Űrtechnológiából származó ultramodern anyagokat, computer segítségével kifejlesztett eszközöket használunk, és olyan dolgok gyarapítják horgásztáskánk, botzsákunk, pecaszekrényünk, netán pecaszobánk belsejét, amelyeket egy 1900-as években élő sporthorgász nagy bizonyossággal az ördög keze művének tartana. Azonban hiába állnak rendelkezésünkre a legcsodásabb felszerelések, ezek megvásárlásával még nem mindig érezzük azt, hogy az égiek kegyeikben részesítenek minket, és talán épp ezért fura dolgokkal igyekszünk elnyerni az „felsőbb erők” kegyeit.
Na jó, nem kell megijedni. Nem akarok semmi olyasmit mondani, mellyel netán félreérthető módon fehér vagy gonosz fekete mágiára próbálnék rávenni bárkit is. Azt javaslom, inkább egy kicsit szórakozzunk magunkon és másokon. Nem, nem. Nem rosszindulatú kinevetést, gúnyolódást javallok, inkább egy kis öniróniát, összekacsintást.
Nevessünk saját magunkon, és így nem fájdalmas az sem, ha más is velünk nevet. A nevetés meg ugyebár meghosszabbítja az életünket. Így adja magát a kérdés: „Ki az, aki szeretne tisztességben megőszült hajjal is a vizek partján járni, élvezni a halfogás örömét, gyönyörködni a természet szépségeiben?” Hát persze, hogy mindenki. És ha van gyermek, unoka, dédunoka, akit taníthatunk, aki elkísér minket, és ezáltal értékesebbé, csodásabbá teszi öregkorunkat, az bizony a legnagyobb adománya az életnek…
Bocsánat, mióta rajtam van a tavaszi fáradság, szentimentális is vagyok… Néha. No, de térjünk vissza a mulatságos, az idegesítő, avagy egyszerűen csak gyerekes babonáinkhoz! Kérdem én, ki az, akinek nincs ilyenje? Talán te néked nincs? Biztos vagy ebben? De egészen biztos? Na ugye! Gondoltam, hogy magadra is ismertél egy kicsit…
Talán a legegyszerűbb és legkevésbé feltűnő az, amikor egy adott tárgyhoz ragaszkodik az egyszerű horgászember.
Bevallom, nekem is van egy kabalabotom. Már látom és hallom lelki szemeimmel-füleimmel, hogy sok jó barátom sűrű bólintgatással, s széles vigyorral mondja ki: jaj, ez már megint az öreg feederjét, a DAM Seahawkját isteníti. Hát igen, ez az én szerencsebotom. Még ha nem is használom, akkor is mindig nálam van. De többnyire úgy érzem, vétek a botot zsákban hagyni „porosodni”, hisz Ő vonzza, csalogatja magához az uszonyos jószágokat. Rengeteg csodaszép halat fogtam segítségével, és nevessetek ki, de bizton tudom, hogy ha az a bot nincs velem, akkor valahogy semmi sem sikerül úgy, ahogyan én azt szeretném. De ha az a kezdőbot, akkor biztos a siker…
Van egy régi-régi ismerősöm, aki igencsak öreg motoros a rakósbotos „szakmában”. Ő még anno 1996 (talán) környékén vásárolt magának egy akkori áron komoly darabnak számító csúcsrakóst. Ha jól emlékszem, talán 200 ezer froncsi körül volt az ára, pedig nem egyedi gyártású, és nincs is aranyból…. Bár majdnem válás lett a dologból, amikor asszonykája megtudta, hogy mennyit adott ki egy „vacak” botra. Hát bizony, repkedett otthon minden. Aztán egy hétig nem szóltak egymáshoz. Barátom már azon gondolkodott, hogy inkább mégis eladja vágyva vágyott csodabotját. Jobb a béke. Ám valami égi sugallat vagy ördögi bűbáj következtében mégsem tette ezt meg. Óriási szerencséjére Az első tesztelésén minden sikerült neki. Úgy érezte, csókot kapott a szeszélyes Fortunától. Egyfolytában fárasztott, annyi halat fogott, mint még soha, és szakítása sem volt. Azóta is hűségesen mindig mellette van a bot. Bár használni már nem használja jó pár éve, de sohasem hagyja otthon. Meg van arról győződve, hogy a szerencséjét viszi magával minden horgászatára azzal a bottal. Mesélte, amikor vásárolt egy modernebb botot, úgy érezte magát, mint aki megcsalja élete szerelmét. Vívódott, lelkiismeret-furdalása volt a bot felé. Vicces? Lehet…
Kabalatárgyunk azonban nem csak bot lehet… Van olyan hohó, aki kedvenc széke nélkül pucérnak érzi magát… pedig kényelmetlen viselet.
