Kezdhetném úgy, hogy amikor Szegeden horgásztam, egy szegedi Pick-szalámis kenyérrel a kezemben ültem le pickerezni a szegedi Lencsésre, és közben a Szegeden c. dal szólt a Kft-től, de ez nem lenne igaz. Három okból: egyrészt nem hordok magnót a partra, másrészt kizárólag jófajta Tesco-horgászropi volt csak nálam, harmadrészt pedig a vékonyrezgőst következetesen és megfontolt szándékból a táskában hagytam. Ez utóbbi magyarázata: kifejezetten arra igyekeztem ráállni, hogy a lehető legátlagosabb felszerelést vessem be - a mai magyarországi viszonyok közepette - egy lehető legáltalánosabb stílusúnak tekinthető vízen. Kíváncsiságom néhány délutáni órára összpontosult. Annyi időre, amennyire manapság egy átlag-pecás ráérhet.
Kiszaladós horgászat ide, műanyagtó oda, az időjárás a maga útját járva "változatos"-ba ment át. Egy kis eső, egy kis napocska, borultság és hűs szellő, közben meleg periódusok. Igazi horgászásra való állandóság...
Nem csoda, hogy megörültem mikor már vagy jó órányi zsinóráztatást követően egy lelkesen közeledő, alaposan felmálházott sporiban megláttam a finomszerelékes horgászt, aki majd megmutatja, hogy hogyan is kell itten csinálni.
Szóba elegyedtünk, s közben nem tudtam nem észrevenni rajta a csodálkozást, amit az váltott ki, hogy én még nem fogtam semmit. Lépett volna is tovább, de nem hagytam.
- Lehet, hogy rossz helyen ülök? - kérdeztem. - A helyiek javasolták ezt a részt. Azt mondták, hogy itt több jó pontyot fogtak az elmúlt hetekben.
- Igen, fogtak itt is, de hátrébb is, meg teljesen elől, a nádcsomóknál - kezdi az ismeretlen, s egyben roppant szimpatikus horgász. - Fogtak sok helyen jobb pontyokat. Hátul kicsit mélyebb a víz, nekem az bejött. Én is ott fogtam egy nyolcast a match-csel a múlt héten.
- Ne viccelj, az már nem rossz!
- Hát, jó volt. Tízes előke... Képzelheted... Eltartott egy ideig. Tudod elég sok itt a nagyobb testű ponty, mivel nem viszik el őket - magyarázza az illető annak okát, hogy mit kereshet egy fizetős tavon egy finomszerelékes sporthorgász. - Tudod, ki kell fizetni a halat, ezért inkább a kisebbet tartják meg, a nagyobbat meg visszateszik.
- Érthető.- Persze! Hát kinek van kedve egy öt vagy tíz kilós halat megvenni? Pláne, ha csak horgászni jött?!
Miután ilyen jó elbeszélgettünk, útjára engedtem a kollégát, jelezve, hogy ne lepődjön meg, ha esetleg még rátörök a nap folyamán. Ha én nem is fogok, legalább nála hadd lássak halat... (mindig ilyen optimistán állok a kérdéshez).
Fél három felé hátra is ballagtam a match-horgász nyomába, de nem kellett sokat gyalogolni, ugyanis kénytelen volt közelebb, közvetlenül a mögöttem lévő kanyar után letelepedni, mivel megszokott helyén már ültek. Ismét beszélgetésbe menekültünk a kapástalanságból, de ezúttal a bemutatkozásig is eljutottunk. Mint megtudtam Tibor alapvetően Németországban él, mivel ott dolgozik, de ha itthon jár mindig horgászással tölti a szabadidejét. Így járt már többször is a Lencsésen és a környező kisebb-nagyobb tavakon. Eszmecserénket nem zavarták meg a halak - egyébként Tibor szerint egy kifejezetten gyenge napot fogtunk ki -, s ez lehetővé tette, hogy a németországi horgászati lehetőségeket és internetes portálokat is kitárgyaljuk. Ennek nyomán megtudhattam, hogy Tibor gyakori látogatója a Haldorádónak, amit ő egyébként messze a legnívósabb webes horgászmagazinok közé sorol. Különösen az áruház részt és az élménybeszámolókat emelte ki, mint kedvenceket.
