Május van, elkezdődött a küzdelem a magyar Egyéni Bajnokságban. Az előző évhez hasonlatosan az elődöntők ismét két helyszínen és egy időben, az elmúlt hétvégén zajlottak. Az alapelv sem változott, a versenyzőknek anyaegyesületük székhelye szerint (a Duna vonala a döntő) a keleti, illetve a nyugati elődöntőben kell megmérettetniük magukat. Ez alól kivételt képez a válogatott keret 12 tagja, ők majd a középdöntőben csatlakoznak az elődöntőkből továbbjutó versenyzőkhöz.
Mielőtt rátérnék az egyes helyszíneken zajló küzdelmek bemutatására, mindenképpen szólni kell az érvénybe lépett változásokról.
Megváltozott a verseny időtartama: az eddigi 3 óráról 4 órára nőtt. Változtak a limit tételei is: 20 liter etetőanyag, valamint 2,5 liter csali, amelyből maximum 1 liter lehet a szúnyoglárva, és plusz 0,125 liter lehet a tűzőszúnyog. A nehéz, vagyis alapozó etetés időtartama az eddigi 5 percről 10 percre emelkedett.
Lényeges változások ezek, a nemzetközi gyakorlathoz való alkalmazkodás tette szükségszerűvé a bevezetésüket.
Nyugati elődöntő - Gersekarát
Meglepően kevés, összesen 21 nevezés érkezett a nyugati oldalról, 21 versenyző gondolta úgy, hogy érdemes megküzdeni a bajnoki címért vagy a válogatottba kerülés lehetőségéért.
Nem mondok újat, ha kijelentem, egyszerűen szemet gyönyörködtető a gersekaráti versenypálya, a gyönyörű környezetben fekvő tó, a rendezett part, és igaz, nem segíti a tudósító vagy a segítők munkáját, de még a horgászhelyeket elválasztó nádfoltok is kellemes látványt nyújtanak.
A tó halállománya nem változott az előző évek tapasztalataihoz viszonyítva, csupán kissé eltolódott arányaiban. Vagyis mégiscsak volt egy kellemes változás: olyannyira visszaszorult a törpeharcsa-állomány, hogy a versenyzők nagy örömére csak elvétve lehet találkozni egy-egy darabbal. Megnőttek a 2 évvel korábban 2-5 dkg-os ezüstkárászok, most a gyakorlat azt mutatta, hogy 12-13 dkg-os átlagsúllyal lehet számolni. Viszonylag kevesebb volt a jóval nagyobb testű, fél kg feletti kárász, és tényleg csak bónuszként jelentkeztek a még fogható méretű pontyok is. Természetesen kerültek horogra apróbb keszegfélék, de elhanyagolható számban, gyakorlatilag nem kellett keszegre készülni, még akkor sem, ha akadt termetes dévérkeszeg is a fogások között.
A 21 versenyző két szektorban foglalt helyet, kb. 50 méteres megszakítással a két szektor között. Ennek megfelelően irányított módon történt a sorsolás, kiemelve a szélső és a szélső melletti helyeket.
Az előző versenyek, az edzésnapok tapasztalatai alapján sok halra lehetett számítani és sok halra kellett felépíteni a taktikát. A sok halhoz jól jött a megemelt limit, de egyben jobb beosztásra is kényszerültek a versenyzők az emelt időtartam miatt. Folyamatos etetést, ráetetést igényelt ez a halmennyiség, nem volt megkockáztatható, hogy a kihagyott etetés miatt a szomszéd elé álljon össze a kárászcsapat.
Mindhárom fordulóban elmondható, hogy matchbottal kezdtek a versenyzők, 20-25-30 méteres távolságot etetve és horgászva. Ebben a távolságban szinte azonnal foghatók voltak a kárászok, majd az idő előrehaladtával egyre fokozódó ütemben lehetett egy nagyon jó matchbotos horgászatot művelni. Persze akadtak kivételek, főleg a szélső helyekre gondolva, ezeken be lehetett vállalni a rakós botos kezdést, nem úgy, mint a pálya középső szakaszán. Aztán másfél óra környékén az addig folyamatosan kezelt rakós távolságra is kimerészkedtek a kárászok, le lehetett váltani a matchbotot rakósra, és el lehetett kezdeni az igazán pörgős horgászatot. Ezt így általánosan el lehetett mondani, de a kép ennél jóval árnyaltabb volt, és ez is nagyon fontos szerepet kapott a végeredmény kialakulásában.
A versenypálya mederszakasza viszonylag egyenletes, sima. A versenyzők elmondása szerint azonban mindkét szektorban volt, van olyan szakasz, ahol lényegesen mintegy 15-20 cm-rel kisebb volt a víz rakós távolságban. Nem tűnik ez olyan lényeges különbségnek, mégis meghatározó. Ezeken a szakaszokon is lehetett rakós bottal halat fogni, de lényegesen hosszabb idő kellett, hogy kívánatos mennyiségben kiálljon a hal, és - szintén elmondások szerint - ekkor sem állt ki olyan mennyiségben, mint a pálya „mélyebb” részein.
