Ünnepek. Lassan már csak ilyen alkalmakkor jön össze az egész család szüleim házában. Az út, ahogy egyre távolabb vet bennünket a sors, egyre hosszabb. Tiszafüredtől azonban mindig olyan ismerős a táj, hogy behunyt szemmel is hazatalálnék. Ismerek minden kanyart, döccenőt, árkot. A Tiszaderzs előtti hármas kanyarban a régi Ladámmal sokszor megcsúsztam, de szerencsém volt. A kanyarok közül egy élesen balra forduló mögött régi horgászhelyem húzódik. Nem tudom, megvan-e még, hiszen sok év telt el azóta, hogy az ártéri fák alatt viharos kacagássá változott egy csínytevés. Ahogy elkormányozom az autóm orrát a régi rézsűtől, eszembe jut az a régi horgászat. Ma is megmosolygom.
A falusi gyerekek sohasem unatkoztak. Nem volt Internet, de volt focipályánk, két ledobott melegítőfelsővel kijelölt kapuval. Nem volt Palace Cinema, de volt egy öreg, fa székes mozi, ahová a filmeket a gépész hozta közvetlenül a vasútállomásról. Ha a vonat késett, mi is később izgulhattuk végig a Csillagok háborúja vágott, digitalizálástól mentes, eredeti verzióját. A mozihoz nem volt „popcorn”, de volt egy öreg néni, aki kis kocsiról árulta a szotyolát, rumos cukrot, franciadrazsét. (Ez utóbbival remekül lehetett dobálni az első sorokban ülőket.) A játszótereken mindig csapatokba szerveződve játszottunk. Bújócska, adj király katonát, ugrókötelezés, és még ki tudja hányféle játék segített abban, hogy ne unatkozzunk. Egyedül egy gyerek sehová sem ment. Elég volt füttyel jelezni a szomszédban lakó kölköknek, és máris kész volt egy focicsapat. Nem tudom miért, de a „bandákat” mindig azonos korú sihederek alkották.
A horgászat is egyike volt azon szabadidős tevékenységeknek, ami köré könnyen szerveződhetett egy kisebb gyerekcsapat. A horgászat nem csupán halfogásból állt, hiszen halat nem mindig sikerült fogni, és egy gyerek, ha unatkozik, kitalál valamit. Ha történetesen nem evett a hal, az ártéri erdő csatakiáltásoktól volt hangos. Sárpálcáztunk, fára másztunk, leestünk, vagy ha nyár volt, fürödtünk. Egyszóval vidáman teltek az órák. A mi kis horgász galerink három főt számlált. Egykorú, igazi kócos kis ördögök. Ha felpattantunk rozoga kis bringáinkra, a hangos csattogástól félve menekült minden kutya az utunkból. Ezekkel a cajgákkal eljutottunk mindenhova.
Kezdetben a falu körüli vizeket kerestük fel, de ha hírét vettük annak, hogy pár kilométerre jobb fogások kecsegtetnek, nem haboztunk felfedezőútra indulni. Egy kevésbé eredményes napon, miután kifárasztottuk magunkat egyéb, a horgászathoz szorosan nem kötődő csínytevéssel, Zoli barátom hozta szóba először az új helyet.
- Tegnap hallottam, hogy a Cserőközben gyönyörű kárászokat lehet fogni. Ki kellene próbálni!
- Na, te is jókor szólsz, már ma is inkább oda mentünk volna! - tromfolta le Lali.
- Most jutott eszembe!
- Eszedbe!? Hát neked is csak annyi van, mint egy marék lepkének!
Hangos derültség követte a megállapítást. Zoli szemmel láthatóan azon tűnődött, hogy most Lali orrát verje a földbe, vagy a földet üsse Lali orrához. Végül csak legyintett.
- Legközelebb azért megnézhetnénk!
A dolog komolyra fordult. A Cserőköz a szomszéd falu, Tiszaderzs határában van. Valamikor az élő Tisza lehetett, de a szabályozások idején holttá nyilvánította az emberi jóakarat. Azóta sűrű erdő rejtekében várta sorsa jobbra fordulását. Lapályos, ingoványos terület, sűrű fűzfa erdővel ölelve. Gyerekparadicsom. (Ma már turista.)