Mondtam is neki, hogy akkor még akár magával is találkozhat a Haldorádón, már feltéve ha ma tudunk halat fogni. (Ezúton is: Szia Tibor, Németországban! És ugye megmondtam!)
Mielőtt visszatértem volna a bázisomhoz, még rákérdeztem:
- Volt már úgy, hogy nem fogtál itt pontyot?
A válasz bíztatónak tűnt:
- Nem, eddig mindig tudtam fogni... - kezdte szerényen mosolyogva, aztán mégis elrontotta:
- ...de egyszer mindennek végeszakad!
Négy óra lesz lassan. Egy óra óta - azaz az érkezéstől számítva - egy megveszekedett kapásom sem volt. Kettő felé jött Tibi, aki szintén nem domborított eddig, most meg mindjárt négy és erre rázendít az eső...
Mindent megpróbáltam már. Cserélgettem a két botot, a bottartót. Cserélgettem a csalikat. Az előkéket. A horgokat... De semmi. A hagyományos fenekezőst alaposan száz méter körülre küldögetem be, a "modern" szekciót képviselő heavy-feederrel leginkább mindenfelé dobálok. Sajnos fordulást, ugrást még nem láttam, így arra rádobni sem tudtam, pedig ez volt a terv eredetileg.
Kukorica, csonti, együtt, külön, pinki, csonti csokor, csonti-pinki-kukorica, giliszta. Sorolhatnám a kombinációkat, de értelmetlen lenne, ugyanis hiába próbálgattam őket, egyik sem vált be. Tibor szerint az egy szem csonti itt a nyerő, a match-en legalábbis. Sőt az egy-két pinki még jobb, valahogy azt előbb felveszik. Már persze amikor felveszik...
Aztán eszembe ötlik, hogy ugyan sekély a víz, és sok hínár sincs benne, lehet, hogy meg kellene lebegtetni az a csalit. Elkezdek hát keresgélni valami pufit, vagy hugarocell féleséget, de pechemre ezeket a dolgokat a másik horgász-cuccomban hagytam. Husztóton. Potom kétszázharminc kilométerre. Igaz, hogy itt a tónál is van egy kis boltocska, de már csak nem fogok szégyenszemre odamenni csaliért, inkább még tovább keresgélek. Miután alaposan felforgatok mindent egyetlen megnyomódott, koszos hungarocell golyócskát azért csak találok az egyik zsebben. Óvatosan tűzöm fel, nehogy széthasadjon, mintha egy igazgyöngy lenne, úgy vigyázok, aztán ráhúzok egy csontit a horog végére, alaposan megtöltöm a bordást, majd jól megküldöm, ahogy kell.
Néhány perc múltán eláll a nagyszemű eső, és ugyan a borult idő megmarad, mégis, mintha könnyebben lehetne lélegezni, már nem olyan nehéz a levegő. Gondolom is magamban, hogy az ilyen változásoknak gyakran pozitív a végkicsengésük, mikor egy rántást követően gyönyörűen kihúzza valami a kutyanyelvvel nehezített bot előtti zsinór szakaszt. Nem lehetett nem cselekedni. Noha a néphagyomány azt tartja - szerény véleményem szerint helytelenül -, hogy akkor szabad csak odasuhintani neki, ha már ragad a bothoz a karika, vagy legalábbis koppan, én mégis bátran bevágtam. Igaz, egyiket sem tudta volna a szerencsétlen jelző, mivel a spicc elé tettem... Szóval kicsit félve tekerem az elsőket, de érezhetően rúg valami a másik végén, így megnyugodhatok, és kisvártatva egy kárászt emelhetek ki a hosszú vontatást követően.
Rögtön át is szaladok Tiborhoz, aki szintén épp’ egy kárászt fog. Nem az elsőt ugyan, de nem is a sokadikat. Lefotózom őket, és visszasietek, érezve, hogy már van mit veszteni.