Ezeken a helyeken bizony el kellett gondolkodni, hogy egyáltalán kikerüljön-e a kézből a matchbot, még ha lassabb is a rakósnál, vagy mindenképpen erőltetni kell a közelebb való horgászatot. Ad-e a rakós gyorsasága annyi különbséget, hogy érdemes leváltani a match távolságról lassabban, de biztosabban fogható halat adó módszert?
Gyakorlatilag itt jön be a sorsolás, vagyis a szerencse szerepe: ha valaki kétszer erre a „púpra” sorsolt, bizony elég nehéz lett a helyzete, a harmadik ugyanilyen sekélyebb szakaszra való sorsolás akár végzetes is lehetett a továbbjutás szempontjából annak ellenére, hogy a horgász nem hibázott, és gyakorlatilag mindent megtett az eredményes halfogás érdekében. A halfogáshoz szerencse is kell, a sorsoláshoz, meg különösképpen. Egyébként első pillantásra nem tűnik olyan lényegesnek ez a mélységkülönbség, a 4 órás versenyidő alatt mégis annyival jobb eredmények születtek azokon a szakaszokon minden nap, hogy mindenképpen meg kell említeni.
Azt gondolom, ha az eredménytáblázatot szemléljük, a fogások magukért beszélnek. Eljátszva gondolattal, ha sikerülne megoldani, hogy egyszer az előbb leírt gondolatnak megfelelően felmérnék a versenypályát és ennek tükrében jelölnék ki a szektorokat, akkor egy sokkal egyenletesebb és talán az ország egyik legjobb versenypályáját lehetne kialakítani. Persze ez csak az én gondolatom, igaz, sok versenyző véleménye fogalmazódik meg benne.
Összefoglalva minden nap kitűnő, pörgős és igen eredményes horgászatot láthattunk. Ez a halmennyiség nem engedett meg egy perc lazítást, koncentráció-kiesést, mert azonnal meglátszott a halfogás ütemén. Négy órán keresztül tartani mindezt nagyon fárasztó dolog, mint ahogy a versenyzők el is mondták a fordulók után. Ezért tényleg testileg, lelkileg kitűnő formában kell lenni minden versenyzőnek, ha megfelelő eredményt szeretne elérni.
A táblázatban színnel kiemelve szerepelnek a középdöntőbe jutott versenyzők.
Keleti elődöntő - Szolnok, Alcsi-szigeti holtág
A keleti oldalon 36 versenyző jelezte indulási szándékát a Bajnokságban. Ennek megfelelően erről az oldalról magasabb is a középdöntőbe jutók száma, pontosan 23 versenyző nyerhette el a jogot.
Ezt a régóta kedvelt versenypályát nem hiszem, hogy bárkinek is be kellene mutatni, számos rangos hazai és nemzetközi versenynek adott otthont, és remélhetőleg még sokáig adni is fog a továbbiakban.
Mindenki, aki sokat horgászott itt, azt gondolja, hogy valamelyest ismeri a pályát, és ez biztosan így is van. Azonban mindig van valami kis változás, minden évben alakul kicsit a versenypálya. Az első és nagyon fontos változás a korábbi évekhez képest, hogy éppen egy törpeharcsa elhullás időszakára esett a válogató időpontja. Sajnos számos haltetem volt látható a pálya mentén. Mindez megmutatkozott a halfogásban is, gyakorlatilag a törpeharcsa fogással mint tisztán alkalmazandó módszerrel nem kellett készülni. Egy-egy példány horogra akadt, de mennyiségük elhanyagolható volt.
Ez az állapot a keszegfogást segítette. A pályán szép számmal volt fogható, a 8-10 dkg átlagsúlyú dévérkeszeg, a hasonló méretű bodorka, emellett lehetett számítani derekasabb kárászokra és kisebb pontyok is fel-feltűntek az etetésen. Ezek a bónuszhalak is a keszegező felszereléssel megfogható kategóriába tartoztak, 25-50 dkg közé esett a súlyuk. Most nem volt jellemző a kiemelkedően nagy testű halak jelenléte. Ennek az volt az előnye, hogy kevesebb volt a bizonytalansági tényező - egy-egy nagyméretű hal felborította volna a szorgos munkával, pontos horgászattal, etetéssel odakoncentrált keszegfélék adta fogási lehetőségek alapján kialakuló rangsort.
