...éppen kezdtem magam összébb húzni, mert a hideg ostromait egyre nehezebben álltam, amikor valami olyan történt, amire nem is igazán számítottam: megmozdult az úszó. Olyan hirtelen pedzést láttam rajta, ami a trükkös folyóvíz semmiféle bűvészkedésével nem téveszthető össze... összeszorult a gyomrom, mintha egy nagy hal kapását várnám, és megfeszült minden még melegen lévő idegszálam: az úszó szépen, határozottan elindult folyásnak felfelé...
Három héttel ezelőtt kezdődött a baj. Ugyanis véget értek az ünnepek, amik apró lehetőséget adtak a felejtésre. Az első hét sóvárgással telt. A második héten már beugrott egy sikertelen lékpeca, és cirka huszonhétszer átnéztem és leápoltam az összes szereléket. A harmadik héten elolvastam visszafelé is a könyvespolcomon sorakozó horgász-könyveket és megnéztem, majd kikockáztam hasonló témájú amatőr és vásárolt videokazettáim. Semmire nem volt jó az egész csak, hogy megállapítsam: túl kevés van belőlük. Hiába, ilyenkor, télen ezek a szórakozások maradnak. Bánatomban különös gondossággal teregettem ki a parkettán hazánk vízrajzi térképét, és a tavaszi célpontokat nézegettem. Kalandos terveket szövögettem, bejárva az ország sok-sok szegletét, de a szemeim minduntalan kedvenc, már kipróbált helyeimen akadtak meg. Vajon mi lehet most velük? Vajon úgy szenvednek ők is nélkülem, ahogyan én vágyakozom feléjük?... Döntöttem: holnap lemegyek Tatára, a folyóra. Talán még botot sem viszek, csak meglátogatom a helyet!? De, viszek botot! Nem kell készülődnöm, hisz úgy térhetek meg partjaihoz, ahogyan régi barátok toppannak be egymáshoz: kötelességek és elvárások nélkül.
Megnyugodva álltam fel a térkép mellől, és valami belső mosollyal kuporodtam a tv elé, azzal a cinkos tudattal, amelyet kisgyermekek érezhetnek régen dédelgetett csínytevésük előtt. Holnap horgászni megyek!
Másnap reggel elhatároztam, ez a nap a nyugalomé. Semmi sem kötelező. Inkább kirándulás, látogatás lesz ez, mintsem zsákmányszerző körút. Igaz, olvastam már eredményes téli pecákról, de igazán sosem hittem bennük. A folyó látványa vonzott, a hangulat, a havas táj, a madarak... csak ott lenni csendben, egyedül. Persze horgász vérem nem hagyott nyugodni. Pergetni a kemény fagy miatt nem volt kedvem (sokszor bíbelődtem már jeges zsinórjaimmal ilyenkor), így odafelé menet felhajtottam egy kevés csontit, mert úgy döntöttem a bodorkákat veszem célba.
Fegyverzetnek Shimanokat táraztam be. A Technium Match 390FA botra felkerült a Stradic X 3000 GTMH, rajta az a 16-os Tubertini Affondante, amely strapabírásban nálam veri a Fender zsinórjaimat is. Kicsit sajnáltam ezt az orsót. Inkább tökéletes műszernek tartom, óvom, kímélem és gyors áttétele miatt ritkán dobálok vele. Dupla hajtókarját lecseréltem, mert zavart a pergetéskor. Így még jobban magaménak érzem. Mivel a múlt évben nem használtam agyon a finomszerelékes cuccaimat, és nagy halakra sem számítottam nem cseréltem le a dobon található töltetet. A matchbot sűrű finom gyűrűzése előrevetítette a gyakori jegesedést, de gondoltam, ha fogok halat, annak minden uszonymozdulatát ki szeretném élvezni, és erre ez a felszerelés a legalkalmasabb.
