Igaz, hogy egy versenybeszámolót olvashattok, de remélem, annál egy kicsit többet. Szó lesz csalásról, rosszindulatról, barátságról, sikerről, kudarcról. Csupa olyan dologról, ami bárkivel megeshet. Csupa olyanról, ami csiszolja a személyiséget, barátokat és ellenségeket szül. Hosszabbra sikerült, mint gondoltam, de így tudtam csak átadni egy bojlis verseny minden rezdülését. Azt ne várjátok, hogy bárki termékét dicsérjük vagy elmarasztaljuk! Másé lesz a főszerep.
Több oka is van annak, hogy ez a cikk megszületett. Az első és legfontosabb a pályázat, amihez készült…
A második ok (minden cikkem kicsit ezért is íródik) a bojlis horgászat valódi arcának megmutatása. A bojlizás drága, a bojlis lopja a halat és egyéb, ehhez hasonló blődségek… Ez is egy hobbi a sok közül. Célja a kikapcsolódás, pihenés. Másodlagos célja (legalábbis szerintem) a halfogás.
De most már csapjunk bele…
Az Élvehal csapat vagyunk. Szamosi Attila (Szamó), Klimaj András (Klimó) és Berta Norbert (Nyóbi). 2011 novemberében elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a Desedát. Láttunk egy versenyfelhívást, ami olyan horgászatot ígért, ami még nem volt Magyarországon.
November 24-én be is fizettük az előleget. Pont 7 hónap volt hátra a versenyig. Kibírhatatlanul sok. Előtte még volt egy pölöskei horgászatunk, amit már a desedai verseny jegyében horgásztunk végig. Ott egymás vetélytársai voltunk (mint mindig). Mivel 5 kg-os limitre kellett készülni, így ezt próbálgattuk. Tudtuk, hogy kevés halas versenyre kell számítani, ezért minden halat meg kell becsülni.
Csekély információval kellett beérni a Desedáról, mert abban az évben szüntették meg az éjszakai horgászat tiltását. Így „komolyabb” horgászatra addig nem volt lehetőség.
Ahogy közeledett a nap, már másról nem is tudtunk beszélgetni. Ha még nem mondtam volna, első versenyünkre készültünk. És mint mindenki, akibe egy kis versenyszellem került, nyerni szerettünk volna. Tudom, hogy viccesen hangzik, de másképp nincs értelme az egésznek. Persze, a részvétel a fontos, de már a másodikra sem emlékszik senki. Így működünk mindnyájan.
Meglátva a nevezettek listáját, nem mondom, hogy nem …artuk össze magunkat. 69 csapat, 5 ország, közel 200 horgász, sok gyári csapat, ismert horgászok, nagy felhajtás.
Indulás előtti este nem tudtam aludni. Hiába ellenőriztük le 101-szer a felszerelést, nem hagyott nyugodni. A garázs már napok óta bűzlött az erjesztett anyagoktól, folyt a padlón a szaft, a tartályokban bugyogott a cucc. Nálam jobban már csak a feleségem várta az indulást. Tudta, hogy hamarosan fellélegezhet (szó szerint).
Vasárnap az elsők között érkeztünk és regisztráltunk. Gyűlt a nép, a közel 200 pecás. Kora délután busszal vittek minket Kaposvár főterére, ahol zenés-táncos műsorral és Kaposvár polgármesterével került megnyitásra a verseny. Következett a sorsolás első része. A 41-est emeltem ki, ami azt jelentette, hogy a helyek húzásánál 41-ként választhattunk (biztató, nem ?).
Ha már először én húztam, a helyet is én akartam kiválasztani. Ki is rántottam az 1-est. Azonnal visszadobtam, mert a Deseda legsekélyebb része itt van, mindez alacsony vízállás mellett. Annyi veszélye volt, hogy akár újra kihúzhattam volna, és akkor már nincs apelláta. 74 helyből már csak 34 volt bent… 41-es.
Ez a hely szerepelt az előzőekben preferáltak között. Már mentünk is tábort állítani. Este a szervezők tartottak egy kis összetartást, meccsnézéssel (EB volt éppen, Anglia-Olaszország: 0-0, 11-esekkel 2-4). Kezdtük jól érezni magunkat. Kiváló társaság, szép víz, mi kell még? Eddig minden jól alakul. Erre még gondolni is kár volt. Egy igen „sokszínű” hét következett. Ákost idézve: „…de jól vigyázz, ha gondolsz rá, az ördög rögtön felröhög…”
Reggel eligazítás, majd elkezdődött…
1. nap
Helyünk előtt hínáros, dzsindzsás rész volt, ezért a csónakkal történő ki- és bejárás problémás volt, nem beszélve arról, ha partról kellett fárasztani.
