Van egy olyan „horgászati mód”, melyet a szaksajtóban publikáló szerzők mellőznek immár évtizedek óta. Minden tiszteletem kifejezése mellett azt kell, hogy mondjam ez vétkes mulasztás! Hisz van-e más olyan „módszer”, mely minden eszközzel eredményesen művelhető? Melyet nem korlátoz semmilyen jogszabály? Mely mindig sikerélménnyel kecsegtet, és amely ellen még a legelvetemültebb állatvédők sem emelhetik fel a hangjukat? Talán csak a feleségem...
Gyermekeim legalább fél órája alszanak már, párom pár perce elvonult a hálószoba felé, még Betli, a nyolchónapos spániel is összegömbölyödve fekszik a helyén. A lakásban csend van és nyugalom. Eltekintve talán attól a körülménytől, hogy a tévében az aktuális igazságosztó épp most gyilkol le egy kisebb katonai támaszpontot. Furcsa perverzió, hogy az akcióhősök legtöbbje félmeztelenül vagy egy szál atlétatrikóban jár mészárolni. Ez is itt épp egy szakadt, véres trikóban teszi mindezt, és az sem zavarja igazán, hogy a még életben lévő mintegy negyven katona minden létező kézifegyverből lövöldözik rá. Engem sem zavar, hisz nekem most más terveim vannak. Halkan lopózom ki a nappaliból a másik szobába, ahol egy horgászcuccokkal teli szekrény vár rám.
Csendben hurcolkodom. A botok, orsók, táskák, dobozok, vödrök és ládák lassan megtöltik a nappalit. És amikor az egész már olyan benyomást kelt, mintha egy horgászcikk-kiállításra dobtak volna pár jugoszláv típusú kézigránátot, nos akkor letelepedek az egész kupi kellős közepén egy zsebkendőnyi tisztásra. Hát, ahogy így körülnézek, kicsit elcsodálkozom. Ennyi francos holmi! Nem volt ez mindig így...
Először volt a doboz. Kicsi volt, krémszínű. Volt benne két tálca, mely harmonikaszerűen felnyílt a tető kinyitásával együtt. Ha meleg volt, nyeklett-nyaklott az egész, úgy meglágyult a műanyag, hidegben pedig szinte kinyithatatlan volt, annyira megmerevedett. Teleragasztgattam matricával, a vége felé már szinte csak azok tartották össze. De elfért benne mindenem. Ólmok, önetetők, horgok, úszók, szelepgumi, befőttes gumi, kés, kapásjelzők, zseblámpa, tartalékizzók, laposelem és az elmaradhatatlan gyufa. Mindössze ennyi. Fenekeztem, úszóztam akkoriban, briliáns módon kihasználva mindkét horgászbotom - egy három méteres nádbot és egy HOKÉV Favorit - minden lehetőségét. Azokhoz sem kellett más, mint két darab spárga, mellyel összekötöttem őket és készen is állt a komplett felszerelés.
Teltek az évek, s a motyók egyre szaporodtak. A doboz nem került nyugdíjba, de az utazó keret kiegészült egy oldaltáskával is, mivel kellett a hely néhány orsónak, hosszabb úszónak, meg egyebeknek, melyek a dobozban már nem fértek el. De ez az idilli állapot sem tarthatott sokáig, hisz a cuccok egyre csak gyűltek.
A következő stáció volt a láda. Ne arra a ládára gondoljatok, mely manapság egyre többeknek ülőalkalmatosságként, és mindent tartó multifunkcionális horgászállásként is szolgál. Ez csupán egy félkoffernyi, hatalmas szerelékes doboz, mely azonban mégis inkább láda, mint doboz. Minden apróság elfért benne, ráadásul úgy, hogy volt benne rendszer is. Megtaláltam mindent, mindig, egy helyen. Hurrá! Persze a nagyobb darabok, orsók, néhány úszó, komolyabb lámpa és egyebek miatt vinnem kellett egy táskát is magammal. Nem volt kényelmes, sőt, inkább kifejezetten kényelmetlen volt. Talán többen gyalogoltatok már hasonló cuccal, plusz botok, vödör, miegymás, mondjuk három kilométert a vízpart és a HÉV-állomás között. Fincsi.
