álltak előttem, halmozgásnak nyoma sem látszott, csak a nap tűzött már komoly erővel. Elkéstem?
Úgy látszott. Elhatároztam, hogy 9 körül be is megyek, mielőtt ropogósra sülnék az egyre erősödő napfényen. Hogy mégsem így történt, azt a reggel elfogyasztott joghurtnak köszönhettem. Történt ugyanis, hogy 9 előtt egy-két perccel már épp pakolni kezdtem volna, amikor valahol a gyomrom mélyén kitört a háború. Nem zaklatnálak benneteket a részletekkel, maradjunk annyiban, hogy a következő 20 percet feszes vigyázban ülve töltöttem. Többször is rezgett a léc, könnyek szöktek a szemembe és nem egyszer csak egy hajszál választott el attól, hogy vízbe ne ereszkedjek, mert azt a csúfságot mégsem engedhettem volna meg magamnak, hogy ott helyben... de azt ígértem, nem részletezem. S miközben kínosan feszengve ücsörögtem, a gyékény egyszer csak életre kelt!
Ha nem lettem volna olyan „szorult” helyzetben, mint amilyenben voltam, tán a számat is eltátom, de az adott pillanatban a szememen kívül nem mertem mást kinyitni. Így hát csukott szájjal, de kerekedő szemekkel lestem, amint a szálakat itt is, ott is durván lökdöső halak fel-alá korzóztak a növények között. Humánus viselkedésüket mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az első kapás csak akkor érkezett, amikor a belül dúló vihar csillapodni kezdett, így - szokásomtól eltérően - már az első kapást sikerült halra váltanom. Nem nagyra, de halra.
S a „csodának” nem akart vége szakadni. A rekkenő hőségben patakokban csorgott rajtam a veríték, szalmakalapomat időnként a vízbe mártottam, s úgy tettem ismét a fejemre. A mozgások nem szűntek, s további három kapásom is volt kb. fél 1-ig, amikor a halak végre úgy gondolták: elég volt, s a sziget elcsendesedett előttem. Az ezt követő napokban még háromszor tudtam a délelőttöt a hőgutával viaskodva a Kereknél tölteni, s amíg a kánikula tartott, a halak bizony mindig tiszteletüket tették. A legmelegebb órákban - úgy délután 1 és 4 között - nem mozogtak, de ezen kívül szinte egész nap láthatók voltak a nádban, s ettek is, ezt az én fogásaim és másoké egyaránt bizonyítják. Az előző hetek változékony időjárása miatt a víz hőmérséklete a kánikula ellenére sem volt túl magas, egy hét után sem emelkedett 24-25 Celsius-fok fölé.
Szóval hogy is van azokkal a kánikulai órákkal? Nem kell mindent készpénznek venni, amit mondok. Úgy látszik...
Azért a halak így sem engedték ellustulni a horgászt, hiszen idő kellett ahhoz is, hogy kényes ízlésüket kiismerje az ember. A korábbi években nyáron jellemzően 4-es vagy 2-es méretű horgokkal horgásztam, s úgy tapasztaltam, hogy a pontyok nem zavartatták magukat különösebben ettől. Az idei nyáron 6-os méretű horgokat használtam, mert a kisebb horog érezhetően több kapást hozott. A két éve sikeresen használt 4+4-es úszóimat egyre inkább - ahol ezt az áramlás megengedte - 4+3-as és 4+2-es úszókra cseréltem, s azokat sem súlyoztam túl, csak ha az erősebb vízmozgás ezt szükségessé tette. Bár a jól bevált pálinkás kukoricához most sem lettem hűtlen, a legtöbb kapást mégis lágy konzervkukoricával sikerült kicsikarnom. Ezt a csalit eddig jellemzően inkább tavasszal használtam, de az idén a legnagyobb melegben is komálták a pontyok, néhanap a kárászok és néhány sápasztó méretű bodorka is.
Az írás címére pillantva adós vagyok még a harcsákkal. Ami a harcsákat illeti, nos e téren igen kedvező változásokat hoztak az elmúlt évek. Nem vagyok egy kifejezett harcsahorgász, ellenségeim sem vádolnak ezzel. Ennek ellenére úgy tapasztalom, s ebben többen is megerősítenek, akik sűrűbben viaskodnak a nagybajuszú ragadozókkal, hogy a Ráckevei-Soroksári Duna harcsaállománya szépen gyarapszik. Különösen bíztató, hogy évről-évre egyre több kisharcsát látni, melyek néha igen gyakori kapásaikkal boldogítják a horgászokat, esznek szinte mindent, ami mozog, meg azt is, ami nem. Néhány év múlva, ha mostani apróságok megnőnek majd - talán -, újból szép fogásokról jönnek majd a hírek...
A nádasok környékén is egyre többször figyelek fel a harcsák mozgására, rablására, bár ebben az is közrejátszhat, hogy mostanában kifejezetten figyelek rájuk is. De ha nem figyelnék, akkor is hírt adnak magukról. Egyszer a pontyoknak szánt kukoricát csippenti fel valami éhes purdé, máskor egy termetesebb darabot akasztok - a farkába - az egyik nádöbölben. S ha mindez nem lenne elég, hát mutatják magukat másképp is.
