Az ember sokszor nem akkor indul horgászni, mikor a körülmények ideálisak, hanem akkor, mikor éppen ideje engedi. Minden perc, amit a víz partján tölthetek, ajándék. Ajándékot pedig akkor is jó kapni, ha szakad az eső, vagy éppen perzselő forróságot ont ránk a nap, netán szakad a hó. Horgásztam már zajló folyón, viharos tavon, szakadó hóesésben. Egy horgász bírja a megpróbáltatásokat. Ahogy egyszer egy filmen hallottam: „Ha kisbalták hullnak az égből, akkor is horgászni fogunk.” Hát, ha kisbalták nem is, de ezen kívül szinte minden más hullott az égből egy viharosra sikeredett horgászatomon.
A felszerelést már előző este bepakoltam a kocsiba. Nyugtalanul fészkelődtem az ágyamban. Ritkán van alkalmam a régi, szüleimnél fenntartott saját szobámban aludni, de most nem a megszokott kis ágyikóm hiánya miatt voltam nyugtalan. Az előző napok forrósága után váratlanul érkező hidegfront miatt nem jött álom a szememre. Sajnos frontérzékeny vagyok, ezért akár a levelibéka, alkalmas lennék egy üvegben tartva, létrára kapaszkodva pontos időjóslást adni. Egy régi sérülésem főként hideg frontok előtt sajgással jelzi, az esőruhát ne hagyjam otthon. Az ablakomon a redőny kopogása jelezte, kívül a levegő nem mozdulatlan. Álmosító ritmusban csörgött a lehúzott sötétítő, de most ez sem segített. A szél orgonázásához hamarosan az újabb ritmus-szekció csatlakozott. Az esőcseppek verték a pergő dobot. Megadóan húztam fejemre a paplant. A vekker azonban nem hagyott sokáig nyugodni. Már gyerekkoromban is megvolt ez a klasszikus csörgő óra, és már akkor öreg volt. Kopott, régi bútordarabja szobámnak. Régen az iskolába indulást jelezte állhatatos csörgéssel, most más tenni valóra figyelmeztet. Hányszor ledobtam szegényt a párnámmal, de soha sem adta fel. A padlón is tovább verte kis dobverőjével a fejére szerelt harangokat. Sokszor haragudtam rá, hajcsárnak, tolakodónak éreztem viselkedését.
Vagy a legszebb álmomból riasztott fel, vagy akkor is jelzett, ha nem éppen kellemes dolog miatt kellett ébrednem. Szigorúan számolta a perceket, és egy pillanattal sem adott több időt, mint amit előzőleg beállítottam neki.(Milyen furcsa, hogy az eszembe sem jutott, önmagam hajcsárja vagyok.) Ismeretlen fogalom számára a telefonok ébresztőjénél ismert „szundi” funkció. Nem ismer tréfát, ha egyszer ki az ágyból, akkor nincs helye trükközésnek. Hogy ne verje fel az egész házat, lenyomtam. Felhúztam a redőnyt, nézzük, mire számíthatok. A hajnali derengésben, esőtől áztatottan csillogott az utca. Tisztességes, áztató eső esett, leszűkítve ezzel a megközelíthető horgászhelyek számát. A szemközti fűzfára nézve azonban biztos lehettem abban, a szél segít felszárítani az ég könnyeit. A hosszú, kusza ágak egymásba csavarodva hajladoztak. Az égen is szokatlanul gyorsan siettek a felhők. Szélvédett helyet kell találnom. A kávémat szürcsölve vettem számba a lehetőségeket. Az eső miatt érdemes olyan helyet keresnem, ami műúton megközelíthető, a szél miatt meg nem árt, ha egy szélfogó erdő is van a közelben.
Ha nem vágták még ki az erdőt, akkor a csatorna vasútállomás körüli szakasza pont megfelel! Az évszakhoz képest melegebben öltözve léptem ki az ajtón. Az arcomba csapó hűvös szél jobban felébresztett, mint a kávé. Szememmel az eget fürkésztem. Kavargó, fekete füstgomolyag közeledett.