Azt gondolom, hogy a nagyobb halak nem is hiányoztak a versenyzőknek. Megvolt a maguk gondja. Az első napon olyan mértékben lepte el a víz felületét a szálló nyárfapihe, hogy nem sok idő kellett ahhoz, hogy a rendelkezésre álló szerelékek leamortizálódjanak. Már a rakós bot betolásakor összeszedte a zsinór a pihét, nehezen süllyedt a szerelék, a megfogott hallal kinyúlt gumira ugyanúgy rátapadva akadályozta annak működését. Már maga a csali vízbe helyezése is komoly ügyeskedést kívánt, ha szerette volna a horgász elérni, hogy a horgot, csalit ne burkolja be a pihe.
Mindezen nehézségek ellenére egyenletes, szép fogásokkal lehetett zárni a napot, igaz, nem olyan mértékű volt a haltömeg a horgászok előtt, mint a gersekaráti versenypályán, de nem lehetett panaszra ok.
Néha egészen jól, szinte ütemre lehetett fogni a keszegeket, de elég volt egy kicsi hiba, rossz helyre dobott földes szúnyog, és máris kezdhette a horgász elölről a keszegcsapat újra koncentrálását. Néha látszólag minden ok nélkül hagyott alább a kapókedv, ilyenkor gyorsan meg kellett keresni az odébbállt csapatot vagy annak okát, hogy miért is történt mindez, esetleg felvenni egy rövidebb botot és fogni a snecit, ami szintén szép számmal volt a pályán.
Persze a rövid botos horgászat közben sem volt szabad elfelejteni kezelni a rakós távolságot egy-egy pontosan elhelyezett kisebb gombóccal. Mint ahogy snecizés közben is össze kellett szedni a hínár szélében álló naphalakat, kisebb-nagyobb vörösszárnyú keszegeket és sügéreket. Módszeres, pontos horgászattal tíz kilogrammos vagy a feletti fogással lehetett a szektorok élén végezni. Ez gyakorlatilag mindhárom napra érvényes volt.
A második napon már jóval kevesebbet kellett küzdeni a szálló pihével, de teljesen nem hagyta faképnél a versenyzőket, aztán a délutáni eső segítségével az utolsó fordulóra konszolidálódni látszott a pihehelyzet. A második fordulóban egy versenyző nem jelent meg betegségre hivatkozva, így a középső szektor létszáma egy fővel csökkent.
A harmadik, mindent eldöntő fordulóra újabb egy fővel csökkent a versenyzői létszám, így a kezdeti 36 fős létszám 34 főre apadt. Ez ugye mindjárt a forduló megkezdése előtt két kiesőt is jelentett.
Nem történt változás az előző napi taktikában, módszerben, hacsak azt nem vesszük alapul, hogy az előző napihoz képest sokkal többen tolták el az etetőanyag keveréküket pontyos irányba - valljuk be, nem túl sok eredménnyel. Továbbra is a keszegfogás maradt a meghatározó, természetesen kellett a néhány termetesebb kárász, pontyocska megfogása is a győzelemhez, már ahol lehetőség adódott rá.
Kemény küzdelem volt, küzdelem a meleggel, küzdelem fejben, hogyan lehet még jobb eredményt kicsikarni a helyből, módszerből.
A táblázatban színnel kiemelve szerepelnek a középdöntőbe jutott versenyzők.
Mindkét helyszínnel kapcsolatban elmondható, hogy elsődlegesen nem a verseny megnyerése volt a cél, hanem hogy sikerüljön továbbjutni a középdöntőbe, életben tartva a lehetőségét annak, hogy sikeresen eljusson valaki a döntőig és elérni egy álmot, amit a Magyar Bajnok rang jelent. De azt is tudni kell, hogy aki viszonylag kevés pontot gyűjtött az első két fordulóban, annak igenis célja volt a győzelem megszerzése, még ha csak az elődöntő győzelméről is volt szó.
Összességében kitűnő versenyt láthatott a csekély számú érdeklődő, kitűnő versenyben vehetett részt, aki rajthoz állt. A két helyszínen jellegében teljesen más horgászattal, de igen kemény küzdelemmel lehetett csak venni az első akadályt. A rendezés - véleményem szerint - mindkét oldalon hiba nélkülinek volt mondható, ami persze elvárható egy Magyar Bajnokságban. Egy dologban kellene már előbbre lépni - bár az is lehet, hogy illúziókat kergetek -, találni kéne végre egy olyan mérlegtípust, ami minden mérési tartományban pontosan és legfőképpen megfelelő gyorsan mér. Főleg nagy mennyiségű apróhal mérése esetén nem használ a nagy tömegben összezsúfolt halaknak, ha hosszú-hosszú percekig nem hajlandó megmérni a mérleg a halak súlyát. Remélhetőleg lesz erre megoldás.
Gratuláció illet mindenkit a kitartásért, a rendezésért; találkozunk a középdöntőben!
