Tizedikek lettünk volna a 191,8 kg-os fogásunkkal, ha élesben megy a játék.Sokféle versenyen jártam, de bojlis versenyen még soha. Így örömmel éltem a lehetőséggel, hogy egy igen rangos, komoly magyar és külföldi neveket felvonultató verseny ideje alatt tesztcsapatot állíthassak össze, s velük indulassak. Bevallom, az is erősen befolyásolt mindnyájunkat, hogy amatőrként igenis, letegyünk valami kézzelfogható eredményt az asztalra. Nem akarom, hogy szerénytelenül hangozzék, de úgy érzem, a rengeteg befektetett energiánknak meglett az eredménye.
Tudom, sokan, ha meghallják azt a szót, hogy bojlizás, már lapoznak is arrébb, mert Őket nem érdekli a téma. Szerintem ezt most kár lenne megtenni, hiszen sem új trükköket, sem számadatokat nem fogok leírni, azt már megtették előttem ketten is, Dérer István és Ladányi Tamás, akik jobban otthon vannak e két témában, mint én. Engedelmetekkel inkább más irányból közelítek a versenyhez és a bojlizás témájához. Remélem, tetszeni fog. Ha nem, akkor bennem lesz a hiba, nem a témában, és nem az események menetében, megtörténtében.
Igyekszem magát a versenyt a hivatalos formuláktól eltérően bemutatni, némileg egyedi nézőpontból, és egyedi, szubjektív véleményt megformálva. Ez talán érdekessé és olvasmányossá teszi beszámolómat. Úgy kell olvasni írásomat, mint egy apró közjátékot, amit az élet nagy dübörgő forgatagából, rohanásából ragadtam ki és tártam elétek.
Amikor megtudtam, hogy van lehetőség arra, hogy „teszteljünk”, akkor több mindenki jelezte, hogy szívesen jönne, de az időpont elég szorosan illeszkedett sokak egyéb programjaihoz. Így Csirmaz Gáborral (alias Csiga a Haldorádón) némi fejtörésbe kezdtünk még márciusban, hogy mégis, kikből építsünk ki egy jó kis „Teszt Teamet”.
Úgy döntöttünk, hogy olyan embereket keresünk, akik ügyes horgászok, jó fejek, érzik a csapatmunkát, na és tudnak élni. Ebben Tölgyfaszegi István barátom (Faszent) is nagyban segítségünkre volt, mert felajánlotta, hogy két szakács haverját is szívesen elhozza. Bolondok lettünk volna ezt visszautasítani, hiszen mindenki tudja, hogy az emberi szervezet megfelelő táplálása alapvető dolog, hogy mindig frissen és üdén tudjunk szembenézni a kihívásokkal. Ehhez, kérem, ért-e valaki a szakácsoknál jobban?
Sőt, mint később észrevehettük, Vágási Barnabás, aki még kollégám is, igencsak jól bánik a fűszerekkel, a bográccsal, no meg a fakanállal. Egy fantasztikus lebbencset rittyentett nékünk.
De most már ideje rátérnem magára a versenyre. Csaponganak a gondolataim, s mint már írtam, ez nem egy hagyományos versenybeszámoló lesz. Így időrendben és témák közt alkotói-írogatói szabadságom teljes tudatában ugrándozom ide-oda. Remélem senkit nem zavarok össze, de olyan sok mindent szeretnék megemlíteni, hogy nehéz mindent kronológiai sorrendbe szedni.
A feladat, amiért szükség volt reánk, hogy versenykörülmények közt, méghozzá a versennyel egy időben meghorgásszuk és leteszteljük a 3-as tórészletet. Ezt minden oldalról elvileg - még egyszer kihangsúlyozom: elvileg - etetéssel le lehet zárni a nagy tó felől.
Az egészet némileg nehezítette az a tény, hogy a tőlünk körülbelül 120 méterre lévő túlparton folyamatosan horgásztak a tagok és a napijegyes horgászok. Volt, aki a bójánkat is megdobta, de ez hamar rendeződött Misi bácsi hathatós segítségével.
Azt gondolom, hogy ha már egy ilyen versenyen részt veszünk, akkor illik olyan eredményt hoznunk, ami némi feltűnést produkál a „profik” között. Ezért mi mindent meg is tettünk. Csirmaz Gabival már a verseny előtt hetekkel felépítettük a taktikát, amit nagy vonalakban végig is vittünk a verseny ideje alatt. Ránk is minden szabály vonatkozott, ami a versenyzőkre, egy kivételével: nem kellett csak és kizárólag két embernek végighorgászni a 100 órás versenyt, hanem többen is válthattuk egymást vetésforgó-szerűen.
