Már szinte rendhagyó módon fogok hozzá az év végi összegző, értékelő cikkemhez. Az idei év remek és izgalmakban bővelkedő volt. Ezt azért írom, mert pályafutásom során most először fordult elő, hogy egy kicsit belekóstoltam a versenyhorgászok misztikus világába. Lássuk tehát, mi történt 2018-ban!
Tavaszi első pecám a Látóképi-tározó partjára vezetett. Szeretem ezt a vizet, mert egy olyan tó, amiben nem tudhatjuk, mekkora pontyok élnek. Ez egy egyesületi víz, amire (most már) vigyáznak, lelkiismeretesen gondoznak, és ennek meg is van az eredménye. Ékes bizonyítéka annak, hogy egy lerabolt MOHOSZ vízből is lehet egy jó tavat létrehozni. Olyannyira, hogy tavaly itt rendezték a finomszerelékes OB-t, a férfit és a nőit is. Több húsz és egy huszonöt kg fölötti pontyot is dokumentáltak már, amiket chippel látnak el október óta a hal könnyebb azonosításához és fejlődésének nyomon követése érdekében. Sok kapás és csodás pontyok érkeztek 15 kg-ig bezáróan, és egy új, saját csali is itt debütált, nem is akárhogy!
Évek óta szinte csak gyári bojlival pecázom, de mindig is nagyon szerettem házi csalit készíteni. Ezek gyorsabban kezdenek el dolgozni, mint a gyári verzió. Hogy erre miért volt szükség, arra később visszatérek.
Egy olyan csalit akartam megalkotni, ami gyorsan kezd el dolgozni, attraktív, könnyen emészthető és figyelemfelkeltő is egyben. A végeredmény egy igen markáns, fűszeres csali lett. Most, mikor ezeket a sorokat írom, visszatekintve az elmúlt időszakra, nyugodtan állíthatom, hogy jól sikerült. Sok halat fogtam vele és hozzá kell tennem, nem csak kicsiket, sőt, a legnagyobb halat is ennek köszönhettem tavaly.
A versenycsapatunk megszűnésével ugyanis felmerült bennünk a kérdés: mi lesz most, vagy ki lesz most, aki képviseli a Pontycentrumot a versenyszférában? Új embereket keresni, megmondom őszintén, nem egyszerű. Olyan csapattagot találni, aki nem vándorol egyik helyről a másikra, szintén nem. Sajnos folyamatosan találkozhatunk ezekkel a problémákkal horgásztársadalmunkban, az elmúlt években ezt saját bőrünkön is tapasztalhattuk… Nálam (és a csapatunkban is) a legfontosabb dolog az őszinteség és a hitelesség!
De térjünk vissza a versenyhorgászathoz! Ki lenne alkalmas a feladatra? Némi gondolkodás után Bordás Józsi barátomnál (aki egyben Pontycentrum tulajdonosa is) megszületett az ötlet: mi lenne, ha mi indulnánk el a csapat színeiben a versenyeken? Nekünk van a legtöbb tapasztalatunk a pecában, igaz, nem a versenykategóriában. Eddig a legnagyobb halakat szerettük volna megfogni, most viszont nem baj, ha jön az apraja is. Adott vízen a nagyokat sokkal nehezebb megfogni, mint minél több halat szákba terelni. Nem hinném, hogy nehezebb, de hogy fárasztóbb, az biztos. Ezért nem is szerettük volna a versenyeken az összsúlyt előtérbe helyezni, inkább megszokott rutinunkkal a nagyobb halakra összpontosítottunk. Természetesen, ha van esély az összfogásra, nem engedjük el a dobogót és kitartunk a végsőkig, de nem ez a fő motiváció. A versenyhorgászatnak is megvan a maga szépsége, van benne izgalom, öröm és bánat egyaránt, de valahogy mégsem fog meg a versenyszerű halkitermelés. Csapatunkat is inkább a nehezen becserkészhető halak vonzzák, azok az egyedek, amikre nagyon sokat kell várni, amikért akár éveket is küzdeni kell, mire talán – mondom, talán – összehoz a sors velük. Fogunk jó sok 6-10 kilós pontyot, mikor egyszer beüt egy 17-19 kilós hal, sőt ha még a 20 kilós határt is túllépi az ember, nemegyszer sok hét horgászat után, na, az az igazi adrenalin-sokk! Nekem minden hal megfogása öröm! Minden egyes kapás pillanatában végig fut a gerincemen egy bizsergő érzés: talán most!!!