A gumicsizmát jobb, ha már itthon felhúzom. Szüleim kis pulija ilyenkor mindent elkövet, hogy láb alatt lehessen. Hová tűnhetett? Hátramentem a kazánházhoz. A kis szőrcsomó az ajtóból szemlélte ténykedésemet, nem sok kedve volt kijönni a száraz, meleg helyről a mostoha kinti világba. Hát szó, ami szó, kutya idő van - gondoltam. A kocsival csendesen álltam ki, majd az ismerős irányba kormányozva nekivágtam. A szélvédőn hamarosan apró pettyek jelezték, az esőruhát is nyugodtan felvehettem volna a csizma mellé. Az ablakot résnyire engedve hagytam, hogy a huzat vízpermetet dobva arcomba felfrissítsen. Az utat tócsák szeplőzték, felszínükön apró gyűrűk tették még nyilvánvalóbbá a tényt: esik. A vasútállomás utáni közúti hídnál balra kanyarodtam. Pár méterig még szórt köves úton gurultam, de ennek vége után agyagos, felázott gát következett. Nem kísértettem a szerencsémet, lehúzódtam a fűre. A közelben van egy nyiladék, talán megfelelő horgászhely lesz. A vizet mindkét oldalról nádfal és erdő szegélyezi, ezért a széltől talán védve leszek. Lesétálva a vízhez szomorú kép fogadott. A helyet szemét borította. Eldobált etetőanyagos zacskók, sörös dobozok mindenfelé.
Hogy miért nem képesek egyesek a hozott szemetet haza is vinni, nem tudom. Tény, hogy nem igazán szeretek mocsokban ülve pecázni. A kocsimban mindig tartok néhány szemetes zsákot, ami jól jön a vizes haltartó szagmentes tárolásánál, és akkor, ha hasonló helyzetbe kerülök. A horgászatot szemét szedéssel kezdtem. Nem tartott tovább tíz percnél, de a zsák ennyi idő alatt is megtelt.
Nem akartam azzal terhelni magam, hogy azon elmélkedjek, vajon miért nincs másnak is tíz perce arra, hogy úgy hagyja ott a horgászhelyét, ahogy azt találni is szeretné…
A szelet egyelőre a hátamba kaptam, mert az erdő felfogta az erejét. Komótosan pakoltam ki a rakózáshoz szükséges kellékeket. Szép lassan minden a helyére került.
Rajtam kívül csak egy csigaszedő cigányasszony volt a parton, ezért nem bonyolítottam túl a dolgokat. Szokatlanul gyorsan végeztem az etetőanyag bekeverésével, egy egyszerű keveréket vizeztem fel. 1 kg maros Mix XXL-hez 2 kg Maros Mix Dévér Speciált adtam. Mivel ezen a szakaszon régen horgásztam, a meder feltérképezésére sokkal nagyobb gondot fordítottam. Ránézésre a csatorna igen erősen áramlott. Mivel nem kimondottan folyóra készültem, nem vittem magammal, csak 5 grammos nyalókaúszót. Ezen a vízen ennél nagyobb méret nem kellett. Eddig. Az első próbaúsztatás során rá kellett jönnöm, most bizony a 7-8 gramm is jól jönne. A következő érdekesség a meder alakulása volt. 13 méterben már a medertörés mögé tudtam horgászni, 11 méterben pont a medertörés szélére tudtam a csalit engedni, a 8,5-es bottal pedig a padkát tudtam vallatni. A törés mögött jó egy méterrel nagyobb vizet mértem.
