Irmapuszta közvetlenül Balatonlelle szomszédságában található, rögtön, ahogy a 67-esen elhagyjuk a várost Kaposvár felé. Az első lehetőségnél balra kanyarodva, majd egyenesen haladva pont a vízhez jutunk. Általában nem is jön hiába ide az ember...
Horgászverseny zajlott éppen Irmapusztán. Stílszerűen az Irmapuszta Kupa.
Somogy megye néhány ismert versenyhorgásza, horgász arca is jelen volt, sőt versenyzett is.
Kettőkor, amikor lefújták a napsütésnek köszönhetően igencsak izzasztóra sikeredett viadalt, többen fellélegeztek. Kicsit rosszabb helyen, ugyanis kellően unalmas úgy horgászni órákat, hogy csak néhány kapást lát az ember.
Bezzeg a tó másik felén pecázó helyiek nem panaszkodtak. Egy rakás hallal baktattak visszafelé a halőrhöz nem sokkal később. Igaz, hogy reggel óta nyomták, meg hogy nem versenyszerűen, meg csak ketten voltak, de azért az a húsz kiló kárász nem hazudott...
Magam, mint vendég, minden jóból kivettem a részem a fényképezésért cserébe. Leginkább a bográcsgulyás volt feledhetetlen. Az idő ugyan szép lassan telt, de mégsem forszíroztam a horgászatot, látva, hogy a rekkenő hőségben a legjobb horgászok a legspécibb technikákkal sem voltak képesek pontyot fogni. Jött több szép kárász, törpe, és még dévér is, de elképzelésem szerint öt óránál előbb nem sok értelme volna próbálkozni halfogással.
Ritka balatoni horgászataimon szerzett tapasztalatom arra emlékeztetett, hogy a nagy tavon is csak úgy kora este felé indult el a hal. Ezt szerettem volna alkalmazni itt is. Persze a néhány, a víz más-más pontjain aszalódott horgász zsákmánya nem ezt támasztotta alá, de saját bevallásuk szerint sem mostanában fogták a zömét a halaknak, így akár még igazam is lehet.
Körbenéztem a tavon, hogy egyáltalán hol érdemes majd leülnöm. A versenypályán érthető módon nem akartam, bár az utolsó pillanatokban két jobb halat is akasztottak, ám mindkettő leakadt. Az egyiket hatos amurnak saccolták, de az valami oknál fogva erősebben bizonyult a hatos spiccnél és rövid séta után lelépett.
A jelenlegi csónakkikötő környéke ígéretesnek tűnt, de fullra tele volt. Pedig onnan nagyobb dobással el lehet érni egy-egy mélyebb részt is. (Egyébként a versenypálya előtt is van egy halágy, relatív nagy töréssel!).
Kitaláltam, hogy a másik oldalról fogok én nagyokat dobni, megaztán a sok hallal is onnan jött az az egy-két spori. Így a tó keleti része felé vetettem tekintetem s egyben bizodalmam is.
Öt előtt elkezdtem készülődni. Egy stéget a sok közül kinéztem, már kínálta magát messziről. Ott letáborozva két botot állítottam csatasorba kezdetnek.
A jól bevált "nagyotdobó" fenekezőt, meg egy pickert. A második vonalra hagytam a match és a feeder alakulatot, ha az első kudarcot vallana.
De nem vallott. Fél hat táján indult a móka. Alighogy felbiggyesztettem a fenekező elé a jelzőt, az már emelkedett is felfelé. Volt elég ideje és helye, ugyanis a stégről jócskán alábbhagytam a zsinórt, de ez nem zavarta a halat, húzta, csak húzta tovább. Be is vágtam neki rögvest. Nem kapitális, de szép kárász fröcskölt egy perc múltán a sekély vízben. A merítőben, jelezve, hogy még mindig nem fáradt el, tovább pofozta magát és holmiaim egy részét, míg meg nem szabadítottam a horogtól. A kárászok amúgy is igazi kis erőgépek, mennek amíg a vízben vannak, de az sem zavarja őket a kavarásban, ha időközben már partra vagy merítőbe kerültek. Akármennyire is lekötötte a karcsi a figyelmemet, a pickert ütő kapás nem maradhatott előttem észrevétlen, de megtorlatlan sem.
Első pillanatban jobb halat, másodikban már csak jobb törpeharcsát éreztem a boton. Nem véletlen. Ezek a törpék a finom botokon élvezetes védekezést produkálnak. De mivel az ismeretlen pálya miatt a "finom" azért a szokásosnál keményebbet jelentett, a 18-as mégiscsak 18-as alapon kitekertem a végén már csak tocsogó sokbajszút.
Tíz percet sem kellett várnom, s már jött is a következő kárász az idő közben visszanyomott fenekezőn. Távolról, ahonnan az első is bejelentkezett. A pickert ezalatt közelebbre vetettem, kíváncsiságból, hátha nem mindegyik keménymellű ejtőzik a tóközépen.
Hat tizenkettőkor még a horgot bűvészkedtem ki a második kárászból, hat tizenháromkor már a finomrezgőst hajlítja a következő. Ezt még néhányszor eljátszottuk, de mivel nem óhajtottam szétszakadni, váltásra szántam el magam.
A picker távolságát match-el, a fenekezőét pedig feederrel igyekeztem meghorgászni. Fél siker felének a negyedével. Ugyanis a nagy kombináció eredményeként összesen egyetlen egy törpét tudtam kicibálni az úszós bottal, semmit több - a maszatoló kapásokat leszámítva. Igaz még így is előrébb voltam jóval a néhány stéggel arrébb horgászó kollégánál, aki ottlétem alatt egyetlen egyszer nyúlt a merítő után, akkor is, csak azért, hogy elpakolja.
Nos, ennyi volt a rövidke peca Irmapusztán egy rekkenő májusi napon, amit jópár ezüstkárász és egy-két törpehari enyhített meg estére. A hétórás zárás, mely júliustól nyolcig csúszik ki, éppen kapástalan percekben vetett véget a horgászatnak, így nem is bántam a dolgot. Az irmapusztai pontyok és amurok meg úgyis megvárnak, elvégre folyamatosan telepítik a tavat.
De természetesen nem hagyhattam ennyiben a dolgot, különösen annak tudatában, hogy ez tényleg egy igazán jó, halas víz. Elterveztem hát, hogy amint lehet, visszatérek, és lehetőleg már nem csak egy esti rápróbálás erejéig. Így legközelebb már egy hosszabb nap élményeit ecsetelhetem. Remélem akkor is lesz mit!
Pip
