A tél megérkezett. Végleg, visszavonhatatlanul. Kemény, hideg marokkal szorította a földet, az erdőt, a vizek partjait. A máskor élettel teli nádas most magába roskadva, színehagyottan hajolt meg, de a fagy nem kímélte a szántókat sem. A folyó azonban még kitartott. Lassan, letisztultan, áthűlve, de még szabad vándorként igyekezett a messzeségbe. Nem sietett, mindig az évszakok diktálták neki a tempót, amit így, télvíz idején komótosra váltott. A tavak, kisebb tocsogók irigykedve nézték szabadságát, rájuk már tükröt vont a tél. A magasban sötét felhők gyülekeztek, súlyos terhüket már nem cipelhették sokáig. Az emberek otthonaikban a Szent Estére készülődtek, minden ablakban fény pislogott. A folyóhoz vezető ösvényen az idős horgász sietősre fogta lépteit.
Vállán egy kopott hátizsák, kezében egy szál horgászbot, másikban egy csalihalas kanna. A vastag ruhában alaposan megizzadva, az évek súlyától és a fáradtságtól nagyokat szusszanva botladozott a sűrű, iszalaggal átszőtt kis csapáson. Még nem érte el a folyó partját, amikor fentről először apró, majd egyre vastagabb pihékben kezdett szállingózni a hó. A horgász megállt, kissé tanácstalanul körbenézett. A hóesés erősödött, a gát koronáját már „porcukor” borította. Azon gondolkodott, továbbmenjen? Sokszor került már választás elé életében, hol jól, hol rosszul döntött. Eszébe jutottak azok a válaszutak, amelyekre akkor még nem egyedül kellett lépnie. A folyóra pillantott, ahol a víz felszínét örvények törték meg, jelezve, valami van a mélyben, ami irányváltoztatásra kényszeríti a vizet. Tudta, mit rejt a felszín, tekintete a távolba révedt és egy aprócska könnycsepp szaladt végig a borostás arcon. Emlékeibe révedt.
Sok éve, még fiatalon, tervekkel teli érkezett párjával a folyóparti kis faluba. Úgy gondolta, a város zajától messze, elbújva kezdhet új életet feleségével. Az új élet reménye ugyanis mindkettőjüket éltette. Az intézetben ismerkedtek meg, egymáson kívül senkijük sem volt. Nagyon tetszett neki az a barna lány, aki mindig csendesen, a többiektől kissé félrehúzódva olvasgatott. A lány elfogadta a fiú közeledését, akiben önmaga hasonmását látta. Az intézet falai között, ott, ahol addig magányosan érezték magukat, a két fiatal között csendes szerelem szövődött. Az életüket is összekötötték, jelképes, olcsó kis ezüstgyűrűt adtak egymásnak, ami ugyan törvényesen nem, de saját hitük előtt megpecsételte sorsukat. Mikor nagykorúvá értek, el kellett hagyniuk az intézetet és választaniuk kellett. A térképet maguk elé terítve behunyt szemmel, egymás kezét fogva böktek a térképre. Az ujjuk egy kék szalagként futó vonal melletti településre mutatott. A kék szalag egy folyó volt, és bár egyikük sem tudta, honnan az érzés, mindketten jóleső örömmel vették a sors ilyen irányú jelzését. Egy-egy bőröndbe pakolva minden vagyonukat autóbuszra szálltak, és félnapos utazást követően léptek a nekik rendelt ösvényre. A falu első emberéhez mentek először, hiszen eleinte se munkájuk, se szállásuk nem volt. Akkor még más idők jártak, a háború rossz emléke sem volt távoli, az emberek ott segítették egymást, ahol tudták. Ideiglenes szállás és állandó munka is került a fiataloknak.
A fiú a tsz-ben, a lány a helyi varrodában kezdett dolgozni. Gyorsan megszerették őket, és az időközben törvényesen is egybekelt férj és feleség is jól érezte magát a csendes kis településen. Céljaik voltak, ezért mindketten keményen dolgoztak. Akkoriban sem adtak semmit ingyen, de tisztességes munkával is lehetett vinni valamire. Sietve igyekeztek fészket rakni, hogy ők megadhassák gyermekeiknek azt, ami nekik nem adatott meg. A családi tűzhely melegét. A kis ház felépült, de a gólya nem akart leszállni a ház kéményére. Sokáig küzdöttek, az akkoriban adott lehetőségek mindegyikét kipróbálták, de végül feladták. Attól a naptól kezdve még inkább csak egymással törődtek. Hétvégenként sokat sétáltak a folyó partján, elnézték a víz hol csendes, hol örvényekkel tarkított felszínét. Egyszer egy emberre lettek figyelmesek, aki két bot mögött kuporogva, időnként ezüstös fickándozó valamit emelt ki a partra. Csendesen mögé sétáltak. A fiú egyik munkatársa volt, aki - mint kiderült - horgászott. Horgászni? Egyikük sem ismerte ezt a szót, de valami ott tartotta őket. Azon kapták magukat, hogy izgalommal vegyes várakozással kezdik figyelni a bot végét. Valami megérintette őket, és feléledt az ősi, addig mélyen elrejtőzött ösztön.