Úgy döntöttem, hogy a törés széle elé etetek egy jó méterrel, így mindhárom helyet meg tudom horgászni, ha az etetőanyagomat a halak besodornák a mélyebb szakasz felé. A túl könnyű úszón némi túlsúlyozással segítettem, így már megfelelő kontroll mellett kellő mértékben tudtam lassítani, megállítani a szerelék sodródását. Az alapozó gombócok a kiszemelt helyre repültek, jöhetett a peca. A horgászat megkezdésével egy időben természetesen felerősödött a szél, ráadásul irányt is váltott. Kikerülve az erdő adta fedezéket, a csatornára folyásirányba vágott le. Semmi sem akadályozta nyargalását, egyedül a rakósbot próbálta meg útját állni. Mikor egymás után kétszer is kifordította a botot, rájöttem, hogy ebben a küzdelemben csak alulmaradhatok. Bosszankodva tettem biztonságosabb helyre, és egy 6-os spiccbottal próbálkoztam. Igyekezetemet csak tenyeres karikák díjazták, de mentségemre legyen, a viharos szél még a spiccbotos horgászatot is megnehezítette. Igaz, hogy a botot nem csavargatta a kezemben, de a hosszú zászlóval kedvére szórakozhatott. Már kezdtem élvezni a horgászatot, mikor az égiek úgy döntöttek, újabb játékot eszelnek ki szórakoztatásomra.
Eleinte csak apró cseppekben kezdett esni, majd látva, hogy nem eléggé bosszankodom, teljes erejéből rázendített. A szél élvezettel csapkodta az arcomba a vizet, mindent felborított, ami nem volt legalább 3 kilóval lesúlyozva. A rakóst sietve szétszedtem, és minden „szélfútta” cuccot a kocsiba dobáltam. A csúszós gátoldalon néhány tripla szaltót is bemutattam, majd elcsigázottan ültem be az autóba, bízva az eső elvonulásában. Ahhoz képest, hogy milyen sietősen kellett pakolnom, és hányszor estem fenékre, semmi kár nem érte a cuccot. Ez - gondolom - bosszantotta az időjárást is, mert apró, borsónyi jég kezdett potyogni. Ha lúd, legyen kövér! Csak imádkozni tudtam, nehogy a kezdeti borsószemek tyúktojásnyira hízva teljesen leamortizálják a menedékül szolgáló autómat. A jégverés rendes rock and rollt járt a karosszérián, az idegzetemen úgyszintén. Bevallom, ez volt az a pont, mikor csak a horgászhelyen hagyott ládám tartott vissza a meneküléstől. Többször is fennhangon elismertem vereségemet az időjárással szemben, ami meghallgatásra találhatott, mert hirtelen elcsendesedett minden. Egy-két kósza esőcseppen kívül semmi. A szélorkán tovasodorta a felhőket, és ragyogó fénybe vonta a megviselt partot. Kicsit azért félve merészkedtem elő fedezékemből, mert hátha csak csel! Mivel semmi nem esett a fejemre, felbátorodtam. Gyorsan rendbe szedtem a felszerelésem, előkaptam a rakóst, és kiéhezett farkasként vetettem magam a halak után. (Közben pár hanyatt esést azért bemutattam.)
A lassan vezetett csalira sorban jöttek a szebbnél szebb dévérek, köztük egy igazán szebb példány.
Egy gyönyörű kiemelős kapásnak bevágva összeakadtam egy torpedóval is. A gumit koppanásig kihúzta a top szettből, és rutinosan a meder közepére vágtatva, kihasználva a sodrás erejét is megalázó vereséget mért rám. Az előkét cérnaként tépte el, a visszacsapódó szerelék pedig kis híján levert a ládáról. Na szép. Hát a halakat is segítségül hívja az időjárás ellenem? A távolban újra gyülekezni kezdtek a sötét seregek, ezért jobbnak láttam végleg felhúzni a fehér zászlót. Összepakoltam, és mint a vert sereg, elkullogtam. (Miután persze az autót sikerült kikormányozni a dágványból, ami kb. 1 órányi elfoglaltságot jelentett, de erről nem szívesen értekezek többet.) A horgászat már csak ilyen. Vannak jó napok, de lehetnek olyan pocsékok is, amelyekről vagy mélyen hallgat az ember, vagy óvatosan, a legbosszantóbb momentumokat kifelejtve, csupán árnyalva mer írni. Hogy ez a horgászat melyik kategóriába sorolható? Döntse el mindenki maga. Én igyekszem mihamarabb kiküszöbölni a csorbát. Egyelőre az időjárás és jómagam állása 1: 0. Jöhet a második félidő!
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: csabio