Sokan jobban ragaszkodnak orsójukhoz, mint feleségükhöz. Az orsójukat kevésbé hagynák tekergetni… Figyeltem, ez némely fanatikus pergetőre jellemző. :)
Amúgy van egy pergető őrült, aki az első két dobást mindig egy ezeréves támolygóval végzi el. Ha az megvan, akkor jöhet a ténylegesen megfelelő műcsali. Hasonlót csinál egy „sárgavégűs” horgászkolléga is, aki első dobásra mindig-mindig 1 pufit és 1 kukoricát húz horgára.
Igen sokan ragaszkodnak bizonyos ruhadarabokhoz. Egy kabáthoz, pólóhoz, sapkához. Nekem is van kedvenc ruhám, de valahogy nem az igazi az öltözék-összhang, amióta a feleségem kedvenc éjfekete pulóveremet kimosta 90 fokon… Azóta is csak reménykedve keresgélek, hátha, hátha találok egy hasonlót. Eddig még nem jártam sikerrel.
Egy jó haverom évek óta mindig ugyanabban a pulóverben és kabátban indul horgászni, legyen +30 avagy -20 fok. De szerencsére néha azért kimossa a kabala ruhadarabokat… Az sokaknál látható (észrevehető), hogy évek óta ugyanahhoz a táskához, bakancshoz, késhez, merítőhöz, mérleghez, mérőszalaghoz, botzsákhoz, ilyen-olyan tartódobozkákhoz és még csuda tudja mi mindenhez ragaszkodnak. Ez „tárgyimádat”, amit teljesen természetesnek is gondolhatunk? Vagy inkább csak jól felfogott praktikum, hogy a megszokott és bevált dolgokon ne változtassunk? Vagy talán csak maradiság? Kinek-kinek megvan a saját, jól bejáratott magyarázata erről.
Van szerintem sokkal viccesebb, „tikkelése” is némely horgászkollégánknak. Olyan mozgások, mozdulatok, olyan mozdulatsorok, amiket minden horgászat előtt sokan megtesznek, akár szándékosan, akár akaratlanul. Mindenki ismeri az ágyból felkelés szabályát. Bal lábbal sohasem!
Mindenki ismeri a fekete macska előttünk való áthaladása és az esélyeink vélt összefüggését. Egyik cimbora szerint, ha elütjük, az viszont szerencsét hoz. Szegény cica…
Mindenki ismeri a visszafordulás tilalmát. Nevesítve, ha már elindult az ember, akkor tilos visszafordulni. De semmiért sem szabad visszafordulni! Egyszer a hajnali készülődős nagy nyüzsiben (a gyerekre is figyelni kellett) a botzsákomat felejtettem otthon. Vajon bot nélkül hogyan lehetett volna szerencsém? Szerintem, legalábbis esetemben, a bot sokat javított halfogó esélyeimen…
/Az első embernek, aki kitalálja, hogy ki látható a képen, annak adok egy üveg Gróf Nagyrédei száraz fehérbort!/
A mágikus hátvakarás. Egy spori kedvenc horgászhelyénél lévő fához dörzsöli hozzá a hátát. Amíg ezt nem teszi meg, nincs peca. Biztosan szüksége van a statikus feltöltődésre.