Nem fárasztanálak Benneteket logisztikai karrierem néhány további állomásával, melyek bár számomra igen komoly tanulságokkal szolgáltak, mégis így olvasva kissé unalmasak lehetnek. A következő jelenet - mely néhány évvel ezelőtt játszódott le - azonban fontos, le is ragadnék itt egy pillanatra:
Reggel négy óra. Állok a nappaliban, s megpróbálok egy széket és egy pár gumicsizmát a jobb hüvelyk- és mutatóujjam segítségével felemelni. Nem egyszerű mutatvány, főleg akkor, ha az emberen már lóg egy nagy szerelékes táska (benne az a bizonyos láda is), egy hátizsák, bottok, száktartó, oldaltáska, meg egy teli vödör. A homlokomon gyöngyöző izzadságcseppek lecsorognak a szemöldökömre, néhány a szemüvegemre is csöppen, némi zavart okozva egyébként is homályosodó látásomban. Nem tudom hogyan, de a mutatvány sikerül! Pedig már épp azt számolgattam, mennyibe kerülne egy egyszerűbb levitációs tanfolyam. Biztos van ilyen és nekem most nagy szükségem lenne rá. Úgy látszik mégsem.
Iménti sikeremtől megrészegülve könnyed léptekkel indulok az ajtó felé. Előre csúszott sapkám ellenzőjétől csak a cipőm orráig látok, a fejemet pedig nem merem nagyon felemelni, mert félek, hogy hanyatt dobom magam. Megigazítani reménytelen. Leszegett fejjel nyomulok hát az ajtó felé, miközben minden lépésnél olyan hangot adnak a rajtam lógó motyók, mint egy váltón átdöcögő tehervonat. Kipréselem magam az ajtón és ... ki a franc fogja ezt bezárni?! Én ezt a sok sz...t le nem teszem, mert sikítok! Na jó, de akkor ki? A párom alszik, én meg itten gúzsba kötve. Ismerős?
Persze az ajtót mégiscsak nekem kellett becsuknom magam után, de miközben válogatott trágárságokat szűrve a fogaim között félig lemálháztam, bezártam, majd ismét magamra édesgetve az egész miskulanciát legurultam a négy emeleten, eldöntöttem magamban valamit. Ebből nekem elegem van! Át kell gondolnom ezt a dolgot.
Az isteni szikrát egy boltban látott táska adta. (Másképp fogalmazva: nincs egy saját ötletem se.) Ez egy közepes méretű oldaltáska, amiben öt vagy hat nagyobb műanyag doboz van. A táska maga jó formájú darab. Viszonylag széles és lapos, így sokkal áttekinthetőbben lehet bele pakolni, mint egy „hagyományos” oldaltáskába. Arra persze kicsi, hogy mindenféle motyómat belerakjam, de egy-egy módszer összes kelléke akár bele is férhet! Ennyi műanyag doboz nem kell - gondoltam -, de később mégis találtam nekik szerepet. A koncepció tehát kész volt: olyan „egységcsomagokat” kell csinálnom az általam művelt módszerekhez, ami könnyen vállra vehető, lehetőséget adva arra, hogy a további szükséges kellékeket (botokat, vödröt, ruhát, kaját és miegyebet) fel tudjam venni és még az ajtót is be tudjam csukni magam után...
Most itt ülök a végeredmény kellős közepén. Finomszerelékes táska, nádi motyó, pergető cucc, fenekező táska, no meg a ruhák, papírok, kaja cipelésére szolgáló kis hátizsák. És persze az összes többi: botok erdeje, vödrök, szákok, satöbbi, satöbbi. A hajdan jobb napokat is megélt láda most hátországként szolgál, ebbe gyűjtöm mindazt, ami épp nincs benne valamelyik csomagban, tartalékként szolgál, vagy csak nem volt szívem kidobni, pedig legalább három éve hozzá sem nyúltam.
Ilyenkor következik a leltár. Ennek során akkurátusan átvizsgálom az aprócuccok tömkelegét és egy darab papírra felírom mindazokat a nélkülözhetetlen kellékeket, melyekből kevés van már, vagy épp kifogyott a készlet. Kiderül, hogy a három ólomkészlet egyikében sincs több egy-két darab 6-os sörétnél, az egyik kedvenc horogból a 14-es méret gyakorlatilag megszűnt létezni, meg ilyenek. Ha valamiből találok a ládában tartalékot, feltöltöm vele a készletet, ha nincs, írom a papírra.
Évközben sokszor előfordul, hogy jártamban-keltemben veszek egy-két apróságot, melyek valahogy nem kerülnek be rögtön a helyükre. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én szinte képtelen vagyok úgy bemenni egy horgászboltba, hogy üres kézzel jöjjek ki onnan. Ha ez mégis sikerül, akkor az nem jellemem erősödését jelenti, inkább az adott boltról fest szomorú képet. Legalább egy százforintos mütyürt, de valamit muszáj. Most már dereng, hogy negyedszázados horgászmúlttal a hátam mögött miért tart csak a motyóim kipakolása vagy húsz percig? No szóval ezeket is elpakolom a megfelelő „csomagba”.
