A pötrétei kaland, mely az első nappal - és kimagasló aranykárász, valamint szolid pontyterméssel - kezdődött, másnap folytatódott. A kétnapos kirándulások már csak ilyenek. Általában a második nappal folytatódnak. De ezek a második napok valahogy soha nem úgy sülnek el, mint az elsők. Most sem volt ez másként.
Még sötétben botorkálunk a parkolóból, a csónakkikötőhöz. Na jó, azért nincs töksötét, inkább az ad egy kis depressziós hangulatot a látnivalónak, hogy minden csupa szürke. Pára és hűvös. Ez utóbbi gyorsabb mozgásra ösztönöz, így nem csoda, hogy hamar megvagyunk a bepakolással. Már-már magunk mögött tudjuk a csendben alvó csónakok hadát, mikor egy ismerős alak tűnik fel a parton, majd hamarosan vízre száll. Bevárjuk. Persze, hogy István bátyám az. Öt óra múlt kilenc perccel.
- Nem szoktam ilyen korán kijönni - mondja, - csak gondoltam hátha találkozunk.
Pista bá\'-nak ugyanis meggyőződése, hogy valami finomszerelékes praktikát el fog lesni tőlünk. Amúgy tényleg ki szokta hagyni a pofátlanul korai pirkadatokat, inkább a későhajnal és a reggel jött be neki eddig.
De most nem állunk le trécselni, talán lesz még rá idő, inkább haladunk. Zoli kérdi, átvegye-e az evezőket, gondolom arra céloz, hogy a tempó terén csónakunk némileg kihívásokkal küszködik - Fábry után szabadon -, de hát ez nem egy versenykenu, s persze én sem vagyok egy Pulai-Novák... Meg nem is sietünk, inkább nézelődünk...
Szokatlanul hűvös van, és olyan furcsák a fények, meg ez a pára is csak a hidegérzetre hat, mintha nem is nyár lenne. A kanyar után a második kiszélesedő medencénél beállunk egy tetszetős részhez, ami első blikkre csak egy pár szál fonnyadt tavirózsa lett volna a szemünkben, ha nem ugrik a közepén egy jókora potyka. Azonnal karózunk, míg István bátyánk néha el-elvész mögöttünk, utánunk a meg-megsűrűsödő ködben. De ő amúgy is cserkészik még egy kicsit - szokása szerint.
Ahogy pillantgatunk hátra, hamar fény derül a komor árnyak és a hidegség rejtélyére. Fél hatkor ugyanis, amikor már javában izzania kéne a keleti égboltnak, csak egy félig eltakart napkorong melegíti arcunkat mintegy "vizuálisan", ahogy a fák fölé emelkedik. Igen, most, hajnalban tényleg más a Nap is... Egyszerre kapunk a fényképezőkért.
- Napfogyatkozás! Zoli, ma van a napfogyatkozás, totál kiment a fejemből! - kelek ki magamból egy szempillantás alatt.
- Te, ezt én is elfelejtettem - vallja be társam, de ő már exponál is.
Alkalmi csillagász szakkörünk nemsokára már véget is ér, mivel a Hold kényszerű útját tovább folytatva elhagyja a Föld és Nap közötti pályaszakaszt. Már épp ideje volt! Végre horgászhatunk...
Konzervkukoricát csúzlizok a két kiszemelt helyre, ezt követően a szerelékek is bekerülnek az etetésekre.
A nagy lelkesedés később kicsit alábbhagy. Aztán jobban alábbhagy, majd egy időre szüneteltetjük a lelkesedést. Mivel másfél óra múltán is csak annyit tudunk elkönyvelni, hogy a hátunk mögött itt-ott leálló helyi mester két halat már biztosan fogott. Ennyit láttunk legalábbis. S mikor azon tanakodunk, hogy nem kéne-e elhúzni innen a búsba, cimborám csónakból kifelé reppenő bivalyölő botja vonja magára figyelmünket. Egy tized másodpercbe sűrűsödik a "de szépen száll", az "atyaúristen, kapása van" és a "mi olyan furcsa, nem is tudom hirtelen" gondolathalmaz, ami tulajdonképpen az idő rövidsége miatt nem is tud kiülni az arcomra, nemhogy külön-külön, de együtt sem.
Az utolsó pillanatban kapja el Zoli a nyelet, amivel azonnal emelne is be a fonott-zsinór másik végén vitézkedő halnak, de elsőre képtelen mozdítani rajta, a spicc csak néz a víz felé, olyan vehemensen húz az állat. Talán a menekülő hevének és a merev, fix póráznak köszönhetően, váratlanul szétnyílik a víz, és egy kb. ötös-nyolcas amurtest vége csapódik felszínre, majd azzal a lendülettel le is akad. Pár másodperc alatt történt minden.
- Ez jó hal volt - jegyzi meg magának a kolléga, miközben szemügyre veszi a vesztes felszerelést.