Mivel nyár volt, nem szorított bennünket az iskola kötelme. A szülők többsége a földeken dolgozott, a föld nyár derekán adott munkát bőven. Megbeszéltük gyorsan a haditervet.
Lali a jószágok mellől egy kis táp-takarmány kölcsönzését vállalta magára, Zoli a kukorica főzését, én a gilisztaszedést. Etetőanyag, csalik megoldva. Vidáman karikáztunk haza a gáton, és az aznapi sikertelenség feledtetéseként a másnapi fogások tervezésével ütöttük el az utat. Este fáradtan dőltem az ágyba, de lelki szemeim előtt már a következő, újdonság varázsával kecsegtető kaland lebegett. A találkozót reggel 9 órára beszéltük meg, de valamilyen oknál fogva, már 8-kor ott csörömpöltünk mindannyian a falu határát jelölő táblánál. A kis kerékpárok a hosszú túrára rendesen felékesítve várták az indulást. Lali barátom egy csíkos szatyorban hozta a jószágok elől elcsent tápot, Zoli csomagtartóján ott díszelgett a diszperzites vödör, nálam meg az este szedett giliszták várták a hosszú utat a kormányra akasztott rossz, régi tejeskannában. A botok szépen összekötve, a vázhoz erősítve jelezték, hosszabb kerékpárútra indul a csapat. (Legtöbbször ugyanis csak a kezünkbe fogva, fél kézzel, vagy még úgy sem kormányozva jártunk-keltünk a gátakon. Az időközben elszabaduló, üresen fityegő horog okozott csak néha kellemetlen perceket.)
Ahogyan tanultuk, és szüleinktől hallottuk, szép libasorban karikáztunk az út szélén. Körülbelül 100 méterig. Ezután lánccsörgéses, vad verseny kezdődött. A jobb hatásfok elérése érdekében a nyeregből felállva hajtottunk, mint az őrültek. Szerencsére a forgalom akkoriban finoman fogalmazva is gyér volt. A faluban is maximum 5 embernek volt autója, inkább csak a földeken dolgozó traktorok, teherautók alkották a forgalom nagy részét. Gondot így nem is ezek okoztak, hanem a diszperzites vödör. Zoli barátom vad tekerésének következtében a vékony perlon zsinór nem bírta a Tour de Flancot. Feladta a küzdelmet a vödör és a csomagtartó éles perem közé szorítva. Mi az egészből csupán azt vettük észre, hogy a vödör előbb jobbra billen, majd balra, majd újra jobbra, hogy ugyanazzal a lendülettel egészen az aszfaltig folytassa a mutatványt.
Természetesen a műanyagnál keményebb volt az út, így a vödör ezer darabra hullva, sárga kukoricaszemekkel borította be a poros aszfaltot.
- Na, jól kezdődik! - zsörtölődött szokásához híven Lali barátom.
Hogy mentsük, ami még menthető, összeszedegettük az épen maradt szemeket. A maradványokat nemes egyszerűséggel az út mellé söpörtük. Bíztunk benne, hogy a baleset nem lesz hatással aznapi horgászatunkra. Mindenesetre jóval óvatosabban tettük meg a hátralévő utat. Derzset elhagyva egy hosszú egyenes végén kellett felhajtani a régi gátra, hogy azon átbukdácsolva, még pár száz métert megtéve elénk táruljon az addig ismeretlen víz.
Hatalmas fák alatt, sima fövennyel keretezve csillogott a holtág. Szélét már birtokba vette a süllőhínár, a túlpartot pedig felverte a sás. Megszűnt a korábbi rohanó élet, helyére csendes megnyugvás költözött. A holtágakban nekem mindig is volt valami megkapó szomorúság. Olyanok, mint az édesanyjától elszakított gyermekek. A holtágak még érzik a régi folyó hívó szavát, áradáskor, ha csak rövid időre is, de újra egymás karjaiba omolhatnak, de tudják, csak idő kérdése a végső elszakadás. A fákról vizükbe hulló falevelek tömege, az áradások hozta hordalék lassan eltünteti a korábbi mélységeket, és idővel már a bíbic is vígan tud szaladni ott, ahol korábban még termetes harcsák őrizték a sötétet.