Kiürítem az összes úszós dobozt és óvatos mozdulatokkal marokkózni kezdek. Kiválogatom azokat, amelyek megsérültek, külön kupacokat csinálok azokból, amelyek még javíthatók és külön teszem azokat, amelyek kukaérettek és valami okból még nem kerültek oda. Óvatosan teszem vissza a dobozba a megfelelőnek ítélt darabokat, mert a kemény műanyagon koppanó úszók hangja ágyúlövésnek hat ezen a késői órán. Időközben a tévében hősünk - néhányszáz halottat maga mögött hagyva - sikeresen megmentette a világot. Most már nyugodt vagyok, holnap is elindulhatok hát dolgozni, hisz a Föld megint biztonságos...
Lehet, hogy a Föld biztonságos, de a lakás annál kevésbé. Meztelen talpak csattogása hallatszik a folyosóról, végszóra meg is jelenik életem párja. Résnyire húzott szemei mögül az érdeklődés csöppnyi szikrája nélkül kérdezi: „Mit csinálsz?” „Horgászom.” mondom, s közben arra ügyelek, hogy hangom a legtermészetesebb legyen. „A szobában?” kérdezi, de a hanghordozás inkább azt a kérdést sugallja, hogy „Normális vagy, drágám?”. „Itt.” válaszolom, a magam részéről le is zárva a még el sem kezdődött vitát. „Ne maradj sokáig!” mondja, és visszacsattog a hálószoba felé. Lassan tíz éve vagyunk együtt, és tíz éve játsszuk ezt a játékot. Remélem még nagyon sokáig.
A finomszerelékes, a pergető és a fenekező táskával végeztem, a nádi motyót máskorra hagyom. Január van, még két hónapig biztos nem lesz használatban, meg aztán későbbre is kell hagynom némi kis örömöt magamnak. Az orsókat veszem szemügyre. Megtekerem mindegyiket, itt-ott le is tisztogatom, bár nem szokásom piszkosan eltenni őket soha. Felírok néhány spulnira való damilt is a papírra, ami cserét kér már. A fene essen bele, de hosszú kezd lenni ez a lista! És még nincs vége.
Két olyan műszert is találok, ami már némi belső ápolást igényel. Műszaki végzettség ide vagy oda, ezt nem csinálom magam soha. Anno a gyárban a fél kilós kalapáccsal, csőkulccsal, csavarhúzóval, egyebekkel jól el voltam, de az apró alátétekkel, pici csavarokkal és rugókkal küszködjön más. Nem az én világom, ráadásul a homlokomnak is emelném a fegyvert, ha valamelyik kedves darabom belvilágát én magam tenném tönkre. Tegye meg más, ha muszáj.
A botokkal matatni szintén nagy gyönyörűség, bár most inkább csak hibákat keresek. Hál’ Istennek nem találok egyet sem. Bezzeg tavaly ilyenkor! Egy megpattant és egy elhajlott gyűrű, egy repedt spicctag mutogatta magát nekem, a fene vinné el. Az idén legalább ezt megúsztam, bár így is hónapokba telik majd, mire a listára írt cuccok mindegyike a helyére kerül. Azért is jó sport ez a horgászat, mert olcsó... Nyilván kijönne ez persze kevesebből is, hisz mindenki annyit költ erre, amennyit lehet, egy fillérrel sem többet. Na jó, néha talán mégis többet, de csak egy kicsivel.
Elszöszmötölök még néhány más dologgal is, szemügyre veszem a csúzlik gumijait, a merítőket, a lámpákat próbálgatom. A vége felé tartok már, de nincs kedvem neki kezdeni az elpakolásnak. Aztán erőt veszek magamon, csomagolni kezdek. Ahogy lopakodtam a kipakolással, úgy csempészem most vissza a szekrény tartalmát. Hulla fáradt vagyok, amikor végignézek a már ismét „üres” nappalin, de vigyorgok azért. Jól esett.
És hogy mi értelme volt mindezt leírni? Tulajdonképpen semmi. Ha csak az nem, hogy pár órát eltöltöttem kedves holmijaim között és még valami értelmeset is csináltam közben. Néha rám jön ez akkor is, amikor egyébként nincs rá igazán szükség. Miközben matatok a cuccok között, eszembe jutnak dolgok, mit, mivel, hogyan fogok csinálni. Terveket szövögetek, és emlékeket idézek fel a magam örömére. Mint most is. Nyilván egy felkészült lélekbúvár tudja ennek a latin nevét is. Gyerekes dolog? Lehet. Biztos csak én csinálom. Vagy mégsem?
Czender Miklós (bogyo)
