Beléptünk a 2005-ös esztendőbe. Egy új kezdetbe. Ebben az évben is élmények, kalandok, tapasztalatok várnak ránk a régi, de mégis mindig új víztükörben. B. Foky Istvánt a dunai mivolta igazította el már egészen csöpp korában a múlhatatlan szépségről és a horgászat titkairól, hajóskapitány nagyapja jóvoltából. A 70 éves horgásznyél-szorongató természetbarát és író, a következő novellájában sajátos módon ismerteti a Haldorádó látogatóit egy különös új kezdettel. Felhívom figyelmüket, hogy nem hétköznapi írásról van szó!
Azon az őszön kerültem Gombosra tanítani, s egyik alkalommal Istenben boldogult Bacskó Márton bátyám gyártotta cimbalmon gyakorolgattam, azon agyoncsépeltet ama bizonyos szőke asszonyról, akinek halálos a csókja, miközben rákérdeztem az idős hangszerkészítőre, hogy itt, a Máté kocsma táján, merre harap legvirgoncabban kedvenceim egyike-másika a bajuszosok fajtájából. A beszélgetésünkkor jelen levő Tamaskó méhészmester jelölte ki aztán annak helyét, ahol négyévi gombosi tartózkodásom alatt ugyancsak kiültem az ülepem a parti köveken. Mert a gombosi régi vasúti híd Szond felöli csücske, a romák Ferencvárosának végével egymagasságban, ahonnan kiöntötte őket a fékezhetetlen dunai áradás, bizony nem csupán festői látványom színhelye volt Erdőd várromjainak figyelésében, de sok alkalommal merítették nyakig nyeleimet a vízbe a készségre nehezedő falánk télire készülődő, hájasodni vágyó halak.
De kanyarodjunk csak vissza a bezdáni ember Bocsula-parti ücsörgéseinek egyikére. Mert a Bocsula kövezés tar koponyája olyan örvénylést produkált elém, amilyet ritkán találni a Dunán; ott a víz annyira körkörösen imbolygott ágyában, akárha valamely szalmakalap készítő mester módra tekergette volna valaki az áramlatot, s alatt az ülepedett homokon biztonságosan evickélhettek vízzel szemben a drillingre varrott vörösszárnyúim. Közben vetkőztetni kezdett a szeptember végi, száz ágra sütő, éltető nap, mikor az a bizonyos nem tudhatni hányadik s örökölt ösztön a füledbe súgta, hogy látogatóm következik az erdei csapáson. Kisvártatva aztán gally roppant, később többször egymásutánban is, s mivel a két nyél kibiztosítva várta ismerős ismeretlenjeim valamelyikét, bizton utána nézhettem, hogy ki érkezik az idilli képbe. Az erdő széli fák legközelebbikénél aztán guggolásba ereszkedtem, de még így is jól láttam a fiatal nő csokoládé színű arcát, s két felöl, egy-egy csenevész bükkfán markának halmait. Gyors összegzése a tényeknek: egy nő két egymáshoz közel álló fácskát markoltában egy helyben áll, arcán valamilyen átszellemült, boldogságot is, meg fájdalmat is sugárzó révületben. És ebben a pillanatban megállt az idő, meg bármely moccanás lehetősége, csupán az észrevétlenség fontossága töltötte el minden porcikámat. Csupán a nő arcát láthatva, az egész Univerzum története pergett le percek alatt a természet alkotta filmvásznon, de olyan döbbenetes és ugyanakkor végtelen megnyugvást, magabiztosságot sugárzó akarattal, hogy még ma is biztos vagyok benne, akkor és ott akaratlanul a teremtés legszebb pillanataival ajándékozott meg engem a Teremtő. Mert bizony azon a női arcon bizonyságot nyert az élet értelmének legszebb bizonyítéka, hogy az anyaság eljövetelének áldott pillanatait miért is nem tudhatjuk mi, egyszerű földi halandók eléggé értékelni. Gyönyörűbb arcot, még úgy eltorzult vonásaiban, vonaglásaiban is életemben soha többé nem láttam, s önkéntelenül a miatyánkot kezdtem magamban ismételni, többször is egymásutánban, már amennyi szöveg még megmaradt emlékezetemben az idők múltán gyakorlatban és éreztem, hogy ég és föld között lebegek, nem tartozom a gyarló emberiséghez, hogy egy kiválasztott valaki vagyok, akinek egyszer adatik meg életében magába szállni. Az élet élni akar szentsége kegyének jóvoltából. Azt sem vettem észre, hogy a fiatal csendestárs mikor haladt el mellettem a vízhez, csupán arra eszméltem, hogy a loccsanások nyomán felhangzik a víztükördal az emberiségről a csecsemő felsírásával, s arra kapva tekintetem, még láthattam a cigánynő szájáról lefolyni a vércsíkot, mivel előtte valószínűleg a köldökzsinórt haraphatta el, hogy végképp útjára indíthassa az életbe magzatát.
Micsoda iskola volt ez a vízparti anziszk, ez távoli képeslap az örök Máriáról. Mindenütt és mindig velem van, mert megtanított arra, hogy az ellenem vétkezőknek miért fontos bármely alkalommal megbocsátanom. Az öröklét varázsa rabul ejtett, az állva szülés világmegváltó aktusa jó útravalóm lett a továbbiakban, hogy mindig a legrövidebb utat válasszam az Embertől - az Emberig!
A nemrégen megírt, kereken negyvenöt évvel ezelőtti történést magába foglaló novella végén, amely egy kicsiben az emberiség története is, megemlíteném, hogy B. Foky István eddig megjelent mintegy félezer írásában irodalmi igényességgel próbálta eligazítani a sporttársait mindarról, ami széppé és felbecsülhetetlen értékké teszi a horgászat nemes időtöltésének tartalmát.
B. Foky István, jó ismerősöm. Mindig horgászbottal, amellett többször fakanállal is a kezében talál módot arra, hogy meg-megpihenjen és elidőzgessen a települések között hömpölygő síksági nagyfolyók vadonjában, aki akkor érezi igazán jól magát, ha a víztükörbe néz. Eleddig tizenöt szépirodalmi könyv szerzője, kortárs magyar író, a Magyar írószövetség tagja.
Két novelláját ajándékozta a Haldorádó olvasóinak, amelyek közül az egyiket ezúttal megismerhettük.
A bezdáni emberről, még csak annyit, büszke arra, hogy tősgyökeres pákászivadék és a Nagy vízen járók származéka...