A parton több ígéretes hely is kellette magát, a víz szélére leszúrt ágasfák jelezték, nem mi vagyunk az első idelátogatók. Kiszemeltük az első olyan helyet, ahol mind a hárman kényelmesen elférhettünk. A bringákat a part menti fákhoz támasztottuk, és amilyen gyorsan csak lehetett, a botokat hoztuk harckész állapotba. Egyszerű „Úttörő” és Germina üvegbotok alkották az arzenált. Orsóként öreg Rileh Rexek, Galionok ékeskedtek a botokon. A felszerelésünk egyszerű volt, lelkesedésünk hatalmas. A szereléket sem vittük túlzásba. Egyszerű csúszó etetőkosár, alul egy horog, és felül egy horog. Az alsó horogra került a kukorica, a felsőre a giliszta, a kosárba a „Lali táp”, amit a konyhából elemelt vaníliás cukorral tettünk ízletesebbé. (A falusi horgászgyerekek családjának konyhájából a vanillin cukor örökösen hiányzott.) Hárman háromfelé vetettük be a horgokat. A kapásjelző funkcióját egy, a spicc elé felhelyezett agyaggombóc látta el. Korábban fűzfaágak hasítékába szorítottuk a zsinórt, és a fel-leugráló fadarab jelezte a kapást, de előfordult, hogy bevágáskor a jelző nem engedte el a damilt, ami rendre, a hal lemaradásához vezetett. Az öregeknél láttuk ezt az agyaggalacsinos módszert, és mivel mi voltunk a zöldfülűek, átvettük a „nagyok” módszereit. Ez a spicc elé, a damilra csippentett agyagdarab bevágáskor messzire repült a damilról, és maximum összekoszolta azt, el nem szakította. Természetesen arra ügyelni kellett, hogy túl hosszú kapástalanság után cseréljük le az agyagot, ellenkező esetben végérvényesen rászáradt a zsinórra, melynek eredménye a fűzfa beszorulással egyenrangú szakadás volt. Ha a víz színe az agyagéhoz hasonló volt, és nem láttuk rendesen a „pedzőt”, akkor a parton szedett sárga gólyahírrel ékesítettük a kapásjelzőt.
Erősebb szél esetén nagyobb, apróbb halaknál, szélcsendben kisebb galacsint tettünk fel. Természetbarát, mindig kéznél lévő kapásjelzőnk volt. Gond csak akkor adódott, ha a jelző nem jelzett semmit.
Kétórányi zsinóráztatás után már egyre nehezebben ment a koncentrálás. A lelki szemeink előtt lebegő óriás ponty idővel egyre kisebbre zsugorodott. Mikor elérte a szivárványos ökle méretét, Lali megunta a tétlenséget.
- A rosseb egye meg ezeket a fránya dögöket! Inkább járok egyet az erdőben.
Hangos csörtetéssel tűnt el az erdőben. A halak továbbra sem kényeztettek el bennünket. A nyári nap a fák árnyékába is bekukkantott, és perzselt mindent, ami nem húzódott időben árnyas helyre. A víztükör is ezernyi szikrát szórva verte vissza a napsugarakat. A sokadik frissítő megmártózás után jött a hirtelen ötlet. Tréfáljuk meg cimboránkat, aki ki tudja, éppen merre kóborol az erdőben. Zolival gyorsan kiterveltük a mókát. Barátunk gazdátlanul hagyott botján a spicc előtt elharaptuk a zsinórt, és az agyaggolyóval forrasztottuk össze. A kettévágott damilt csupán a jelzőként funkcionáló agyaggömb fogta össze. Az orsó felett a zsinórra, egy darabka damilt kötöttünk, aminek végét a lábamhoz erősítettük. Kényelmesen elhelyezkedtünk, én úgy tettem, mintha csak véletlenül hevernék pont barátom botja mellett. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, kisvártatva szétnyílt az erdőszéli füzes, és Lali érkezett nagy dérrel-dúrral.
