A természet ereje határtalan. A Földnek elég lenne megráznia magát, hogy az emberiség a múlt ködébe vesszen. Ezt mindenki tudja, mégsem tiszteljük eléggé. A természeti erők félelmetes erejét csak akkor féljük igazán, ha egyszer a saját bőrünkön tapasztaljuk. Sok szomorú történet szól arról, hogy ekkor néha már késő a tisztelet. Szerencsére engem csak meglegyintett, nem sújtott le rám teljes erejével, de attól a naptól kezdve, mélységes alázattal közelítek hozzá.
Egy erdélyi mondás úgy tartja, hogy „az asszony nem ember, a sör nem alkohol, a medve nem játék”. Ez a mondás sok mindenre igaz lehet, különösen a medve tekintetében. A lényegi mondanivalója nekem az - a hölgyektől, sörivóktól elnézést kérve -, hogy bármi veszélyes lehet, ha ránézésre nem is tűnik annak. Hogy ez mennyire igaz az időjárásra?
Jómagam is komoly veszélyforrásnak számítottam gyerekként. Legtöbbször a „mindent szabad, ami tilos” elvet követve ténykedtem. Ha valamire azt mondta nagymamám, hogy nem szabad, a következő pillanatban máris húztam le a rezsóról a forró levest. Egyedül nagyim fürgesége és szemfülessége mentett meg. Kicsit önfejű, makacs, és utólag belátva, hisztis gyerek voltam. Én - mai fejjel - biztosan kiosztottam volna magamnak pár atyai pofont. Mivel szüleim pedagógusok, erről természetesen szó sem lehetett. A pedagógiai elvek mentén neveltek, több-kevesebb sikerrel. (Ez is célravezető volt, csak időigényes. Apu szerint még ma sem nőtt be a fejem lágya.) A legkomolyabb dorgálás az elfenekelés volt. Egyszer azért sikerült kiharcolnom egy pár nagy fülest. Most elárulom a receptet, hogyan sikerült.
Négylakásos társasházban laktunk a fogorvossal, védőnővel, kultúrház igazgatóval együtt. Nagyon jó kis társaság volt, gyakoriak voltak a közös bográcsolások, szalonnasütések. A házban népes gyereksereg is lakott, és ehhez a siserehadhoz nyáron további unokatestvérek, rokongyerekek csatlakoztak. „Kisattit” is így ismertem meg, és később gimnáziumi osztálytársként is együtt rontottuk az alma mater levegőjét. A legfontosabb kapcsolódási pont - természetesen - mi más lehetett volna, mint a horgászat. Nyaranta együtt jártuk a közeli és távoli csatornákat, kiöntéseket. Egy-egy spiccbottal felszerelkezve hajtottuk a keszegeket, törpeharcsákat. A horgászhelyeket mindig bringával közelítettük meg. Ezekkel a kerékpárokkal kitágult a határ. Egyre távolabbi helyeket fedeztünk fel. Legtöbbször szülői belegyezéssel, olykor ennek hiányában. A horgászat mellett a strandolás töltötte ki az időnket. A közeli, szabadvizű strandon akár az egész napot el tudtunk tölteni. Az egyik fülledt, forró augusztusi napon is a strandon múlattuk az időt. A melegben már a hűsítő Tisza sem adott enyhülést. Barnára pirulva feküdtünk a forró fövenyen. Hirtelen ötlettől vezérelve felvetettem a horgászat ötletét. Igaz, hogy aznapra strandolás volt engedélyezve, de mi történhet, ha közben módosítom a napirendet?
„Kisattinak” sem kellett kétszer mondani, amilyen gyorsan csak tudtunk, felkerekedetünk. A két bot, egy vállra akasztható „szimatszatyor” - benne a szükséges apróságok -, egy doboz giliszta, haltartó volt az összes cuccunk. Az augusztusi forróság miatt pőrén, egy szál fürdőnadrágban, strandpapucsban indultunk útnak. A horgászat színhelyéül a tározót körülfutó csatorna egy távoli szegletét választottuk. Ez a szakasz a falutól bő 10 kilométerre volt. A csatorna és a tározó közé egy erdő ékelődött, ami a csatorna túlsó oldalán is folytatódott, igazi vadregényes horgászhellyé változtatva ezzel az egyébként ásott medrű csatornát. Korábban még nem jártunk ezen a távoli, szinte senki által sem látogatott vízen, de akkor láttuk elérkezettnek az időt, hogy ezen a tényen változtassunk. Szólni senkinek sem szóltunk a programváltozásról, strandolásra kaptunk engedélyt, a horgászat pedig majdnem ugyanaz. Víz kell ehhez is, ahhoz is. A két pecát a kormányhoz fogva vadul tekertünk a szabadság felé. A gáton perzselt a forróság. A katángkórók is fáradtan lógatták fejüket, a víz kéklőn ragyogta vissza az ég képmását. Patakokban szakadt rólunk a víz, ezért időnként meg kellett állnunk, hogy egy gyors fürdőzéssel frissítsük fel magunkat. Úszni mind a ketten jól tudtunk, ennek ellenére sohasem mentünk túlságosan messzire a parttól, inkább a mellig érő vízben lubickoltunk. Sajnos történtek szerencsétlenségek korábban, mikor valaki a sekély vízben fürödve két lépést követően kubikgödörbe lépve elvesztette a szilárd talajt a lába alól. Az ijedtség és az úszni tudás hiánya feketére festette azt a napot. Egy dolgot nagyon korán megtanultunk. Ott, ahol nem ismerjük a vizet, fokozott óvatosság szükséges.
