Nem is tudom, hol kezdjem a beszámolómat, annyi mondanivalóm lenne, hogy sok-sok oldalt tudnék írni erről a tóról és hozzá fűződő emlékeimről - annak ellenére, hogy egy kezemen meg tudom számolni azon alkalmakat, amikor ezen a vízen horgásztam. Ezek közül is kiemelkedett az a májusi túránk, amelyről a következő sorokban szeretnék nektek írni.
Pali barátom 2010-ben horgászott itt először, és mondanom sem kell, hogy mikor elhozott ide magával, én is első látásra beleszerettem a helybe. Amíg nem hallottam erről a tóról és nem töltöttem itt pár gyönyörű napot, a Hortobágyi Halgazdaság számomra a magyar haltenyésztéssel jelentett egyet. Úgy gondolom, hogy nincs ma Magyarországon olyan horgász, aki e név hallatán ne az erőtől duzzadó, egészséges pontyokra gondolna, melyek hazánk számos vizében jelen vannak és nap mint nap megörvendeztetnek minket a hihetetlen fogásokkal. Most képzelje el mindenki, hogy a Hortobágy szívében, egy 26 hektáros tavon milyen élmény két napot eltölteni és megküzdeni ezekkel a halakkal!
Mi is erre gondoltunk, amikor kora tavasszal lefoglaltuk május első hétvégéjére a hatos stéget, hogy üldözőbe vegyük, becserkésszük és néhány fotó erejéig partra kényszerítsük bajszos barátainkat, majd visszaengedjük őket éltető elemükbe (hogy újra megfoghassuk őket, amikor még nagyobbra nőttek).
El kell mondanom, hogy a III. tóba nem egy-két kilós pontyokat telepítenek, mint a különböző nagyvárosokban és azok peremkerületein lévő tavakba: itt öt kiló alatti ponttyal még nem nagyon találkoztunk, az általunk eddig kifogott halak átlagtömege inkább a hét-nyolc kilóhoz közelít. Egy-két hektáros tavakban ilyen átlagsúlyra kivételes esetekben lehet esélyünk - mondhatni, ritka, mint a fehér holló -, de itt ez nem elérhetetlen, inkább mindennapos teljesítmények nevezhető, mely az átgondolt telepítéseknek és halgazdálkodásnak köszönhető.
Ezen információk és élmények birtokában vágtunk neki Palival ismét a soron következő túránknak május első péntek délutánján. Már nagyon vártam az indulást, édes álmokat szövögettem, hogyan fogok küzdeni a halakkal. Sokat egyeztettünk a túra előtti két hétben, hogy minden rendben legyen, beszélgettünk a stratégiáról, a végszerelékekről, a felállásról, és végül úgy indultunk el, hogy minden igazán a helyén volt. Szerencsére Pali barátommal már félszavakból is értjük egymást, mindketten elszántsággal, szeretettel és tisztelettel adózunk a horgászatnak és a halaknak egyaránt. Hét évvel ezelőtt ő vezetett be a horgászat rejtelmeibe, ő oltotta belém a halfogás iránti vágyat, és a mai napig is legtöbbször vele járok horgászni.
Szerencsére a tavat körül lehet járni kocsival, ez a stégre történő bepakolást nagyban megkönnyítette, hisz két napra nem kevés felszerelést vittünk magunkkal, hogy mindenre fel legyünk készülve. A zárt parkoló is jó szolgálatot tett, főleg, hogy két éjszakát is eltöltöttünk ezen a tavon. Nem szívesen hagytam volna a kocsit csak úgy kint a pusztán őrizetlenül, de szerencsére ez a probléma itt megoldott, nem kellett törnünk a fejünket, hogy mit csináljunk. Megérkezésünkkor a bepakolás után a horgászati zóna kijelölése és az etetés megkezdése volt az első feladatunk. Az etetőanyag keverését Palkó barátomra bíztam, ő több alkalommal is járt már itt és jobb eredményekkel büszkélkedhet nálam, tehát maximálisan megbízom a megérzéseiben.
