A Rinya (vagy Rinya-patak) a Dráva folyó bal oldali mellékvize Somogy megyében. Böhönye és Segesd térségében ered, majd Nagyatád és Babócsa érintésével egyenesen délnek tartva, Barcs mellett a Drávába ömlik. Hossza mintegy 60 km. A vízfolyást jó néhány helyen elsősorban árvízvédelmi célokból gátakkal duzzasztották tavakká. Ezek közül valószínű a legismertebb, a leginkább megosztó, de imádói számára az évek során már-már kultikus zarándokhellyé vált Háromfai Horgásztó az 1960-as évek végén létesült. És 2012 őszén - immáron sokadszorra - a „Zöld Pokol” újra kitárta felém vízitök gyökeréből font karjait.
Hát végre megérkeztem. Nem úgy és nem akkor, ahogy és amikor eredetileg terveztem, de vasárnap késő délután végre megérkeztem. Pálinkó Karcsival, a tó mindenesével elintéztük a piszkos anyagiakat és persze legurítottunk egy könnyű, gyümölcsből készült „welcome drink”-et, amihez aztán becsatlakozott egy vajdasági házaspár is, akik a pecatanyán laktak. Addig-addig anekdotázgattunk így négyesben, mígnem a lenyugvó nap egyre inkább ásítozva készült a jól megérdemelt pihenőjére. Ezért aztán íziben elindultam a tó keleti oldala felé. „Hat nap, hét éjszaka” várt rám, és persze abban reménykedtem - szerencsére nem alaptalanul -, hogy a Harrison Ford-féle filmben történt rumlik engem elkerülnek.
Már majdnem teljesen besötétedett, mire a sátramat felállítottam és otthonossá tettem, de egyelőre a kocsiból a székemen kívül csupán az éjszakai alváshoz szükséges dolgaimat pakoltam ki. Ezen az első, bónusz éjszakámon nem terveztem horgászatot, hanem inkább a lemenő nap fényébe belesüppedve sok-sok pihenésre, valamint egy kis elmélkedésre vágytam… Eszembe jutott 98 nyara, amikor először láttam meg ezt a szinte érintetlen csodát, ami azt hiszem, immáron végérvényesen a rabjává tett. Aztán a későbbi kalandok kisebb és nagyobb halakkal, viharral és tikkasztó meleggel, szomszédolásokkal… és lassan-lassan hagytam, hogy rám boruljon a sejtelmes októberi éjszaka.
Reggel, mire felkeltem, az éppen előbújó nap sugarai egyenként csókolgatták a mögöttem elterülő fenyves fáit. Gyorsan előkerítettem a fényképezőgépemet, amit ettől kezdve egészen a túra végéig igyekeztem a kezem ügyében tartani.
Mivel a horgászcuccaim még a kocsiban szunyókáltak - és ebből adódóan a kapásokra sem kellett figyelnem -, valamint gyönyörű, napsütéses idő volt, rászántam magam egy rövid fotózós sétára a tó körül. A patakbefolyó környékének lápvilága ezúttal is lenyűgözött, álmaimban valahogy mindig így képzelem a kárpát-medencei őshazánkat. De szavak helyett a képek talán szebben mesélnek.
A rögtönzött kirándulást követően, miután a még otthonról hozott szendvicsemet bepusziltam, nekiveselkedtem a kocsim kipakolásának. Ám ekkor egyszer csak azzal szembesültem, hogy most először bojlizok majdnem egy teljes hetet teljesen egyedül. Ráadásul éppen Háromfán, ami köztünk - és enyhén - szólva meglehetősen munkás pecát követel. Olyan volt már máskor is, hogy egyedül érkeztem és a fiammal együtt mentem haza - vagy fordítva -, de eddigi többnapos horgászataimra kétségtelenül a kisebb-nagyobb falkásodás volt jellemző.