Végül már a víz sem hozott enyhülést, de lassan egyre közelebb jutottunk az ismeretlen helyhez. A gátról egy idő után le kellett térnünk, hogy végre az erdő árnyat adó lombja alatt folytathassuk utunkat. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik a kinti forróság elől idehúzódva a fák hűvösét élvezték. A tópart összes szúnyogja is itt keresett menedéket. Gondolom, a hűsölésben alaposan megéheztek, mert bennünk potenciális eledelt sejtve vadul rontottak ránk. Azonkívül, hogy ádázul csapkodtunk és gyorsabban tekertük a pedált, nem sok mindent tehettünk. Hólyagosra csípve nyargaltunk ki az erdőből. A fájdalomra egyedül a csatorna adott gyógyírt. Megérkeztünk. A bringákat a bokrok alá lökve, versenyt futva tettük meg az utolsó métereket. Mögöttünk az erdő fái magasodtak, előttünk a csatorna csalitos partja, túloldalt egymásra boruló lombkorona. A nap egy keskeny ösvényen pontosan a csatornára ragyogott. A vízen hínárfoltok, kisebb-nagyobb tisztások váltogatták egymást. Békák perlekedtek egymással, az erdőből ezernyi madár fütyült, csattogott, cserregett, mindenki énektudása szerint. Kitöröltük a szemünkből a csípő izzadtságot, és mélyet szippantottunk a balzsamos levegőből. Első dolgunk a horgászhely kialakítása volt. Ezt a roppant kényes műveletet pillanatok alatt elvégeztük. Egymás mellé állva lépésről-lépésre letapostuk a magasra szökött gazt. Csak egy zsebkendőnyi területet tiportunk le, éppen akkorát, hogy egymás mellé guggolva be tudjuk dobni a rövid, 4 méteres nyelekre rögzített szerelékeket. Az aprócska úszók ott billegtek békésen egymás mellett. A gilisztára mindig megéhezett valaki. Vagy egy dundi bodorka, vörösszárnyú, vagy egy tenyérbe illő kárász ragadta magához a kezdeményezést, hogy a végén a kezünkben verdesve várja sorsa beteljesülését. A kis haltartóba kerültek a termetesebbek, a többiek vissza a vízbe. Időnként egy-egy szép compó tette színesebbé a halfogást. Az aranyló testű, piros szemű „doktor úr” különös becsben volt tartva. Egyrészt azért, mert ha ő akadt a horogra, igazi fárasztás kezdődhetett, másrészt azért, mert akkor még mint sült hal is igencsak kívánatos volt. Etetésre nem volt semmi szükség, a halak kaja nélkül is elszórakoztattak bennünket.