Jellemző a tóra, hogy sokat fúj a szél, és ilyenkor kapás is van - ennek figyelembevételével próbáltuk a zónákat kijelölni a hétvége folyamán. A stégtől kb. 70 méterre alakítottuk ki az etetési zónánkat, melyet két bottal közvetlenül meghorgásztunk, két másik bottal pedig az etetés szélén keresőhorgászatot folytattunk. Az etetésre többféle etetőanyagot is bejuttattunk, hogy a legmegfelelőbb terített asztalt kínáljuk a halaknak. Kukoricából, búzából, csicseriborsóból, zöldborsóból és nagy szemű babból álló natúr, főtt magmixet jutattunk az egyik etetésre, a másikra pedig tejsavas erjesztett kukoricát használtunk. Emellett bojlit is dobócsöveztünk 16 és 20 mm-es nagyságban, és method mix gombócokkal is megparittyáztuk az etetéseinket, melybe különböző oldódású pelletet is tettünk. Jó ötlet volt a közelebbi etetés kialakítása, hisz a hétvégén végig déli és délnyugati szél fújt olykor 80-90 km/h-s lökésekkel, ezért mindent rögzíteni kellett a stégen, különben repült a vízbe.
A stégen van egy esőbeálló is, melynek elejére egy sátorponyvát rögzítettünk, és kész is volt a kis „házunk”. Nagyon jó ötlet volt attól, aki ezt ide kitalálta: nappal hűvös volt bent, éjszaka pedig megvédett a hidegtől és a néha már-már orkán erejű széltől.
A botok egy része már csak a sötétben került a helyére, hisz este hatkor érkeztünk a tóra, a kipakolás, a megfelelő etetés pedig sok időbe telt. Miután minden a helyére került, mi is megvacsoráztunk némi szatmári szilvapálinka kíséretében, majd vártuk bajszos barátaink jelentkezését. Az este kellemesen telt, Pali barátom volt sógora is kilátogatott hozzánk egy éjszakára, és mivel nem sűrűn jövünk így össze, volt mit megbeszélnünk. Egyelőre a halak sem kapkodtak a csalijaink után. Gondoltuk, hogy az első pár óra biztos nem fog bővelkedni kapásban, ugyanis rendes alapozó etetést készítettünk, és mivel elég nagy tóról van szó, kicsit több ideig kell az eredményre várni.
Éjfél körül elaludtunk, de szerencsére álmunk nem maradt zavartalan: fél négykor Pali barátom kapásjelzője őrületes csipogással adta tudtunkra, hogy ideje lenne kimászni a helyünkről és horgászni végre, hisz a hal olyan lendülettel vitte el a felszerelést, amire - Csabit idézve - azt mondhattuk, hogy „na, ez Ceglédig húzta”. Kezdésnek egy nyolckilós pontyot sikerült partra kényszeríteni egy fotó erejéig. Ez a méret a tó halállományát tekintve átlagosnak mondható, és mint itt mindegyik ponty, ez is nagyon jól küzdött. Sajnos a halfogás ettől a fogástól még nem indult be, az éjszaka további részében nem történt semmi említésre méltó.
Reggel némileg frissítettünk az etetésen és taktikán is módosítottunk: elkezdtük cserélgetni a végszerelékeket, hátha jobb eredményt érünk el a későbbiekben. Az etetésen csupán annyit változtattunk, hogy a szemes etetőanyagot már nem rakétával, hanem ragasztva, parittyával juttattuk be. Az etetőanyag-gombócok méretét is jelentősen csökkentettük, hogy minél kisebb zajt csapjunk. A bojli szerencsére elég halk, ezért a fő etetések között minden kapás után folyamatosan dobócsöveztünk tizenöt-húsz szemet. Sajnos az első húsz óra nem hozta a várt eredményeket, amiben több tényező is közrejátszott. Többek között a tó vízszintje is kisebb volt az átlagosnál (20-30 cm-rel), és még tovább apadt. Ráadásul kifogtuk a legnagyobb meleget májusban (30-33 Celsius-fok), és mivel nem sűrűn találkozunk, az élmények és a mondanivalók kissé el is terelték a figyelmünket a pecázásról.
Napközben fogtunk azért három-négy halat, de nem találtuk sem az ütemet, sem azt a csalit és végszereléket, amit a legjobban húz a hal: nem volt olyan végszerelék és csalikombináció, amellyel egynél több halat tudtunk volna fogni.
Egész nap próbálkoztunk, váltogattuk a végszerelékeket, kötöttük a horgokat, és a kevés kapás ellenére is jól éreztük magunkat, hisz azért fogtunk is halat, ha nem is annyit, amennyit szerettünk volna. Jó volt a társaság, jó volt a levegő, szép volt hely, mi kell még? Már erre a kérdésre is tudom a választ: sok és szép hal kell ahhoz, hogy még jobban érezzük magunkat, és szerencsére ez a kívánságunk is teljesült. Közel húsz óra kellett ahhoz, hogy rátaláljon a hal az etetésre, hogy ott tudjuk őket tartani, hogy megtaláljuk a legjobb végszereléket, amivel kapásra bírjuk a halakat… de végül minden összejött! A nyerő végszerelék meglepő módon egy kosaras csúszó szerelék volt rövid, 6-8 cm-es előkével és 4-es méretű öblös horoggal, süllyedő csalival. A nagy meleg ellenére a büdös csalik nem igazán működtek, gyakorlatilag a peca ideje alatt összesen két halat fogtunk hallisztes jellegű csalival, az összes többi halunkat édes/gyümölcsös jellegű (epres, tutti-frutti) bojlival/pellettel vagy a kukorica különböző kombinációival fogtuk.
