Vannak időszakok, mikor a bevált, régebben bizonyított, általunk szívesen használt csalival, végszerelékkel, csalifelkínálással eredménytelenek maradunk… Ez egy újabb megoldandó feladat elé állítja a horgászt, amiben az a legszebb, ha megtaláljuk a megfejtést: saját elképzeléseinket - bármilyen „extrém” is - megvalósítva eredményt tudunk elérni, és nem is akármilyet. Nekünk sikerült!
Tavaly történt, hogy Tamás barátommal három alkalommal horgászhattunk a Fegyverneki (Alsóréti) Holt-Tisza 5-ös számú vizén. A hely nem volt ismeretlen számunkra, hisz nem először jártunk ott, pár szép amurt és pontyot adott már ez a gyönyörű víz, de mint minden horgász, mi is a nagyobbra vágyunk.
Az indulás előtti este nagyon lassan telt, álmatlanul forgolódtam, alig vártam, hogy reggel legyen. Gondolataimban két dolog járt: nehogy valami fontos itthon maradjon, illetve - mivel helyet előre nem lehet foglalni - a hely, ahová ülni szeretnénk, szabad legyen. Eljött a várva-várt nap, hibátlan szélcsendes hajnal volt, a madarak már énekeltek, a nap lassan előbukkant a horizonton. Elindultunk, és nagy örömünkre a kiszemelt hely minket várt! Feszített víztükör fogadott bennünket, nem is sokat tétováztunk, villámgyorsasággal kipakoltuk a cuccokat, rod-podokat, botokat összeraktuk, csónak a vízre és már mentünk is helyet keresni. Az átlagmélység 2-2,5 m, a meder nagyon iszapos, ráadásul bennfelejtett csónakkarók, víz alá került ágak, nádtorzsák nehezítik a horgászatot. Négy általunk megfelelőnek vélt helyet megjelöltünk, majd irány a part, csalizás és helyükre kerültek a botok. Az egyik bottal az amurok ízlésvilágának próbáltunk kedvezni, a másik bottal a pontyoknak. Többféle etetőanyaggal és aromával készültünk
A felszerelésekről egy pár szót: Tomi 3,90-es, 3,5 librás Spro Royality Carp botokat és Nevis Legend Carp 80-as orsókat használt. Én 3,60-as, 4 librás Trabucco Ultra Cast Carp botokkal, valamint Spro Dragmaster 555 és Incognito LCS 855 orsókkal horgásztam.
Telt az idő, a pontyok szépen beálltak az etetésre, de az amurokat nem tudtuk kapásra késztetni. Jelenlétükben biztosak voltunk, hisz minden behúzás után a felcsalizott végszerelék felett egy-két nádat a vízre törtünk, amit rendszerint reggelre „ledaráltak”. Próbáltunk előkehosszban lebegtetni, csalit, változtattuk a csalétek ízét, de az újításokat is a pontyok részesítették előnyben.
Eltelt a horgászatra szánt idő, haza kellett menni, de már ekkor tervezgettük a következő túra időpontját, amelyre egy hónapot kellett várni. A forgatókönyv ugyanaz volt, csak pontyot fogtunk, amur nem volt hajlandó lemenni az etetésre. De nem keseredtünk el, a jókedv mindig jelen volt.
Sajnos ez az idő is elrepült, amur nélkül maradtunk ismét, már csak a harmadik túrában bízhattunk, amelyre újabb egy hónapot kellett várni. Sajnos nem akkor megyünk horgászni, amikor szeretnénk, átlag hétköznapi melósok és pecások vagyunk, dolgozni is kell… A probléma ugyanaz volt, az amur fent járt és csak nádat evett, ránk se hederített. Jött az isteni szikra: akkor fent kell megkínálni és azt, amit szeret! De hogyan oldjuk meg mindezt? Törtük a fejünket, hogyan lehetne becsapni a rafinált torpedókat… Tamásnak ötlete támadt: letört egy nádat, egy levelet hagyott rajta, amibe a horgot egy félméteres fonott zsinórral elrejtette. Csónakkal átvitte a túloldalra, ott egy élő nádhoz rögzítette szigetelő szalaggal, majd úgy állította be, hogy az az egy levél, amiben a horog van, a vízre érjen. Összekötötte a horgon lévő fonott zsinórt a bot főzsinórjával és óvatosan kievezett a partra, a botot feltette az állványra és várt. Talán egy óra telhetett el, mikor csippant a jelzője. Láttuk, ahogy az amur tépi a nádat és horoggal a szájában elindul. Tamás beütött, azután már indultunk is a csónakkal a hal irányába. Pár perces fárasztás után szákban volt egy amur, amire rég vágytunk. A mérleg 7 kg-nál állt meg. Örömünk leírhatatlan volt: sikerült túljárni végre a torpedó eszén!
Persze ennek a technikának is vannak kritériumai: tökéletes szélcsend (mivel súly nélkül a víz felett vezetjük a zsinórt) és nappal legyen, hogy láthassuk az eseményeket! Gondoltam én is egy merészet: csónakba ültem, egy ígéretes nádsziget előtt vizet mértem egy bottal, kimentem a partra, a mért értéknél 10 cm-rel kisebb fonott zsinórt vágtam - ez lett az előke -, ami így 90 cm volt. Felhúztam egy élő nádat, és az aljánál, ahol olyan, mint az újhagyma, levágtam egy 3 cm hosszú darabot, a vastagságát körömmel kb. 2 cm-esre bontottam. Hosszirányban átfúrtam, majd egy pelletstopperrel rögzítettem a 90 cm-es fonott zsinórhoz, amit csomómentesen - és a megfelelő távolság beállítása után - egy Gamakatsu G-Carp A1 Camouflage Green 4-es horoghoz rögzítettem. Az összeállított csalit egy leadcore-os, ólomklipszes szerelékhez kötöttem, a súly 120 g volt. Beeveztem a kiszemelt helyre, leengedtem a szereléket. Szépen lebegett a nádcsali a víz alatt 10 cm-rel. Törtem felé egy szál nádat, azután elhelyeztem a botot a helyén. Éjszaka 11 körül csippant a jelzőm, amit folyamatos húzós kapás követett. Megemeltem a botot, és már mentünk is a csónakkal. Negyedórás fárasztás után szákba került a jól küzdő torpedó. Mérés után voltam igazán boldog, hisz sikerült eddigi legnagyobb amuromat megfognom!
Természetesen a halak visszakerültek éltető elemükbe. Ne féljünk megvalósítani egy bármennyire is furcsának látszó ötletet, ha a halnak a természetes tápláléka kell, adjuk neki azt, és ott kínáljuk fel, ahol jár! Idén is visszatérünk, és új tapasztalatokkal indulunk a nádevők nyomába. Köszönjük, „fegyverneki 5-ös”!
Kovács András (Pimpi)