- Amúgy semmi különös, rosszul akadt - folytatja sajátos hanglejtéssel, amiről egy ismeretlen azt gondolná, hogy olyan laza, mindjárt szétesik, pedig erről nincs szó -, nem tudtam jól bevágni - fejezi be a gondolatot.
Én meg a növények közt még éppen kavargó, felkevert, finom iszapot nézem búslakodva:
- Na itt se fogunk többet - vonom le az okos és pozitív következtetést (azért valljuk be: némileg joggal).
- Miért? Szerintem nem csinált nagy cirkuszt.
- Gondolod?
- Majd meglátjuk, ha maradunk - így Zoli. Azzal maradtunk.
Negyedórával később egy formás, de nem túl nagy potyka bizonyítja társam elméletét az én horgomon. Aztán társamén is egy másik - már csak azért, hogy ő is lásson valami hasznot az igazából. A tükrös az erősebb felszerelésemre jött, nem jelent gondot. Nem úgy Zoli két perccel később jelentkező pikkelyese.
A tegnapi kárászozós könnyű-match azonban állja a sarat, kezelője maximálisan kihasználja a szerelés erőtartalékait. Látványosan görbül a pálca a rohamok súlya alatt, Zoli szinte nem győzi szidni az egyébként "szívem csücske", és jól kiszolgált, de valóban takony PowerWind-et. Néha nem tudom, hogy megjegyzéseit komolyan vegyem-e, vagy csak a szokásos poénkodásnak, ahogy a négy és fél méteres botra szinte csomót kötve kényszeríti vissza fogvicsorgatva, a valószínűleg már mindent megbánt pontyot... De valahogy csak sikerül az akció, és egy ügyes szákoló manóvert követően, a merítő-fejben pihegő hal felett felállva, majd leülve fotózva gratulálhatok barátomnak.
Eltartott vagy öt percig a csata. Előtte meg ugyebár volt egy nálam is... Jöhetnek a negatív hullámok:
- Na, ha ezek után fogunk... - nézek a vízre újfent, de Zoli már dob is vissza.
Be kell látnom, a páros cserkelés nem megvalósítható, és körülményes is lenne. Az egyszemélyes játék, az Pista bá’ játéka most, aki már a harmadik halat fogja a harmadik helyen. E legutolsót mintegy két perc alatt, ha jól láttam - merthogy közben őt is figyelemmel kísérjük néha.
Szóval Zoli bedob és fél perc múlva, már megint fáraszt.
- Abba lehet fejezni - szólok rá, de már tekerem is ki a cuccaimat, mivel jobbra tart a megakasztott.
Tépi le a damilt méterével a dobról, társam nem tudja megállítani, s amikor bekeményít, azonnal le is szakad a hal. A horognál meggyötört zsinór adja meg magát. Nagyon nem lepődünk meg. Szép dolog a finomszerelék a félnehéz terepeken, de a 15-ös, azért mégiscsak túlzás...
Az első állásunkon történt eseménysorozat, azonban ezzel még nem ért véget.
Fél nyolc után hét perccel, mintegy miheztartás végett, "ha már akadós terepen horgászunk, fogjon a dióverő is!" jelszóval, cimborám egy vaskos fejű pontyot cibál ki a ritkás tavirózsamezőből.
- Na, kolléga, ez kell ide - fejti ki Zoli a finomszerelék és az akadós pálya összeférhetetlenségére felállított tézisét egy cinikus félvigyorral kísérve, ahogy a három pumpálással megfordított halat a csónakhoz húzza.
Aztán másfél órán keresztül semmi. Legalábbis nálunk. István mester - aki ezúttal ugyebár nem én vagyok -, kivételesen még legutóbbi helyén horgászva fogja meg újabb halát. Aztán "felkaróz", és mögénk lavíroz. Halai átlagban másfélszer, kétszer akkorák voltak, mint a mieink.
- Nem akarják máshol is megpróbálni? - kérdi.
- Végül is akarnánk - nézek Zoli felé, aki egyetértően biccent rá:
- Van esetleg valami ötlete, hogy merre induljunk - fordul hátra érdeklődve társam (aki, mint tapasztaltam nem szégyell kérdezni, ha tanulni lehet a helyiektől, ő kiaknázza a lehetőséget) -, mert ugrást már egy jó ideje nem látni.
- Hát, ott a nád felé kéne megnézni - mutat a cserkelő-tanár a déli irányba. - Előtte van egy csatorna, annak a partján, vagy a közepén fekszenek ilyenkor halak a levelek árnyékában. De inkább a mederben.
Több se kell, szedelőzködünk. Készségesen velünk tart kalauzunk is.
Valóban jól kivehető az árok, mivel a közepén nem nő fel a növényzet. Csak a két szélén, a sekélyben tud megkapaszkodni a tavirózsa. Ez és a mederközép lenne a jó, tehát? István bá’ kicsit jobbra helyezkedik el, és a vizet szemlélve csurog arrébb centiről centire.