A radarozás órákig tartott. Befelé menet éreztük, hogy valami nem stimmel a motorral. A bójázás vége felé, bent a tavon meg is állt a motor. „Semmi baj, majd evezek”, mondta András. Meg is fogta két lapátkezével az evezőket és nekifeszült a szélnek. Az öreg halász sem csinálta különbül. A második húzásnál kettétört az egyik evező. Más dolgunk most már nem maradt, mint várni, míg a szél kisodor valahová minket. kb. 15 perc múlva egy nádas tövében landoltunk. Ráadásul elkezdett esni az eső. Alig bírtunk kikászálódni.
Most mi legyen… 5 napot nem tudunk végigcsinálni motor nélkül. Kénytelenek voltunk venni egyet. Este lett, mire minden a helyére került.
Most következne a tuti helyek és tuti csalik sorolása, etetési stratégia. Iszap, nem iszap, törés oldala, teteje, fekvő vagy lebegő csali. Ezzel most nem untatnék senkit. Ezt most ugorjuk át!
Az 5 kg alattiak érkeztek elsőként. Aztán végre 19 óra körül András fogott egy 6,76 kg-osat. Éjszaka teljes csönd. Ezen annyira nem csodálkoztunk, mert a desedai halak ennyi horgászhoz nem voltak hozzászokva. Nem volt olyan perc, hogy néhány csapat ne legyen a vízen.
2. nap
Reggel, a mérlegelést követően kiderült, hogy ezzel az egy árva hallal a 13. helyen zártuk az első napot.
Napközben csend volt. Ez akár jó is lehetne, ha az ember nem horgászversenyen lenne. Mindent kipróbálunk. Oldódó, lebegő, édes, büdös, halas, szénhidrátos, de semmi nem adott halat. Még keszeg sem rágta. Kicsit elmentem szomszédolni. Mellettünk szlovákiai magyar srácok voltak. Semmi értékelhetőt nem fogtak. Délután megjött a segítőnk (szándékosan nem segítséget írok).
Késő délután szerencsére beindultak a halak. Több kapásunk is volt. Sikerült két értékelhetőt fogni. Az egyik 6,7 kg-os volt. A kisebbiket 5,25-re mértük. Kértük tőle, hogy ne fogyjon reggelig 5 kg alá.
3. nap
Reggel kiderült, hogy még éppen jó a súlya (5,1). Így még nem örültünk 5 kg-os halnak. Ezzel a két hallal úgy gondoltunk, hogy akár még előrébb is léphetünk a ranglistán. Egy ilyen rangos versenyen 10 között lenni, és ami még ennél is jobb, a szektort vezetni… Ez így is lett volna, ha… Ekkor jött a dermesztő hír. Mivel mentőmellény nélkül mentünk vízre, 25 kg-ot levontak tőlünk.
Azt jelentette, hogy 2 nap után mínusz 6,44 kg-on álltunk. Így a 69 csapatból nagyjából a 67. helyre csúsztunk vissza. Nem esett túl jól. Csak néztünk magunk elé. Nem hibáztattuk egymást, sem mást. A szabály az szabály. Csupán kíváncsiak voltunk, hogy ki jelentett fel minket. Kiderült, hogy az egyik csapat fotózott le, és jelentett be minket. Itt, most nem írom le, hogy kik voltak. Tudjuk, hogy ezzel nem lennénk többek, ők viszont így is sokkal kevesebbek. Nem igazi sportemberek. A szervezőket nem kárhoztatjuk. Hoztak egy szabályt, ami nem jól sült el (a következő verseny kiírásból kivették ezt a szankciót).
Napközben megint csak kicsiket fogtunk. 17 órakor jött egy 9,1 kg-os. Éjszaka akár jól is alhattunk volna a halaktól, de az előző napi történések nem hagytak minket nyugodni. Reggelre lezártuk magunkban az ügyet. Koncentráltunk a horgászatra, a gyönyörű vízre, a kikapcsolódásra, amiért egyébként jöttünk.
4. nap
Mérlegelés után - köszönhetően az előző napi 9,1 kg-osnak - az 55. helyre „ugrottunk fel”. Ezt a napot egy újabb incidens színesítette. A reggeli etetés alkalmával szomorúan tapasztaltuk, hogy az egyik dőlőbójánk a vízen úszik. Tüzetesebben megnézve látszott, hogy magától nem jöhetett ki. Aki szerelt már össze ilyen bóját, az tudja, hogy a nehezéket úgy kiszedni, hogy közben a bója ne károsodjon, csak kicsavarással lehet. Ezt történt itt is. No comment…
Napközben helyi horgászok látogattak meg minket. Hamar összehangolódtunk.