Egy hatalmas, természetes vízen nem tudhatom, mivel hoz össze a sors. Ezekre a pillanatokra mindig tisztán emlékszem és nem feledem soha. Ha belegondolok, most is megborzongok és újra átélem az élményt, mikor sikerül a felszínre húzni egy óriást!
Itt megállok és megjegyezem: ha valaki figyelemmel kíséri a nyugat-európai horgásztrendet, akkor láthatja, manapság nem számít a hal mérete! Egy szép fotó, vagy egy különleges hal önmagában érték, ez a jövőbe mutató irányzat. Végül is ma már nagy halat mindenki foghat. Nem érdekes és nem nagy szám egy 20 kg-os ponty. Mára már a 30 kg sem sokkol senkit. Hihetetlen, hogy abnormális módon felhizlalt 40, sőt 50 kg-os pontyok lettek a célhalak hazánkban. Véleményem szerint ez a pontyoknak sem egészséges, és valószínűleg nem is élnek túl hosszú életet. De ez már egy másik történet!
Visszatérek tehát a megmérettetésekhez. Az első a Tisza-tavon zajlott. Az adott hely, amit húzunk egy versenyen, nagy jelentőséggel bír, ezt mondanom sem kell. Sokat horgásztam már ezen a vízen, de csak akkor tudtuk meg pontosan, mi egy hely sajátossága, mikor elkezdtük feltérképezni. Tapasztalatból tudtuk, hogy a tavaszi pecák egyik legeredményesebb helyei a vízinövénnyel tarkított részek, sajnos nekünk ebből nem jutott, csak egy tenyérnyi rész. A tó legszélesebb pontjának öblébe sikerült húzni, ami szintén nem volt előnyünkre. Kellett pár nap, mire megtaláltuk a halak útvonalát: a parttól úgy 500-méterre vagy talán még messzebbre esett. Mindegy, beindult a verkli, fogni kezdtük a halakat. A mostoha körülmények ellenére az ötödik helyen végeztünk. Úgy gondolom, kihoztuk a helyből, amit lehetett. Nem is voltunk elégedetlenek és nagyon örültünk az elért eredménynek! Elsőre nem is rossz!
Következő horgászat június, helyszín ismét a Tisza-tó. A tó körül épp egy futóverseny volt, ami a másik nagy hobbim. Szeretem feszegetni a határaimat és itt igazán megismeri az ember önmagát. Gondolatban némi nosztalgiával és együttérzéssel a futókkal kerestem a jónak vélt helyeket.
Táborépítés, helykeresés, csalizás, majd kezdődhet a várakozás. Négy napot kellett várnom az első kapásra, amit még aznap éjjel hét másik követett. Hihetetlen, de sokszor a nagy vizek sajátossága, hogy napokig semmi, majd több kapás is egymás után. Az is hihetetlennek tűnt, hogy az első két halam szinte grammra pontosan 16-kg-ot nyomott. Következő éjszaka fogtam meg a hét legnagyobbját, valamivel 18 kg felett. Nagyon boldog és elégedett voltam. Mint mindennek, ennek is vége lett, eljött a búcsú ideje. Egy hónap múlva ismét visszatértem, ezúttal egy másik részre. Sajnos már a kezdet is nehezen indult: az autóm áramfejlesztője feladta, töltés nélkül kellett megtennem az utolsó kilométereket. Nem variáltam sokat, a legközelebbi jónak vélt helyre táboroztam. Jöttek a megszokott feladatok, majd elkezdtem a horgászatot. Most a második nap után jött az első érdeklődő. Napi 5-6 halat is fogtam, de sajnos nyolc kiló volt a legnagyobb pontyom a héten. Hát, ilyen is van!