A csali-koncepció nem ismételhető meg, mivel leesett a hungarocellem, viszont arra gondolva, hogy hátha ez előfutára volt a többinek, két csontival díszítve hintem vissza a szereléket az előbbi távolságba. Nem is kell sokat várni, és az egyik teória (a "jön a többi") megveri a másikat (a "lebegtetett csali kell ide"). Fogok még két karcsit a tó közepéről, aztán se hang se kép, s egyúttal megdől a győztes teória is...
A következő említésre méltó eseményt már a Tibornál fotózott kárászok adják, majd nálam a feedert fedezi föl egy kis erőszakos ponty-imitátor. Bár Tibi 80 dekás meg kilós kárászokat jósolt, a mai időben úgy fest be kell érni ezzel a kisebb szériával. Persze ezek sem rosszak a match-en, a 0,12-es, 0,10-es damilokon, ám a távoli erősebb fenekezőn viszont nem túl nagy élmény a kitekerésük.
Lássuk a medvét alapon, nagyot szeretnék húzni és kukoricát tűzök a fenekező horogra. A szokásos módon rendesen behajítom, szinte nem is látszik a csobbanás. Ezalatt kapás a feederen!
Benyesek az erősen hajladozó botnak, meg is akad egy pillanatra, de lemarad. Éreztem a bevágás pillanatában, hogy már nem olyan intenzív a spicc hajlása, már talán visszafelé engedni, talán hagyni kéne még, de nem tudtam parancsolni a karomnak, így akadhatott rosszul... Vagy nem. Ki tudja?
Mindenesetre akkor már kitekerem és csalizok újra - gondolom, és cselekszem is így.
És ahogy már lenni szokott, a "ha kapást akarsz látni, mindenképpen kezdj el mással foglalkozni" elvnek megfelelően a feeder csalizása közepette gyönyörűen emelkedik a kapásjelző a másik boton. Szemem sarkából követem, várva, hogy majd visszaengedni, de nem! Emeli, csak emeli, s már feszülne a zsinór mikor kézbekapva a nyelet behúzok a halnak. Ponty! Azonnal érzem, hogy nem a sablonos kárász tehetetlenség fogadja a bevágást, hanem egy erőteljesebb védekezés. Lassan pumpálnám a halat, de nem tudom követni a rohamot, amit oldalirányban intéz a part felé. Közben kattintok egy-két képet, de mivel nagyon meg szeretném fogni a halat, leteszem a gépet és inkább csak horgászom. Mikor a balra eső bokortól visszahúzom, elszalad előttem jobbra, de már nem marad sok zsinórja, így hamarosan megszákolhatom néhány jólirányzott emelés után.
Kettő körüli tükrös. Sablon zsákmány egy sablon horgászaton, egy sablon horgásztavon, de én mégis nagyon örülök neki. Annyira, hogy vissza is engedem mindjárt.
Lehetett volna ez is a csattanója a napnak, de nem ez lett. Kb. tíz percre rá ugyanis végre megpillantottam közvetlenül a part előtt, kicsit arrébb egy pontyugrást. Több se kellett, rádobtam a rezgőst, és ahogy kell, két perc múlva már fáraszthattam a következő potykát.
Ennek persze csonti kellett, így a csali-elmélkedést másnapra halaszottam. Viszont még egy ugrást látva ismét a partközelt céloztam meg. Már alaposan hat óra után jártunk, s lelki szemeim előtt egy lefújás előtt rúgott mesterhármas lebegett, mikor ismét bekacsintott a feeder spicce. Bevágásomat azonban furcsa ellenállás követte, és a "partközeli ugró hal" elméletemet hamarosan egy ’igényesen’ összeállított végszerelék koloncos kárásza foszlatta semmivé. A csontik még rajta voltak a horgán.
Végül is végszóra ennyi sikerült. Mire összeszedelőzködtem már Tibor is készült kifelé. A sok kárász és kevesebb keszeg mellé, még azért ő is fogott egy kettes forma tükröst. Persze gondolom csak azért, mert olyan jól hangzik, hogy "eddig midig tudtam fogni"... Aztán ki tudja, legközelebb ki faggatja majd? Senkit sem szabad lelombozni!
Pip