Délután megint átnéztem a szlovák (magyar) fiúkhoz. A kellemes beszélgetésbe a kapásjelző hangja szólt bele. Papucsban, erdei ösvényen még senki nem lehetett nálam gyorsabb. Mire odaértem, már András kezében volt a bólogató spiccű bot. A fárasztás a partról zajlott. Ahogy közelebb ért, még két bot kapásjelzője kezdett visítani. A vízben gázolva próbáltuk kitalálni, hogy melyik bottal fejezzük be a fárasztást. Jónak tűnt a hal, de valami nem stimmelt. Ahogy a közelünkbe került, egyből visszamenekült. Kiderült, hogy valaki másnak a végszereléke is rátekeredett a zsinórunkra. Ezt nem értettük, hogy lehet, mert mindenki bójája nagyon messze volt a mienktől. El kellett vágni a zsinórt és összekötni valamelyik másik bot zsinórjával. Az elvágásig el is jutottunk, az összekötés előtt azonban lelépett a halacska.
5. nap
Utolsó nap, utolsó este előtt álltunk. 2 napja már, hogy értékelhető halat fogtunk. Miután a második napi büntetés után a 13. helyről visszaestünk az utolsók közzé (az 55. helyről vártuk az utolsó napot), úgy döntöttünk, hogy nem adjuk fel. Két új helyet kerestünk: a mellettünk lévő sekély, kagylópados öblöt és az öböl bejáratához vezető mély részt választottuk. Az egyiket damil-vezetőkkel tudtuk csak meghorgászni, de bevállaltuk. Ahogy lement a nap, megindultak a kapások. Eleinte méreten aluliakat fogtunk (3-5 kg között), aztán éjszaka az öböl előtti szerelékre jött egy 5,7 kg-os. Ekkor már folyamatosan szereltünk, csaliztunk, behúztunk. Egy óra múlva elfüstölt az öbölbe behúzott bot. Begázoltam a vízbe, az égig emeltem a botot. Fel is jött a hal, majd csapott egy nagyot, és újra lemerült. Éreztem a kagylókat… majd megkönnyebbült a bot. Durvább, „kagylóálló” előkét kötöttem. Hajnali 3 óra felé a másik kapásjelzőm szólalt meg. Egy 13,38-as tőpontyot merítettünk.
Kb. egy óra múlva újra az öbölbe vezetett boton volt kapás. Kiabáltam Andrásnak, közben próbáltam felhúzni a halat, vagy legalább megállítani… nem sikerült. Úgy szerettük volna, hogy még tartson ez az éjszaka. Már nem tudtunk aludni. Csak ültünk a sátor előtt és a felkelő napot néztük. Tudtuk, hogy nem lesz több kapásunk. Sajnos igazunk lett.
6. nap
A reggeli mérlegelésnél kiderült, hogy a verseny legnagyobb pontyát fogtuk meg (13,38 kg).
Extázisban bontottunk tábort. Rohantunk az eredményhirdetésre. Fülig érő szájjal, büszkén érkeztünk. Aztán ott megtudtuk, hogy utánunk még mérlegeltek egy 14,2 kg-osat. Összeroskadva kuporogtunk a padon. Legszívesebben indultunk volna haza. Végül a 25. helyen végeztünk. Ha nincs a levonás, akkor 13. hely, szektorelsőség lett volna a mienk. Persze, tudom, az a bizonyos „ha”.
A tanulság talán annyi, hogy a horgászverseny is egy olyan sportesemény, ahol sportszerűen illik küzdeni, versenyezni. Mindent beleadva, de nem minden áron győzni akarva.
Mi akkor is 69 csapatból 13. helyen végeztünk, megnyertük a szektort, és a verseny második legnagyobb pontyát fogtuk. Ezt senki nem veheti el tőlünk.
Mindentől függetlenül horgász pályafutásom legnagyobb élménye volt ez a verseny. Hazafelé úton már a következő kis házi versenyünket latolgattuk. Dobálós pecára készültünk a lakóhelyünkhöz közel. Na, ez sem szokványosra sikerült… De erről talán majd máskor.
Nem mi választjuk a horgászatot, a horgászat választ minket®.
Üdvözlettel: Élvehal csapat (Szamosi Attila, Klimaj András, Berta Norbert).
Írta: Szamosi Attila (Katus3)
Fotók: Szamosi Attila, Klimaj András