Szombat délután két óra után elkezdődött az, amiért jöttünk, de titkon csak reméltük, hogy meg is történhet velünk. Kb. 30-40 percenként menetrendszerűen jött a kapás, és szinte minden alkalommal szép ponty pihent meg a matracunkon. Szerencsére a dévérek és kárászok elkerültek minket, 48 óra alatt alig öt-tíz példányt fogtunk, azok is közel egykilósak voltak. Végre beért az etetésünk, és megtaláltuk a leghatékonyabb végszereléket is. Úgy repült az idő, hogy szinte észre sem vettük, hogy lassan beesteledik, hisz valamelyikünk mindig fárasztott. A halfogás folyamatos lett. Ezen a tavon a legfontosabb szerep az etetésé, ezért ha rátalál a hal, akkor folyamatosan lőni kell a gombócokat és a bojlit, hogy minél tovább ott tudjuk őket tartani, hisz ha továbbállnak, akkor egy ilyen méretű tavon elég nagy annak az esélye, hogy eltelik egy nap is, mire visszaérnek az etetésünkre. Csak abba gondoljunk bele, hogy egy 7-8 kilós pontynak mekkora a napi energiaigénye, és ha egy délután alatt kifogunk tíz-tizenöt darabot, akkor ennek valószínűleg többszöröse volt az etetésen, ekkora mennyiségű hal pedig sok táplálékot igényel. Szerencsére sikerült az optimális mennyiséget eltalálni, hogy ne is etessük túl a halakat, de legyen elég, hogy helyben tudjuk tartani a csapatot. A „szuperholdnak” köszönhetően, ami azon a hétvégén volt a legerősebb, elég világos volt ahhoz, hogy éjszaka is folyamatosan tudjunk etetni, kellő pontossággal csúzlizni és rakétázni, így a kapások szerencsére hajnalig rendszeresek voltak. A halak alapvetően 7 és 9 kiló között mozogtak, de bizony beesett pár 10 kiló fölötti példány is.
Mindegyik kifogott hal nagyon jó kondícióban volt, és erőtől duzzadt, és kivétel nélkül az összes halunk húzós, „füstölős” kapással jelentkezett.
Éjfél körül lefeküdtem kicsit aludni, mert már nagyon fáradt voltam az egész heti munka és a kialvatlanság miatt, de szerencsére Pali hamar ébresztett, hogy segítsek, mert fáraszt, és a másik botját is húzza valami. Arra sem volt időm, hogy cipőt húzzak, csak úgy zokniban rohantam ki és én is fárasztásba kezdtem. Arra legmerészebb álmaimban sem mertem gondolni, ami ezután következett. Pali barátom megmerítette a zsákmányát, és abban a pillanatban a harmadik botunkra is megérkezett a „ceglédi gyors”, eszeveszett sebességgel húzta le a zsinórt a következő hal. Ott voltunk az éjszaka kellős közepén, egy hal a merítőben, a horog még a szájában, egy másik már a stég előtt körözött rövid pórázon, egy harmadik pedig valahol úton volt felénk. Egyszerre két bot volt a kezemben, próbáltam elkerülni, hogy valamelyik halat elveszítsük. Pali barátom közben szorgosan kezelte a halakat, merítette a kifárasztott tükrös és pikkelyes barátainkat. Azt hittem, hogy ez már nem fokozható, de alighogy partra került a második hal, az utolsó, negyedik botunkon őrületes kapással jelentkezett a következő „páciens”. Vitte a zsinórt, és én ismét két bottal a kezemben álltam a stég közepén. Szerencsénkre mind a négy hal partra került, és - miután elláttuk őket - egy gyors fénykép után vissza is kerültek a vízbe. Fotózni is csak a matracon mertük őket, mert négyen akkora ramazúrit csaptak, hogy minél előbb vissza akartuk őket engedni a vízbe, hogy ne sérüljenek.
