Épp idejében érkezett a lék fölé, hogy a bevágás sikeres legyen. Erős fagy, verőfényes napsütés, fehéren ragyogó hótakaró, vastag jégpáncéllal borított horgászvíz! Harmincegynéhány esztendő távlatából is, mintha tegnap történt volna, úgy emlékezem vissza Matija bácsira és a jeges kalandra, amelyen kitapasztaltam a „Téli berek-módszernek” is nevezhető, régi idők csukázó horgásztechnikájának csínját-bínját.
Apatinban, a Duna-parti kisvárosban időzgettem azon tél derekán, amikor az ősz hajú Matija bácsi, a helybéli házigazdám, a dunai vizek hetvenéves farkasa rámkérdezett:
- Szeretsz horgászni? Gyerünk!
Persze, nem is kellett válaszolnom. A kezében termett kisvödör élőhal csalival, vállára akasztott kopott táskával már bele is léptünk a verőfényes, de -20 fokos, horgászhely felé vezető több kilométer hosszú sétába.
Mert ugyebár, amikor a nyakunkba szórja az ég a tél csillogó pihéit, és befehéríti a tájat, amikor a higanyszál az erős fagyoktól a hőmérő fenekére csusszan, és a tartós, türelmes mínuszoktól meghízik a vizeken a jég, kinek ereiben horgászvér pezseg, az ilyenkor nem riad vissza a csúszós utaktól, a leheletfagyasztó hidegtől, sem a befagyott vizektől. Induláskor legföljebb, hogy ne ragadjon hozzá a marka, nem fogdossa a kilincset és a vaskerítést. Űzi a szenvedélyét, magát tisztelettel átengedi a fölkészületleneket didergető természetnek, és már indul is a kedvenc vadvize felé a tél ajándékát élvezni.
Csúszkálva haladtunk előre a napfénytől sziporkázó, csonttá fagyott hópaplanon. A horizontba vesző, soha el nem fogyó Duna menti töltés csíkjában csak egy röpke pillanatot pihentünk, azt is az utunkba eső kukoricaföldek egyikénél, ahol Matija bácsi megálljt parancsolt. A talpon maradt szárak közül letört kettőt, amit őrizetre a kezembe is nyomott. Akkor még csodálkoztam, hogy az idő fogától ráncossá vált, mosolygós arcú vezetőmnél miért nincs horgászbot, de azért bölcs maradtam, hallgattam. Szívdobogtatós háromnegyedórás bandukolás után értünk a helyszínre, és a Tósó-bara jegén lepakoltunk. Míg a vendéglátó horgász házigazdám fejszéjével a jeget lékelte, én rőzsét gyűjtögettem, és tőle pár méterre tüzet élesztettem.
Amikor a negyedik lyukkal is elkészült, bugylibicskájával a kukorica szárából 20 centiméternyit lenyisszantott. A táskájából parafára tekert hétméternyi hosszúságú 30-as zsinórt kotort elő, amely könnyű csúszó súllyal, hurokra kanyarintott, idejét járta kuplung szajlával, és annak hurkára erősített, jó nagy egyágú horoggal végződött. A bicskával átszúrt, úgy háromnegyedénél a méretre vágott száron, majd a résen átvezette a szabad nejlonvéget.
Míg engem a különös technika rejtelmei bűvöltek el, ő már el is tűnt a bara menti erdőben, és kis idő múltán négy darab, másfél méternyi hosszú kőrisfabottal tért vissza. A legelső bot közepére rákötötte a kukoricadugós szerelék szabad végét. A lékhez lépve a szerelékkel lemérte a vízmélységet, könnyed mozdulattal a kellő hosszúságnál a zsinórt rárántotta a szárcsomóra, így fixálva a megfelelő mélységet. A horogra egy ficánkoló kishalat tűzött, és már lebegett is a lék vízfelszínén a bólogató különös úszó. Ekkor a kőrisfabotot a horgászhelytől 3-4 méternyire úgy eresztette a jégre, hogy a lyukból egyenesen futó zsinór szinte eszmei derékszögben futott bele a botba.
- Te meg mire vársz? - szólt rám mosolyogva. Így aztán én is összeszereltem a megfelelő készséget.
Ugye a csikorgó, szél nélküli hidegbe szívesen beleolvadó horgász létünkre, tartottuk magunkat az íratlan szabályhoz. A vizeket befedő jég birodalmába nem indultunk egyedül, melegen öltöztünk, tartalék ruhát is vittünk magunkkal, amit szárazon tartottunk. Szakítottunk magunknak időt, hogy a gémberedett tagjaink - ne adj’ isten, egész testünk - melegítésére tüzet lobbantsunk. És a mai tip-up módszerhez hasonlóan a lékeket faképnél hagyva, lekuksoltunk a lobogó tűz mellé, és annak melegénél társalogva élveztük a szélcsendet, a verőfényes, jeges Duna menti vadonban.
Egyszer csak megmoccant az egyik elfektetett damilos faág. Rohant a kőrisfabot a jégen! Siklott a ripacsos fényes felszínen, majd ugrándozva, csörtetéssel csattanva akadt fel a lék karimájában.
Épp idejében érkezett a lyuk fölé, hogy a bevágás sikeres legyen. Házigazdám higgadtan, ráérősen lépett a lékhez. Kissé meghajolt, körülbelül úgy, mint ahogyan a szófogadó egyiptomi halandó köszönti úrnőjét, miközben a kőrisfanyelet a marka közé szorította, és nagyobb erőfeszítés nélkül egy kilós körüli csukát invitált ki a jég alól.
Ragyogott is a napsugár az egészségtől kicsattanó, téli csukapikkely-tükörben.
Estebéd közeledtéig még háromszor ismétlődött meg a kőrisfabot-rohanás, mi pedig négy, igen-igen hasonló csukatestvérrel indultunk hazafelé.
Az este, a keményfával megrakott duruzsoló kályha mellett gyönyörűnek tűnt a világ, hiszen különös, szép élményekkel gazdagítottam a természetbe kívánkozó horgászszívet.
A mai napig nem felejtettem el, sem a furcsa téli horgászatot, sem a mosolygós szemű, ősz hajú Matija bácsit.