Amíg újra csatasorba állunk és egyfajta haditervet felállítunk (etetés, annak meghorgászása, helyfelosztás), István bátyánk már fáraszt is. Zolival összenézünk.
- Rendesen lealáz az öreg minket, hallod! - súgom oda.
- Feladja a leckét, az már biztos - így társam. Méghogy ő akar tanulni, azt hiszem, kisinasok sem vagyunk itt hozzá képest.
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy neki sokat nem kell állítgatni a szerelésen. Tudja mikor, hol, mekkora ereszték kell. Első dobásra oda képes kínálni a csalit, ahova akarja. Mi meg méricskélünk dobásról-dobásra. Na, jó, hát ez a vízismeret előnye, nincs mese.
Zoli ismét balra és középre, én ismét középre és jobbra jásztok. Sekély ritkás, sűrűbb növényzet és tiszta meder - ezek a placcok.
Negyedtízkor teljesen készen állunk. Etettünk is. Konzervkukoricával. Ahogy a mester is szokta... Aki mintegy félórával később már némileg távolabb, de még látóközelségben kever. Kapás híján mi mást tehetnénk, őt nézzük, mint ügyeskedik már megint. Nem szúrja le a karót, csak éppen lavíroz egyhelyben, aztán minden etetés nélkül dob vagy harminc méterest a nád felé, de nem a tövéhez, csak úgy félútra. Kicsit visszahúz a szereléken, nem teszi le a botot. Úgy fest, tud valamit, mivel pillanatokon belül bevág és rövid csata után, megszákol egy közel hármas potykát. Ebben a pillanatban két ember tapsolását hallhatja a távolból, amíg a horgot kiszabadítja a halból. Aztán felemelt kézzel köszöni az elismerő tetszésnyilvánítást.
Norbi barátom jut eszembe, akinek egyik kedvenc, hasonló esetekre tartogatott, így most épp idevágó mondását idézem: Úgy látom, most leckét kapunk alázatosságból!
És ekkor indult el a jobboldali botom.
- Megvan - érzem a halat a horgon, ahogy felkapom a botot.
Kisebb ponty a tettes, de milyen agresszív! Ennek ellenére hamar a szákban végzi.
Már küldöm is vissza a szereléket, aztán lövök rá egy kis kukoricát.
10:12-kor, mikor a második potykát akasztom meg és szedem ki újfent a jobboldali mederszakaszról, már nem állja meg szó nélkül Zoli:
- Na, mi van kolléga - kezdi -, erre a felére nem jutott a varázskukoricából?
- Zolikám a tudás, ugyebár, a tudás, semmi több...
- Tudás? Ugyan kérem! Mázli!
Persze nem tehetek arról, hogy ott a hal azon az egy ponton, ahova dobálok. Ami így hülyén hangzik, de úgy fest ez a helyzet. A két kapás és a ritka halfordulások, mint egy helyen voltak. Kicsit jobbra, abban a bizonyos előttünk húzódó csatornaszerűségben, annak közepén.
Időközben helyi ismerősünk is visszafelé evezget. Mármint felénk.
Fél tizenegy. Újabb hal a horgon. Fenékre engedett csalimat ismét egy kisebb tükrös díjazta. Bejött ez az új hely. Legalábbis nekem.
A méret hagy egyedül kívánnivalót maga után a mai fogást tekintve, igaz, ez is relatív. Pista bá’ azt hiszem nem panaszkodik...
A délelőtti fordulót lassan lefújjuk, mivel még fotózás és sok teendő vár ránk, a délutáni más jellegű és privát feladatokról nem is beszélve. Elégedetten kezdünk hát pakolászni, elvégre hat potyka, az hat potyka, akárhogy is nézzük. A képet az-az ominózus amur tette volna teljessé, ami elsőként jött és ment is mindjárt, de ez csak szépséghiba marad. A félnap élménye azért megvolt. Az másfélé meg pláne, hogy a kárászokat el ne feledjük..
Kifelé evezgetve már kényelmesebben tudunk beszélgetni a mesterrel. Mint számolgatjuk nyolc hala másfél és öt kiló között volt. Egyiket a méter nyolcvanas, másikat a negyven centis vízben csípte el, nád mellett, tavirózsában, torzsa között, laposon, itt-ott. Le is kapom az öreget egy eltett hallal, amit a jelenlétünkben vissza is enged. Akárcsak a többit.
Ő is csak fogni szereti, ahogy mondta...
Azóta, ha meghallom valahol az "István a király"-t, nem csak a Szörényi-Bródy szerzőpáros, az államalapító Vajk, és maga Varga Miklós jut eszembe, de újabban a pötrétei cserkelő-mágus is, avagy a nagy tanító. Talán nem véletlenül.