Azt gondolom, hogy a kép önmagáért beszél, és nem hétköznapi, amit tizenöt perc leforgása alatt kifogtunk.
Remélem, előző soraimból már mindenki számára világosan kiderült, hogy mi is a C & R elvet követjük, ami ezen a tavon nemcsak elvárt, hanem egyenesen kötelező viselkedésforma is. Úgy gondolom, hogy a fenntartható fejlődéshez fontos, hogy ezt a szemléletet megértsük, magunkévá tegyük és kövessük. Az itt fogható pontyok mérete már nem azt a célt szolgálja, hogy hazavigyük és megegyük őket, hanem azt, hogy miután visszaengedjük őket, legközelebb még nagyobb élményt nyújtson a halak kifogása. Szerencsére a vezetőség is ezt az elvet követi, ennek is köszönhető, hogy ilyen adottsággal bíró tavat sikerült kialakítaniuk. Reméljük, még sokáig lesz rá alkalmunk, hogy itt pecázzunk, és bízom benne, hogy ezt a szemléletet a horgásztársadalom minden tagja minél hamarabb átveszi.
Na de térjünk vissza a pecához! Mivel kicsit megfáradva nem sikerült éjszaka megfelelően pótolnunk az etetést, hajnalban alábbhagytak a kapások, bajszos barátaink is pihenésre tértek. Ekkor akadt némi időnk pihenni, aludni néhány órát, de napkeltével a mi energiaszintünk is emelkedett egy kicsit, az új nap új lendületet hozott, így a reggeli szokásos etetés után mondhatni ott folytattuk a pecázást, ahol éjszaka abbahagytuk.
Ennyire élménydús horgászatban még nem volt részem, szinte mindig akadt akció, volt mit tenni.
A másik legemlékezetesebb fogás is elég különlegesre sikerült: Pali barátom vasárnap délután - miután már kifárasztott húsz pontyot és elég fáradt volt - nyitott nyeletőfékkel vágott be, aminek az lett az eredménye, hogy túlpörgött a dob, és az összes zsinór összegubancolódott. Mondtam Palinak, hogy sebaj, a tartalék boton lévő végszereléket vágja le, addig én elvágtam az összegubancolódott zsinórt, melynek végén ott volt a horgon a hal. Összekötöttük a két bot zsinórjait, és így folytattuk a fárasztást. Ezzel a fogással sikerült a túra legnagyobb halát matracra fektetni.
Egészen délután négy óráig így telt a nap: dobtunk, fárasztottunk, dobtunk, és megint fárasztottunk, bár idővel némileg csökkent a kapások száma, mert friss vízzel kezdték tölteni a tavat, a halak pedig elvándoroltak a tóba beömlő, oxigéndúsabb víz felé - de panaszra még így sem volt okunk. Délután négy óra körül végleg elfogyott az etetésünk, ami a kapások drasztikus ritkulásában meg is mutatkozott, de már nem bánkódtunk, hisz lassan eljött a pakolás ideje, és elég jó eredményt sikerült elérnünk.
A túra végén summáztuk az mögöttünk álló 48 óra eredményét, és azt kell mondanom, hogy nagyon rossz volt felállni és hazamenni, szívesen vállaltunk volna még egy-két éjszakázást ilyen körülmények között. Hazafelé menet végig a fantasztikus fogásokról beszélgettünk és elterveztük, hogy amint időnk engedi, újra eljövünk és megmérettetjük magunkat. A túra alatt összesen 40 pontyot fogtunk közel 300 kg összsúllyal, emellett még 10 darab, összesen kb. 8 kg súlyú dévért is. Azt gondolom, hogy egy olyan horgásztól, aki évente kb. tíz napot tölt el pecázással, ez nem rossz eredmény. Nem szabad elfelejteni, hogy ehhez kell egy olyan hely, ahol mindenki kellő odafigyeléssel és tisztelettel adózik a horgászatnak, a halnevelésnek, és olyan horgászok is kellenek, akik a C & R szellemiségét követik annak írott és íratlan szabályait betartják. Én hiszem, hogy ezzel egy fenntartható fejlődés érhető el, és később még több kapitális hallal örvendeztet meg minket kedvenc vizünk.
Kedves barátaim, remélem írásommal felkeltettem érdeklődéseteket és szereztem nektek néhány kellemes percet. Kívánom, hogy mindenkinek legyen hasonló élményben része, hogy ha téli hideg estéken, amikor peca helyett a fényképeket nézegeti, akkor olyan történetek jussanak eszébe, mint amit most megosztottam veletek.
Írta és fényképezte: Garda Gábor és György Pál