Eljött a szeptember és vele a Nemzetközi Balatoni verseny ideje. Nem kedvencem a Balaton horgászat szempontjából, valahogy egy nagy teknőnek tűnik. Nem olyan tagolt és akadókkal teli nehéz peca, mint az ország második legnagyobb tava. Monumentális mérete viszont mindig lenyűgöz és tiszteletet parancsol. Még valamiért vonz ez a hatalmas terület: természetes vizeken szinte csak tőpontyot lehet fogni, itt viszont – ha nem is olyan nagy számban, mint régen – élnek szép nagy tükörpontyok, amik nagyon inspirálóak számomra.
A sorsolás következtében a déli part közepe lett az ideiglenes lakhelyünk. A mezőny elstartolt, lassan elindultak a halak nálunk is, azonban több nagy hal elment, mert a viharjelzés miatt nem mehettünk vízre. Miért mondom, hogy nagy hal, ha elment? Mert a halakat itt is 500 méter feletti távokról tudtuk elérni. Ebből a távból már húzós kapást kisebb halak nem tudnak produkálni. A monofil zsinór nyúlása miatt expander rugóként működik. A kisebb egyedek inkább csak oldalaznak, nem tudnak akkora erőt kifejteni, hogy folyamatosan szóljon a jelző. Nem horgászom laza fékkel szinte soha, ezt is hozzáteszem. Az egyik ilyen húzós kapás után hozott össze a sors egy szép, 17 kg-os tövessel.
Fűszeres csalimnak hála sikerült megfognom idei legnagyobb pontyom 21,40 kg-os súlyban. Hihetetlenül örültem a Balaton egy ekkora lakójának, ráadásul most először horgásztam a magyar tengeren!
Az összesítésben is sikerült a mezőny elején végeznünk, aminek mindannyian nagyon örültünk. Idén ezen a két versenyen biztosan ismét részt veszek, és minden tudásommal a csapatot fogom segíteni.
Az év utolsó horgászata nem más, mint a nagy szerelmem, a kihívások helyszíne, a Tisza-tó. Szomorúan kell elmondanom, hogy még mindig nem vezették be az elvihető halak méretkorlátozását. Több hírt is kaptam sajnos nagy pontyok halálhíréről. Nem mindenki engedi szabadon a megfogott nagy pontyokat, hanem még mindig zsákmánynak tekinti. Szomorú, de reméljük, egyszer győz a józan ész!
Egy számomra ismeretlen, új helyen vertem tanyát. Sajnos nem egészen voltam ráhangolódva a horgászatra magánjellegű problémáim miatt, ami rá is nyomta bélyegét az ötnapos pecára. Az összegzés nem nehéz erre a túrára: összesen egy 6 kiló körüli pontyot fogtam az öt nap alatt. De tudom, a tó nem mindig ad gazdagon kincseiből, ezért szeretem és tisztelem még inkább. Idén ismét nekivágok és bízom abban, hogy legalább olyan sikereket tudok elérni, mint 2018-ban.
Ez az év adott is, meg nem is. Volt sok szép emlék, megismerkedtem sok jó emberrel, már ezért is megérte egy-egy versenyen részt venni. Az egyetlen dolog az ember életében, amit nem lehet tőle elvenni: az emlékei! Ezért, ha teheti, mindenki szerezzen élete során olyan élményeket, amire szívesen emlékszik majd vissza! Ha a horgászat a mindenünk, akkor töltsük a lehető legtöbb időt a vízparton!
Írta: Folytyik Zoltán és Czifra Antal