A fiú munkatársa is észrevette ezt, így mondván, hogy ő most kicsit kinyújtózna, átadta a fiataloknak a botjait. Először a lánynak, majd a fiúnak futott végig egy apró remegés a spiccén. A kis pöccintés hirtelen erőteljes húzásba ment át, és szinte egyszerre kapták fel a botokat. Ügyetlenül, de boldogan csörlőzték ki életük első halait. Egy-egy kis karikakeszeg volt a zsákmány. Eldőlt minden, a közös szórakozás feledtetni bírta azt, amire sokszor fájdalommal telt szívvel gondoltak. A fiú kollegája megmutatott nekik mindent, amit egy kezdő horgásznak tudnia kellett, és attól a naptól kezdve a szabad hétvégéken együtt ültek a folyó partjára. Egy-egy bottal horgásztak, mindig ott és arra, amire a legnagyobb esély kínálkozott. Tavasszal, ahogy elvonult az ár, a pontyokat, keszegeket keresték, nyáron főleg az aranyhasúak reményében vetették be a kukoricával csalizott horgot, ősszel pedig a vizek útonállóit keresték a kishalak húzta vaskos úszók. Volt hal bőven a folyóban, amit nem csak kifogni, de - a feleség egyre ízletesebb receptjeinek köszönhetően - örömmel elfogyasztani is szerettek. Kedvencük a süllő volt. A folyó hercegére is megvolt a jól bevált helyük. A folyóba réges-rég egy búzát szállító uszály süllyedt. Alacsony vízállásnál sokáig a víz felszíne fölé kerültek a roncsai, de a zajló jég és az idő vasfoga évről évre emésztette. Egy idő után már alacsony víznél sem lehetett látni, csak a felszíni burványokból lehetett tudni, mi van a mélyben. A folyó ereje megtört a roncson, ahogy hirtelen fordulóval a felszínre fordult, majd maga mögött örvényeket hagyva tört vissza a mélybe. Az uszály maradványai mögött így csendesebb, de még mindig mély víz lötyögött.
A kishalak szívesen kihúzódtak a roncs menedékébe, és követték őket az éhes ragadozók. Jól tudta ezt a házaspár is, és főleg a tél közeledtével, mikor a hideg vízben megfogyatkoztak az apróságok, szinte mindig jó eséllyel vetették be az élőhallal csalizott horgokat. Jól jött egy ilyen biztos hely, hiszen van, amikor nincs mese, halat kell fogni. Karácsonykor - ahogyan az a horgászoknál szokás -, mindig halat készített az asszonyka. A halászlébe valót még a vénasszonyok nyarán begyűjtötték, de az esti vacsora fénypontjának szánt süllő még hiányzott. Eszükbe jutott a roncs, így aranyvasárnapkor, mikor mindenki más az utolsó ajándékok beszerzésével foglalkozott, ők horgászni indultak. Tehették, hiszen egymáson kívül nem kellett senkinek sem ajándékkal készülniük, és akinek ajándékozni kellett volna, nos, igazi ajándéknak évek óta ott voltak egymásnak. Kéz a kézben indultak a jól bevált hely felé. Miután megérkeztek, a férj kevés tűzifát gyűjtött és száraz nádból kényelmes helyet alakított ki mindkettőjüknek. A botokat beélesítették, majd a tűz közelébe húzódva vártak.
Az első kapás az asszonyka botjára érkezett. Határozott húzással indult meg az orsó lazábbra állított fékjéről a zsinór. A ragadozó egy idő után megállt, és csak a spicc apró rándulásai jelezték, hogy elkezdte beforgatni a megszerezett falatot. A bot már a feleség kezében volt, aki türelmesen várt. Ahogyan tanulta, magában számolt, majd bevágott a bottal. A hal megérezte, hogy ez a falat akár az utolsó is lehet, ezért igyekezett ösztönösen az uszály roncsai közé menekülni. A férj örömmel figyelte, ahogyan párja a halat irányította. A magasra emelt bot hatására a süllő irányt váltott, és néhány pillanat múlva már a folyó felszínén körözött. A halat, mint mindig, most is a férj merítette meg. A gyönyörű süllő fölött büszkén ragyogott párja arca. Szerette ezt a ragyogást, benne volt minden élet, minden addigi közös emlékük, és az elmaradt boldog gyermekkor fénye. Havazni kezdett. Először apró, majd mind nagyobb pelyhekben. Egy csókot hintett a ragyogó arcra és átölelte párját. A falu felől az otthonok melegét idéző, édeskés füstöt hozott a szél, s a pattogó tűz mellett két boldog ember sziluettje remegett a fényben.
Az idős horgász leporolta magáról a havat és továbbment az ösvényen. A folyó partján újból tüzet rakott, kényelmesen elhelyezkedett a horgászbotja mögött, és felnézett az égre. A felhők mögül két csillag nézett vissza rá.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók csak illusztrációként szolgálnak, forrás az Internet