Kézfogás a szerencséért. Ez is érdekes szokás. Minden hal kifogása után kötelező a kézfogás. Gondolom, úgymond a szerencsés ötös…
Láttam már olyan embert is, aki minden kifogott halát megpuszilta. Hogy Ő volt előbb, vagy Rex Hunt, azt sajnos én sem tudom.
Édesapám egyik kollégája minden horgászat megkezdése előtt pár kortynyi sört beloccsintott a vízbe, a maradékot megitta. Úgymond a halak egészségére. De joggal jöhet a kérdés: ha évtizedekig jár egy helyre, akkor mostanra annak a tónak vajon hány százaléka Kőbányai világos?
Bár, én azt mondom, inkább ez, mint a kabala-köpés, hogy mást hadd ne említsek…
De hogy visszalépjünk az egyszerűbb szokásokhoz, van, aki reggel már az autóba megfordított simléderes baseball sapkával száll be, és azt levenni magáról csak és kizárólag a hazaérkezése után hajlandó.
Azt a roppant kellemetlen dolgot nem is tudom, hogy hova soroljam, hogy mindig akkor van kapás, amikor arrébb lép az ember a bottól, vagy pont hátat fordít neki, avagy netán egyik kezében innivaló a másikban étek van. Sokan ezt az állapotot mesterségesen generálják, és nem ülnek le a botjaik mellé. Ám gondolataikban sokszor megdicsérik azt, aki kitalálta a nyeletőfékes orsót…
Halak megdumálása… Ez is egy jópofa dolog. Kint a vízparton, csónakban el kell kezdeni sopánkodni ilyetén módon:
„Óóóó, jaj, a lyukas szákomat hoztam el, ráadásul a nyele is törött, a horgom ki van csorbulva és meg még rozsdás is, a csudába, rossz az orsóm fékje és még zsinór is alig van az rajta, ám még az is rojtos, nem hoztam magammal igazán jó csalit, teljesen felkészületlenül jöttem ide pecázni”…
Sokan hisznek abban, ha a halaknak megígérik szent esküvéssel a szabadon bocsátásukat, akkor azok kedvezőbb elbírálásban részesítik őt.
Egy ismerős pap (míg megy az imaház fűtésjavítása, addig kibeszéljük a horgászat témáját) mesélte, hogy pályafutása alatt már több horgászfelszerelést is megáldott. Kérték…
De van a szavaknak másféle hatalma is. Nem mindegy, kinek miféle jókívánság az, ami a megfelelő.
Van, aki beéri egy „Sok sikert” vagy egy „Görbüljön” felkiáltással. De van, aki ilyenféle jókívánság után elgondolkodik a gyanútlan, mit sem sejtő, jóindulatú kívángató kifilézésén…
Létezik olyan is, aki inkább mindenféle barna dolgot kíván tarisznyába, netán bot végire, míg az elvetemültebbek még a mindenféle szákokba is.
Aztán létezik a felszerelés megrongálódására tett kívánság: Törjön a botod, szakadjon a zsinórod, egyenesedjen ki a horgod stb..
De a horgászt sem szokás kihagyni a szenvedős kívánságokból: rántson be a hal a vízbe, a csónakodat tolni kelljen hazáig, csak egyféle kukacra legyen kapásod…
Szó mi szó, a horgászbabonák felsorolása sajnos közel sem teljes. De talán érezhetően rávilágít arra, hogy mi, „felvilágosult” emberek is igyekszünk valamely módon, úgymond elnyerni a megfoghatatlan világ jóindulatát. Hogy ezt némelykor viccesen tesszük? Vagy netán már inkább röhejesen? Na és? Egyik sem túl nagy baj! Mert mi az igazán fontos? Érezzük jól magunkat a bőrünkben, és tudjunk nevetni!
Kérem, hogy aki tud bármilyen horgászbabonát, vagy horgászbabonáról történetet, az írja le a hozzászólásokban, hadd okuljon ország-világ… :)
Írta: Nyika Sándor / Sanyamester