Egyedül a fülledtség lett egyre elviselhetetlenebb. Az erdő hirtelen elnémult, a szúnyogok hada sem zaklatott bennünket. Félelmetes mozdulatlanságba merevedett minden. A halak is elpártoltak tőlünk. Értetlenül álltunk a dolgok ilyen változása előtt. Felnéztünk az égre, de csak a nap ragyogása vakított el bennünket. A szikrázó nap ellenére hűvös fuvallat csapott meg bennünket. A fák teteje is mintha hajladozna. „Biztosan csak egy futó felhő”, nyugtattuk magunkat. Kitartóan, de eredmény nélkül vizslattuk az úszókat. Egyre jobban kezdtünk fázni. Az addig nyugodt vízfelületet aprócska hullámok törték meg. A fáknak már a törzse is átvette a szél ritmusát. A madárdal helyett recsegés és suhogás alkotta az erdő hangját. A fák levelei vadul csapkodtak, a csatorna szélén álló nádas időnként a vízig hajolva hódolt be valami hatalmas erőnek. Láttuk, hogy ennek már fele sem tréfa, és pánikszerűen pakolni kezdtünk. A botokról egyszerűen letéptük a szereléket, és a halakat is inkább útjukra engedtük. Valahonnan sejtettük, hogy kemény vesszőfutás vár ránk az elkövetkező órákban. Most már fáztunk. A bicikliket kitoltuk az erdei ösvényre, és felpattantunk a nyeregbe. A bokrok ágai vadul csapkodták a hátunkat, mintegy büntetést mérve ránk, amiért nem vettük komolyan az első figyelmeztetést. Az erdő ekkor már bömbölt. Ágak szakadtak le recsegve a fákról, por és avar kavargott az ösvényen. A kerékpárokba kapaszkodva igyekeztünk nyeregben maradni, de be kellett látnunk, erőnk ehhez kevés. Leugrottunk a gépekről, és azokat tolva menekültünk. A gátra érve mindenre fény derült. A tó felől sötét viharfelhők tornyosultak, a vízen méteres hullámokat korbácsolt a vihar. A horgászhelyünkről mindez nem látszott, mert az erdő takarásából észrevétlen közeledhetett a förgeteg. A kerékpárokra felülni reménytelen vállalkozás volt, továbbra is azokat tolva igyekeztünk a falu biztonsága felé. Már rég nem volt melegünk, inkább vacogtunk. A vihar, mintegy kegyelemdöfésként megnyitotta az égi csatornákat. Zuhogni kezdett az eső, ami az orkán erejű széllel teljesen kihűtött bennünket. Szegény Tutajos jutott az eszembe, bár őt a jég is verte… Hogy teljesen azonosulhassak kedvenc regényem főhősével, a vihar diónyi jégre váltott, amik szaporán kopogtak fejünkön. A gát teteje pillanatok alatt sártengerré változott, amiben tudjuk, nehéz a biciklit tolni. A kerekek néhány méter alatt beragadtak. Leginkább vaddisznókhoz hasonlítva, sárosan, fogvacogva leszenvedtük magunkat a gát füves oldalára. Itt legalább a szél elől védelmet találhattunk. A vizes fű azonban csúszik. Jobban, mint a jég. Ez utóbbi fentről szakadatlan hullott a fejünkre, a nedves fű pedig többszöri seggre eséssel tarkította a nem túl fényes visszavonulásunkat. A két pecabotot már régen elhajítottuk, a papucsok is már csak a félig voltak meg.
Ugyanannyi ideje szenvedtünk, mint amennyi idő alatt kiértünk, de most csak az út feléig jutottunk. A gát felől azonban mintha a nevünket kiáltoznák! Az esőfüggönyön át barátom szüleinek autóját vettük észre. A hajótöröttek érezhettek hasonlót, mikor hosszú hányattatás után vitorlát fedeztek fel a láthatáron. A bicikliket ellökve futottunk az autó felé. Mindkettőnket előbb aggódó ölelés, majd két jól időzített füles várta. El sem tudtuk képzelni, min mehettek keresztül szegény szülők. Az ő olvasatukban ez a történet egészen másképp íródott.
A délelőtti strandolásból pecára változtatott napirendről semmit nem tudtak. Látván, hogy közeleg a vihar, aggódva vártak bennünket, majd keresésünkre indultak. A hiányzó botokat, és a gilisztás hordó tartalmának megcsapolását látva édesapám arra a következtetésre jutott, hogy horgászni mehettünk. De vajon merre keressenek bennünket? A szülők kettéválva indultak keresésünkre. Az időközben kitört vihar nem nyugtatta meg őket. Útközben más horgászoktól érdeklődve megtudták, hogy tilosban is fürdőztünk. Minden létező tragédia lepereghetett lelki szemeik előtt. Isteni szerencsénk, hogy az anyukáink találtak ránk. Ellenkező esetben lehet, hogy az aggódó ölelés és pofonok sorrendje változott volna, vagy csak az előadás második felvonása kerül visszatapsolásra. A két bicikli a csomagtartóba, mi két takaró alá kerültünk. Hogy mi mindent kaptunk a kis kalandért, már nem emlékszem, de dicséretet biztosan nem. (Némi pecamegvonásra azért emlékszem.)
A természet erejéből kapott ízelítő és a felelőtlenség miatti dorgálás pedig örökre beégett gyermeki lelkembe. Megtanultam, hogy a természet apró rezdüléseire is érdemes odafigyelni, és ha horgászni indulok, a gumicsizma és az esőruha a legkevesebb, amit magammal viszek. A szúnyogriasztó mellett.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