Tatabányánál kitisztult az idő és a csodálatos zúzmarás fák között élmény volt vezetni. Szélcsend és napsütés fogadott a Derítőn. A parkoló üresen állt, csak a tanyán beszélgetett három ismerős arc. A kötelező regisztráció után a befolyó felé vettem utamat, amolyan kötelező jellegű körsétára gondoltam, meg aztán látni szerettem volna, hogy teljesen befejeződött-e az új csatorna kotrása.
A zsiliphez érve láttam, hogy bár a kotrógép még ott vesztegel, a munkát láthatóan elvégezte. Ennek eredményeképpen egy 430 méter hosszú egyenletes csatorna jött létre. Azt hiszem, ezzel a bojlisok után a finomszerelékesek táborát is Tatára fogják csábítani. Tavasszal biztos, hogy én is kipróbálom. Egyelőre végigtapogattam, de kapás sehol sem volt. Igazából nem is számítottam rá, meggyőződés nélkül szűrtem a vizet, sűrűn nyalogatva a jeges gyűrűket. Talán még túl friss ez az új ág. Majd ha a halak mozgásba lendülnek, tavasszal felfedezik maguknak.
A régi befolyónál találkoztam egy sorstársammal. Évek óta látom őt az Alsó-folyón. Eddig sohasem beszéltünk. Talán a hideg, vagy a kihalt táj az oka, de most szóba elegyedtünk. Tudom, ő sem hagy fel a pergetéssel, pedig, mint elmondta, hozzám hasonlóan nem fogott már régóta semmit. Most az ő kezében is ott volt az úszós készség. Eredmény nélkül. Nosztalgiáztunk egy keveset a régi süllős időkről, felhozta, hogy talán a Duna felé kéne idén kacsingatni. Bevallom, ez az én nagy titkos vágyam is. Kicseréltük információinkat a hallott nagy halakról, meg a Pó-ról, ahol állítólag úgy lehet fogni a harcsákat, mint itt a Derítőn a pontyokat, aztán elköszöntünk. Az Alsó-folyó felé ballagva elgondolkodtam. Minek menjek én a Pó-ra, mikor a Tiszán látom is, hallom is a gyönyörű harcsákat tavasszal, meg nyaranta és, ha az italboltban kérek egy fröccsöt, amúgy magyarosan, hát biztosan megértik? Minek menjek innen messzebb? Itt ismerem a tájat, mégis annyi titkot és újat tartogat. Itt még a madarak is érthetőbben dalolnak.
Körülöttem ugrándoztak a széncinegék és a szemtelen csuszkák. Azt a bokrot épp az imént szállta meg egy kis őszapó csapat, és ott, a torkolatban a zajos szárcsák pancsolása mellett, komótosan szurkálta a vizet egy fiatal bakcsó. A párafelhők és az égbe kiáltó kopasz ágak fölött süvítve húzott el egy nagyobb vadliba csapat. Biztosan az európai hírű öreg-tavi kolóniához csatlakoznak. Hatalmas, fakó lepelként ereszkedett az erdő fái közé egy szürke gém. Ahogy landolt, súlya alatt megreccsentek a tél száraz ágai. Telelő területei attól a bizonyos Pó-tól délre terülnek el, itt mégis átvészeli a hideg évszakot, mert elegendő táplálékot talál. A lombtalan nyárfa magas koronájában hivalkodva bohóckodott egy szajkó, és miközben ide-oda ugrált, a nemrégen elsuhanó egerészölyv hangját utánozta. Vijjogását, mint a vattába hulló üveggolyót nyelte el a havas folyópart. A közeli fán egy ritkán látott madár, egy fenyőrigó egyensúlyozott, de mikor észlelte, hogy a látcsővel célba vettem, esetlenül rebbent tova. A folyó uszadékain tündéri remegéssel sürgött-forgott egy pici ökörszem. A szemközti partoldalban egy pillanatra felbukkant a felszín alól a kis vöcsök. Szemvillantás alatt, hangtalanul lebukott és eltűnt a szemem elől. Halakhoz hasonló toló-hullámot hagyott maga után. Régebben még azonosítanom is nehéz volt. Elmosolyodtam azokra a tapasztalatlan horgászokra gondolva, akiket hallottam már ilyenkor felkiáltani: "Láttad? Ott fordult az amur!" Ha nem ismerném ilyen jól, talán még engem is becsapna. Igen, becsapna. Talán a Pón..., de itthon?!