Elvégre itt nem a mindhalálig peca, hanem a 3-as vízterület tesztelése volt a fő feladat… Éppen ezért a legfontosabb az volt, hogy folyamatosan pihent, friss emberek üljenek a horgászbotok mellett - aki fáradt volt, azt leváltottuk. No meg kiváló italokkal és ételekkel kényeztettük magunkat. A lehető legjobb minőségű bojlikkal csaliztunk.
A tesztelendő 3-as tórészletről hadd ejtsek néhány szót, főleg dicsérőt.
Mindenki elkönyvelte apróhalas vízként. Még mi is némi félsszel kezdtünk neki a meghorgászásának. Nagyon kellemesen csalódtunk az adottságait és halfaunáját illetően. Aki azt állítja, hogy nincs ott nagyobb hal, nagyon nagyot téved!
Az kifejezetten érdekes volt, hogy nagyon sok gyönyörű szép, IGAZI, jól küzdő nyurgapontyot tudtunk fogni. Még a kisebb, kétkilós-forma halacskák is úgy küzdöttek, hogy néha zavarba jöttünk, amíg meg nem láttuk, hogy mekkora hal akadt a horgunkra.
Mindenki tudja, hogy mindig az a hal a legnagyobb, ami elmegy, de mi tényleg találkoztunk pár olyan hallal, amit ugyan meg tudtunk akasztani, fárasztgattuk is vagy pár percig, vagy volt olyan, hogy 20 percig is sétáltattuk, de elment. Sajnos nagyon sok halat vesztettünk. A fő ok, hogy kipattant a halak szájából a horog. Ez volt a jellemző. De nagyon sok halat vesztettünk a kagylók miatt is. Drótkötéllel azért mégsem horgászhattunk, de a hiper-szuper kagylóálló előkéinket úgy nyírták, vágták a kagylók, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Néha szívünk szerint sírtunk volna. Játék, játék, de kérem, megakasztok valami nagyot, valami erőset, erre kiakad, leszakad… Ezt az érzést napjában többször átélhettük mindannyian.
Szerencsére a leakadások megelőzésére jó ismerőseim, Zoran Meleg és Ivan Kiralj mutattak egy pofonegyszerű, ámde hihetetlenül hatásos kötési módot, és egy ehhez jól passzoló horogformát. Előtte próbálkoztunk mi mindenféle ilyen-olyan karom szerelékkel, több tucat különféle kialakítású, méretű horoggal, de egyik sem volt tökéletes.
A jó tanács mindig jól jön, mi kipróbáltuk, amit Zorán és Iván mutatott. És láss csodát! Amit mutattak, az bejött!
Be kell, hogy valljak valamit itt, a Haldorádó nyilvánossága előtt. Reménykedtem abban, hogy ezen a versenyen sok újdonsággal, trükkel bővíthetem ismereteim tárházát. Ebben a reményemben nem is csalatkoztam. Csigával bármerre is mentünk, sokat tanulhattunk. Volt, aki féltékenyen őrizte titkait, vagy csak sokat sejtetően mosolygott, de nagyon sokan voltak, akik megmutatták végszerelékeiket, csalijaikat, s ha kérdeztünk, örömmel és segítőkészen válaszoltak. Így utólag köszönöm a sok „fura” kérdésünkre adott kimerítő válaszokat.
Nagyon rákészültünk a pecára. Összességében volt nálunk vagy 100-150 kilónyi, kb. 20-féle bojli. Gáborék legyártottak vagy 20-30 kilónyi vízben oldódó pelletet.
Érdekes, hogy a halak körülbelül 90-95 %-át a házi készítésű halas-májas bojlimmal fogtuk. Ezt a bojlit nem főztem, csak pároltam, hogy az összes értékes hatóanyag ne főjön ki belőle, hanem benne maradjon. Ennek köszönhetően bojlijaim nem gömb, hanem burgonyaformájúra sikeredtek, ahogy megereszkedtek a párolóban. Többen is megnézték, megkóstolták, s meglepetten konstatálták, hogy enyhén sós, sőt nincsen benne semminemű aprómag, sem emésztésgyorsító, hashajtó, csak simán a tápláló kiváló minőségű beltartalom. Azt is mondták, hogy ez pont ezért nem „igazi” versenybojli. Hát nem tudom, nekünk etetés nélkül is hozta a halat, amikor próbaképpen többször nem az etetésre, hanem találomra dobtunk. Ez meggyőzött arról, hogy néha, bizonyos esetekben érdemes a saját feje után mennie az embernek. Vegyszerekkel nem szívesen tömöm a halakat, ezért a kémiaszertárt máskor sem fogom belefőzni a bojlijaimba.
