A tavalyi évben elmaradt a már tradíciónak számító háromfai horgásztúránk, valahogy soha nem úgy jött össze, mindig egyéb elfoglaltságok akadályoztak a horgászatban. Aztán csupa negatív hír érkezett a víztározóról, melyek törpeharcsa jelenlétéről, illetve eredménytelen horgászatokról számoltak be. Augusztus derekán végül betelt a pohár, és helyfoglalás ügyében felvettem a kapcsolatot régi jó barátunkkal, a tógazdával, Pálinkó Károllyal. Október közepére találtunk is egy megfelelő időpontot, mely mindkét fél számára optimálisnak bizonyult. Sokat gondolkodtam a megfelelő hely kiválasztásán, elemezgettem az előző évek túráinak jegyzeteit. Régóta szemezgettem a tó végén található vadregényes (helyi számozás szerint 10-es) hellyel, mely talán a legsűrűbb növényzettel borított terület, emellett víz alatti farönkök és bőséges nádas is van itt. Ez a terület a viszonylag sekély vizével a tó bölcsőjének számít, hiszen több mint ötven hektár lápos, mocsaras területtel folytatódik, mely egyáltalán nem horgászható. A rendszeresen idelátogató horgászok ezt a környéket csak „Jurassic Park” néven emlegetik, mely elég találó név, hiszen olyan ez, mint egy elveszett világ, amit senki sem háborgat. Aki velem tart, megtekintheti, hogyan is sikerült megbarátkozni ezzel a nem hétköznapi pályával.
A túra kezdete előtt már hetekkel megkezdődött a felkészülés, nagyon vártuk az indulás napját, hiszen tudtuk, hogy nem kis élmények előtt állunk. Október 22-én délre indulásra készen állt össze a kis csapat, mely négy főből állt. A négyórás gondtalan utazást követően elfoglaltuk horgászhelyünket, és mivel alig két óra állt rendelkezésünkre sötétedésig, egy kicsit kapkodnunk kellett a táborállítással, hogy még világosan „csőre tölthessük a fegyvereket”. Mire minden a helyére került, egy kicsit el is fáradtunk, ezáltal vacsora után gyorsan nyugovóra tértünk. Legnagyobb meglepetésünkre reggel kipihenten ébredtünk, ugyanis egyikünk jelzője sem szólalt meg az éjjel. Még vártunk egy kicsit, majd újracsaliztuk a horgokat, hátha a friss csali meghozza a sikert. Hamarosan megtudtuk, hogy a tavon lévő többi csapat is hasonlóan eredménytelen maradt, ami nem volt jó előjel.
A nappal megint csak nem adott kapást számunkra, bár ezen nem lepődtem meg, mivel az alig másfél méteres víz a töklevelek között olyan tiszta volt, hogy szinte fenékig leláttunk benne. Az óvatossá vált, többször megakasztott pontyokat nagyon nehéz megtéveszteni ilyen környezetben. Este tíz óra tájt óvatos csippanásokra riadtam, melyet a mi jelzőnk produkált. Azonnal csónakba ugrottunk, és a hal fölé siettünk. A közeli bójáról jött, ezért nem kellett túl sokat eveznem. Amint megközelítettük, a hal is megelevenedett a tökszárak között, és félelmetes vágtába kezdett. Megpróbált a lehető legtöbb tökszárra feltekeredni, csak hogy szabadulhasson a horogtól, ami nem sikerült neki, úgyhogy néhány perc múlva megszákoltam túránk első halát, mely tíz dekagrammal többet nyomott a mérlegen, mint tíz kilogramm. Jókedvűen engedtük szabadjára, és próbáltuk meggyőzni, hogy nyugodtan küldheti a szüleit is.
Hajnali három óra táján egy erőteljes sivításba kellett közbeavatkoznom, mely szintén egy szép fogást eredményezett. A kapások között sokat gondolkodtam, min is kellene változtatni a jobb fogás érdekében, milyen ízű csalit kellene kipróbálnom, és hogyan is kellene felkínálni, hogy a halak el is fogadják azt. A következő éjszaka végre meghozta az áttörő sikert, ekkor kilenc kapásunk volt, amiből nyolcat halra is tudtunk váltani. Az egyik sajnos kihajlította a horgot - ha rosszul akad, itt ez szokott történni… Örömünk így is határtalan volt, mivel nagyon jó aránynak számít, hogy ennyi kapásból csak egyet rontottunk. A sikerünk titkát az SBS M3 szériája jelentette, melynek nem tudtak ellenállni a halak. Nem etettünk sokat, csupán néhány szemet dobtunk a horog mellé, meg egy Method Mix gombócot gyúrtunk az ólomra.
A nappali órák továbbra is csendesek maradtak, pedig a pontyok egyértelmű jelét adták annak, hogy nappal is az etetések körül tartózkodtak, ám táplálkozni mégsem akartak. Ettől kezdve nem is változtattunk semmin, hiszen egyértelműen látszott, hogy ez a legeredményesebb technika, csupán az előkén módosítottam egy apró dolgot, melynek óriási jelentősége lett. Az előke ólom felőli végét megtoldottam körülbelül 10 centiméteres 10 kilogramm szakítószilárdsággal rendelkező erőgumival (egy későbbi részben bemutatom az elkészítését). Innentől kezdve, ha a hal feltekerte magát vagy alábújt egy tökszárnak, nem tudta letépni magát a horogról, mivel az erőgumi lengéscsillapító rugóként nyelte el a pontyok erejét.
Elérkezett túránk harmadik és egyben utolsó éjszakája, melyre mindig kiemelt figyelmet fordítunk, most sem történt ez másképpen. Kiültünk a botok mellé és beszélgettünk a fiúkkal, mert sajnos egyre nehezebben tudunk összehozni egy-egy horgásztúrát úgy, hogy mindenki ráérjen, így ha megyünk, megpróbáljuk minden percét kiélvezni. A beszélgetést egy éktelen erős kapásjelző-sivítás szakította meg, mely az én jobb oldali botom felől érkezett, a bot szinte belehajlott a kapásba. A következő meglepetés akkor ért, mikor felemeltem a botot: a hal továbbra is ugyanúgy húzott normál fék mellett. A gyors csónakos közreműködést követően megkezdhettem a nem mindennapi fárasztást. A hal akkora erővel húzott, hogy muszáj volt ráfognom a dobra, különben éreztem, hogy elveszíthetem. Amint ezt megtettem, húzott tovább, most már csónakostól! Nem akartam hinni a szememnek, azt hittem ilyen csak a mesében létezik. Tizenöt perc hihetetlen kemény fárasztást követően megszákoltam a tettest, mely túránk legszebb hala lett a maga több mint tizenkét kilogrammjával. Honnan volt ez a rendkívüli ereje, talán még nem volt horgon?
Az éjszaka folyamán fogtunk még néhány halat, de küzdeni tudásuk meg sem közelítette előző testvérükét. Reggel aztán pakolnunk kellett, ami mindig nehézkesen megy. A statisztikánk is egész jól alakult, ugyanis az összfogásunk meghaladta a száztizenhat kilogrammot, és a fogott átlagsúly is elérte a nyolc kilogrammot. Ezenkívül még annyit megemlítenék, hogy az előzetes hírekkel ellentétben egyáltalán nem tapasztaltuk a törpeharcsák jelenlétét. Azt hiszem, soha rosszabb horgásztúrát nem kívánok magunknak!
Írta: Haskó Tamás (Carpjunior)
Fotó: Haskó Attila, Nagy Gábor