Az eset a kánikulai hét vége felé, éjszaka történt. István barátunk az RSD topicban már hírt adott róla, de talán nem haszontalan, ha e helyt elismétlem, hisz remek élmény volt. Csendes időt hozott az este. Karcsival kint ültünk a Kereknél, István pedig a meder másik oldalán hosszan elnyúló zátony mellett, az egyik stéghez kötötte a ladikot. 10 körül járt az idő, amikor úgy döntöttem, megyek. A pontyok mozgása alábbhagyott, nekem pedig aznapra már elég volt. Még megálltam Istvánnál egy szóra, aki lelkesen újságolta, hogy több érdeklődése is volt a harcsázó cuccokra, bár halat fogni még nem sikerült, egyébként pedig szokatlanul sok mozgást, rablást hallani. S miközben beszélgettünk, nem messze tőlünk olyan zajok jöttek a nádas széléről, mintha fürdőzők lepték volna el e késői órán a Dunát. Elbúcsúztam tőle, de kifelé csorogva folyamatosan hallottam én is a frenetikus buffogásokat, fröcsögéseket. Mi a fene ez?
Eleinte pontyokra gondoltam, de olyan idegen volt ez a hang mindattól, amit eddig tőlük hallottam, hogy el kellett vetnem ezt a gondolatot. Említette valaki a Fórumon a busák ívását, melyet én készséggel el is hiszek, de hogy nem ők voltak az egyedüli tettesek, az biztos! A nádas széle, a hínárosok hihetetlen mennyiségű halat tartottak azokban a napokban. Aki finom úszós cuccal próbálkozott akkor, az zsákszámra szedhette a bodorkákat, vörösszárnyút, kárászt, dévért, meg a jó Isten tudja még hányféle halat. Nem kellett etetni, elég volt a horogra tűzni bármit, ami mozog, és már vitték is a pedzőt. S a harcsák pedig este-éjszaka közülük lakmároztak önfeledten. Annyi táplálék volt ott, mint ívás idején, a bajszos csak kitátotta a száját, s szó szerint repült bele a „sült galamb”. Cséptől Mártonig százával zabáltak a harcsák. Soha nem hallottam ilyet azelőtt. A svédasztalos vacsorának éjjel fél 2 körül, varázsütésre vége szakadt.
Másnap délelőtt kint ültünk a Kereknél. Karcsi és Gyuri félig egy nádbokor takarása mögött ültek csónakjukban, az egyik öblöt és környékét horgászták. Én a sziget felső csücskénél vártam a halakat. Egyszer csak Gyuri hangját hallottam, hogyaszondja: „Azt a k...va...”. Mit szépítsem, így hangzott a dolog. De mielőtt még kérdezni lett volna időm, én is megláttam, hogy mire gondol. A nád és a gyékény szinte térdre esett, ahogy egy nagy test forgolódott az előttünk lévő szálak mögött meghúzódó öbölben. Aztán a „tettes” kifelé vette az irányt, s mint Mózes előtt a Vörös tenger, úgy nyílt meg előtte a nádas. Őfelsége pedig - farkával még egy utolsót csapva a növények közé - kivonult a szigetből, ekkor azonban volt alkalmam egy pillantást vetni rá. Sok nagy harcsát eddig nem láttam, a legnagyobb, amit fogtam 15 kilót nyomott, tehát nincs túlzottan nagy gyakorlatom a dologban. De ha az a harcsa nem volt legalább 50 kiló, akkor nevezzetek nyugodtan huncut pimasznak!
Sokan panaszkodnak manapság - néhanap én magam is -, hogy egyre nehezebb a halfogás a Ráckevei-Soroksári Dunán. Ha visszagondolok, mondjuk a húsz évvel ezelőtti időkre (régebbről talán ne is beszéljünk...), bizony van igazsága a kesergőknek. Ennek ellenére azt mondom, nincs okom panaszra, hisz annyi élménnyel, tanulsággal szolgál ez a víz, s azért a halat is meg lehet fogni. Járni kell utána, kétségtelen. Meg aztán bele lehet ülni a tutiba ma is. Mint az a kolléga, akiről Laci barátom mesélt a minap. Ül a csónakjában, s feszült tekintettel mered az úszóira. Kérdezem tőle: „Mi újság?”. Hát azt mondja, hogy délután volt itt egy figura, lekarózott a nád elé, majd gyors ütemben, úgy fél óra alatt fogott két, négyes forma pontyot. Aztán, hogy szó ne érje a ház elejét, a nád elé úgy két méterre bevetett, tenyérnyi döglött hallal szerelt cuccal akasztott egy húsz kiló körüli harcsát. Amikor ezzel végzett, illedelmesen köszönt, felszedte a karókat és távozott. Másfél órát horgászott...
A kánikulának alig egy hét után vége lett, s egy további, pocsék időjárást hozó hét után a szabadságom is letelt. Újabb egy évet várhatok, mire ismét úgy szállhatok csónakba, hogy tudom: holnap is, meg utána is itt lehetek. Már most hiányzik… De azért van jó hír is, hisz az ismét változékony idő ellenére úgy látszik, hogy a pontyok kitartottak a nádasok mellett, s azóta is szépen fogják őket. Aztán kettőt pillantunk, és itt az ősz is, pontyokkal, balinokkal, süllőkkel, csukákkal, s talán az amurok is előkerülnek még. Görbüljön hát mindenkinek!
Czender Miklós (bogyo)
Fotók: Czender Miklós, Inhof András