A halak maradék 5-10 %-át a Meleg Baits-es minibojlival, illetve 1-1 darabot oktopuszos és fűszeres bojlival fogtunk.
Az etetés témáját egy kicsit hadd járjam körül! Közvetlenül a nád előtt egy komoly törést találtunk, ami alig adott halat. Komoly harcsát viszont riasztottunk meg itt.
A szabályok szerint két bóját rakhattunk le. Első napon az előttünk lévő vízrészek alapos végigtapogatása után a nádfal törését és egy velünk szemben lévő kemény-iszapos talajváltást etettük meg erőteljesen aprómagvakkal, bojlikkal és pellettel. Másnap felszedtük a nádfal előtti bóját, és arrébb raktuk, egy olyan helyre, ahol folyamatos halmozgást láttunk. Mint kiderült, ez jó döntés volt, mert ez az etetés hozta későbbiek folyamán a legjobb és a legtöbb halat.
A Felező-szigeten, a kilátótónál állítottuk fel rod-podjainkat, sátrainkat. A sors fura fintora, hogy a két „nemszeretem” felező-szigeti helyre egymás mellé két román csapatot juttatott a sorsolás. Eltérő technikával és taktikával horgászott mindkét csapat, de mindketten szép eredményt tudtak felmutatni a verseny végére. Pár jó dolgot tőlük is ellestünk.
A verseny első 10 órai eredményhirdetését nagyon kíváncsian vártuk, mivel mindenhonnan olyan hírek jöttek, hogy bizony, a halak nincsenek igazán étvágyuknál. Valami döbbenetes meglepetést, na és persze óriási vigyort csalt arcunkra, amikor láttuk, hogy tesztcsapatunk 2. helyen van. Azon voltunk, hogy sikerüljön a középmezőnyben maradnunk, ezzel már elégedettek lettünk volna. De az, hogy 2. helyre kerültünk egy nagyon profi mezőnyben, az bizony roppant hihetetlennek tűnt számunkra.
Sejtettük, sőt bizton tudtuk, ha beindulnak az igazán nyerő helyek, akkor egy éjszaka alatt akár az utolsó helyre is visszacsúszhatunk eredményünk alapján, de mivel folyamatosan „tanultuk” az előttünk lévő pályát, igazgattuk a taktikánkat, reménykedtünk abban, hogy a halak fogása nálunk sem fog megállni.
Az első komoly változtatásunk a nád előtti bója átrakása volt. A második, hogy erősen lecsökkentettük a beszórt szemes anyagok mennyiségét, mert az apróbb halak ezt nagyon hamar felették, és a bojlit később vették fel. Ezzel a kisebb halakat is rákényszeríttettük, hogy inkább a bojlikat egyék. Amurra meg hiába számoltunk, hogy a sok szemes odacsalja őket - ha jól emlékszem, az egész verseny alatt talán 1 vagy 2 darabot fogtak. A harmadik módosításunk, hogy csak dobócsővel, csúzlival és PVA zsinórral juttattunk be etetésünkre pelletet és bojlit. Eddig a reggel 8-10 óra közötti csónakos etetés után mindig volt vagy 4-5 óra kapásszünet, ami így teljesen megszűnt! Valószínűleg a 130-150 centis vízben csónakkal szétcsobogtuk, szétkergettük az összes halat, ami a bójáink körül bóklászott.
Nagyon sokat tapasztaltunk, tanultunk ez alatt a pár nap alatt. Azt biztosan tudom, hogy ha most lenne a verseny, akkor már máshogyan kezdenénk neki. S azt is tudom, hogy még akkor is sok újat tanulhatnánk. Elvégre új helyzet, új problémák mindig lesznek! Nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük a lehetőséget és a bizalmat, és ha a sors úgy hozza, akkor örömmel fogunk részt venni újabb tesztfeladatok megoldásán! Bár Csirmaz Gáborral azt beszéltük, hogy egyszer élesben is szívesen megmérettetnénk magunkat a Maconkai bojlis versenyen. A Haldorádó-Sporthorgász Feederkupán június 11-én ott leszünk, az egészen biztos!
Sőt, már előtte lévő napokon ott leszünk a „Haldorádó-szigeten”!
Aki szeretne több fotót látni a versenyről, a résztvevőkről, az nézze meg a www.kep.tar.hu/sanyamester címen található képtárat.
Írta és fotózta: Nyika Sándor /Sanyamester/