No, de ideje komolyan venni a horgászatot! Remélni sem mertem, hogy az idilli természet megosztja velem vizének rejtett lakóit. Két éve ilyen hidegben, az egyik szakaszon rengeteg sügeret fogtam. 20-30 dekásakat, szép számmal. Talán idén, ugyanott jól elszórakozhatok velük megint. Egy 3 grammos úszóval szereltem, csalinak csonti került. Finomabb összeállítás illenék, de a becserkészett részen még erősebb a sodrás, és a súly segítségemre van a jegesedő gyűrűk szorításában, a pontosabb dobásokban is. Nem kell csalódnom, szinte percenként emelek ki egy sügér-fiókát. A nagyobbak azonban elmaradnak. Megunom. Lejjebb sétálok, ahol már egészen nyugodt a folyó. Az alacsony téli vízállás miatt szinte áll. Kiszemeltem magamnak egy amolyan igazi bodorkás bokrot, bepöccintettem a dugót és letelepedtem. Éppen kezdtem magam összébb húzni, mert a hideg ostromait egyre nehezebben álltam, amikor valami olyan történt, amire nem is igazán számítottam: megmozdult az úszó. Olyan hirtelen pedzést láttam rajta, ami a trükkös folyóvíz semmiféle bűvészkedésével nem téveszthető össze... összeszorult a gyomrom, mintha egy nagy hal kapását várnám, és megfeszült minden még melegen lévő idegszálam: az úszó szépen, határozottan elindult folyásnak felfelé... nem haboztam, beemeltem. A válasz olyan heves verdesés lett, amilyet otthon, a meleg szobában álmodtam meg. A szép kis bodorka teste ezüstösen csillogott a mélyben, miközben méretét meghazudtolva húzott felfelé. Hű kis társam, a Shimano vessző pedig minden farok csapását közvetítette a könyökömbe. Boldogan emeltem a tenyerembe. Hibátlan példány. Szeme sárgán villogott, háta bizonyos szögben smaragd fénnyel tündökölt. A színtelen partra a nyár üdeségét hozta el. Nem kínoztam tovább, visszaengedtem. A sikeren felbuzdulva bevetettem az úszót az iménti helyre, de a várt kapás elmaradt. Néhány csendes perc után azonban itt is megjelentek a sügerek. Párat kikapdostam, aztán gondoltam átnézek egy másik bokorba. És milyen igazam lett! Az első kapás rögtön egy hasonszőrű bodri, de aztán ott is csend, és a szünet után: a sügerek. A következő bokornál a forgatókönyv megismétlődött. A harmadik akadót is levadászva visszalopóztam első helyemre, hátha jót tett neki a pihenő, és visszatértek a bodorkák. Igen! Tételem beigazolódott, jutalmam egy újabb fürge keszeg. Egy órácska alatt hatot sikerül partra segíteni a sok kisebb sügér és két veresszárnyú mellett. Kiló feletti összeredmény!
Olyan elégedettség töltött el, mintha hatalmas süllőket fogtam volna. Jóleső érzéssel csomagoltam össze, kis szolgáimat, a felszerelésemet letisztogattam és elrakosgattam.
Csendben vártam még a víz mellett egy kicsit. A folyó kiszélesedő részén, az alkonyati ködben, a szürke fák és a tompazöld víztükör színpadán egy kócsag állt a vízben. Ahogy felé néztem, hatalmas szárnyai álomszerűen megemelték. Fel, a sűrű ágak fölé. Hallottam, amint tollai halkan susogják a folyó üzenetét: Még élek! Gyere máskor is!