- Na, mi van pupákok! Pedzi má’? - kérdezte, és hanyagul a földre vetette magát.
- Semmi, semmi, Lalikám, egy árva mozdításunk sem volt.
Szemem sarkából figyeltem, és az alkalmas pillanatban lábfejemmel meghúztam a kapásjelzőt. A sárgolyó ettől a mozdulattól hirtelen felvágódott. Lali mint egy anyatigris ugrott a nyél mögé.
- Na, figyeljetek kiskomáim! Így csinálják a nagyok!
Árgus szemmel meredt az agyaggolyóra, de hiába. A „nagy hal” úgy tett, mintha otthagyta volna a csalit.
- A fene a gusztusát, biztosan csak egy törpeharcsa. - okosított ki bennünket Lali.
- Azért csak óvatosan, lehet, hogy valami óvatos, öreg potyka szimatol a csalid körül! - adtuk barátunk alá a lovat.
Pár perc után barátunk újra visszavonulót fújt. Természetesen amint eltávolodott a bottól, a jelző rögtön felvágódott.
- Mondtuk, hogy légy résen!
- A fene a belit ennek a dögnek! Direkt kifigyeli, mikor nem vagyok itt! - morgott barátunk.
Az idő most már pilleszárnyon repült. Zoli majd megpukkadt, de én is alig bírtam elfojtani a röhögést. Lali hol felugrott, hol leült. Idővel amolyan „ugrásra kész ülésbe” merevedett.
- Ha még egyet húz, olyat bedörgölök neki, hogy a partig repül! - határozta el Lali.
Elérkezettnek láttam az időt a kegyelemdöfés megadására. Lábammal szép lassú húzós kapást produkáltam, és ahogyan a nagy halak teszik, nem ejtettem vissza a jelzőt. Lali tigrisugrással termett a bot mögött, és iszonyatosat berámolt. A jelzőként működő sárgolyóbis ettől elengedte az általa összeforrasztott két zsinórt. Lali a lendülettől hanyatt esett, majd értetlenül szemlélte az árván fityegő damil darabot.
- Gyerekek, hogy ez mekkora volt!
Ekkor szabadult el a pokol. Zolival a földet vertük, és az erdő visszhangozta diadalmas nevetésünk. Szegény barátunk eleinte nem értette, mi történt velünk, de Zoli folyton azt hörögte két nevetőgörcs között:
- Apám, hogy ez mekkora volt! Mondtuk Lali, hogy óvatosan, mer’ nagy hal!
Lassan ráeszmélt barátunk is, hogy durva gyerekcsíny áldozata lett. Vinnyogva meséltük el neki, mit követtünk el ellene.
- Hogy ti mekkora marhák vagytok! Esküszöm azt hittem, nagy hal! - sommázta Lali, majd nyomatékot adva a sommázatnak, földhöz vágta a botját.
Újabb vad kacagás verte fel az erdőt. Már Lali is velünk röhögött, mert tudta, legközelebb talán a mi horgunkra akad majd egy „nagy hal”. A sértődés nem fért bele, meg nem is volt min megsértődni. Aki őrizetlenül hagyja a botját, vállalja a veszélyeket.
Miután kikacagtuk magunkat, összepakoltunk, és hazafelé újra versenyt futottak a kerekek.
- Apuskám, hogy ez mekkora volt! - hangzott fel időről időre a felkiáltás, majd gurgulázó kacagás következett. A biciklik sehogyan sem akartak egyenesen menni. Vidáman csapkodtuk egymás hátát, bár Lali mintha kicsit nagyobbakat csapott volna.
Természetesen a bosszú sem váratott sokáig magára, de az már egy másik történet. Egyszer azt is elmesélem.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók, illusztrációk: Pataki Zsolt, Polyák Csaba