Miközben a nem túl kevés felszerelésem zömét már-már kiraktam az autóból, no lám csak, egy dologra lettem figyelmes. Ez a „dolog” egy huncut, zsombékokból összeállt sziget volt, ami az időközben kissé feltámadó déli szél nógatására szép komótosan, de ellentmondást nem tűrően keresztbe úszott előttem. Na, nem árt résen lenni e tekintetben is az elkövetkező napokban.
A falu felől idehallatszó déli harangszó szinte még visszhangzott a fülembe, mikor is végre mindennek kialakítottam a helyét. A botzsákban már jó ideje fészkelődő pecák - megszabadulva sötét börtönüktől - csalizáshoz felkészítve, az állványon pihenve gyűjtötték az erőt a remélhető küzdelmekhez.
Beáztattam 3-3 kg félig főtt kukoricát és tigrismogyorót, mégpedig saját recept alapján összeállított mixbe. Ennek a lényege abban rejlett, hogy a magvak édesebb jellegét egy több összetevőből álló hazai fűszeres dippel és persze a tó vizével kevertem. Kétféle, összesen kb. 2-3 kilónyi jó kemény „handmade” gyúrású bojlim maradt tavalyról, ehhez vásároltam még 2 kg pelletet és 1 kg gyári golyó újdonságot próbaképpen. Csalizáshoz hoztam még magammal lebegő bojlikat és por, ill. folyékony dipeket is.
A kezdeti horgászati stratégiámat már otthon elgondoltam, de kőbe természetesen nem véstem, hiszen az előttem elterülő mintegy öthektárnyi tórészleten eddig még nem kergettem a halakat, így saját tapasztalatból nem voltak tuti helyeim. Ezzel együtt biztos voltam a „zöld pokol” általános szabályaiban, a fogós csalijaimban, és magamban is, mert hit nélkül - mint a legtöbb dolog az életben - a peca sem működik.
Tehát fel kellett térképeznem a helyben rejlő lehetőségeket. A parttól nyugat felé haladva mintegy 120 méternyire húzódik a régi patakmeder kissé mélyebb vízzel, ám ennél 30-40 méterrel visszább, nagyjából fél kézilabda-pályányi területen valamivel még mélyebb részt tapogattam ki. Valahova ide terveztem az egyik bojlis készséget. A másikat, ill. a kukoricával-tigrismogyoróval fűzött szereléket pedig a táborhelyemtől kb. 70 méterre északnyugatra púposodó hatalmas, lekötözött zsombék környékére gondoltam behordani. Ennek környékén a nap folyamán láttam halmozgásokat.
Az így elsőre belőtt helyek ennélfogva, ha úgy nézzük, akár dobható távolságra is voltak, de itt, Háromfán a dobálós peca egy-két rész kivételével elképzelhetetlen (szerintem ott is csak kivételes helyzetekben van benne köszönet). A szerelék be-kijuttatásához és a halak fárasztásához is elengedhetetlen a csónakhasználat. Nehezítésképpen májustól szeptemberig a vízen járást eléggé megnehezítő tökleveles meghorgászása partról leginkább kétemberes feladat, de megfelelő rutinnal egyedül is működik.
Egyszóval nehéz terep ide vagy oda, tettem a dolgomat. A mély vízre tett horgot M1 alapból májas beütéssel készült és M1 gyári lebegő bojlival (hóember) csaliztam. Etetésnek kizárólag bojlit és hosszan oldódó pelletet szórtam szét, a helyet bójával jelöltem meg. A zsombék mellé szórt bojlis-pelletes etetéshez szintén M1 alapú, de gyümölcsös háttérízű hóemberes szerelék került. Ehhez is dőlőbóját állítottam. A harmadik „fegyver”, a kukorica-tigrismogyi meglibbentve eddig is minden alkalommal bevált, ennek helyét a sziget másik felének közelében, egy még mindig sűrű tökösben találtam meg. Ezt a területet értelemszerűen csak magokkal szórtam meg és bójázás nélkül, fejben rögzítettem.
Ettől fogva kezdetét vette a halak zaklatása is, bár a túrán nem terveztem nagyon pörgős pecát. Inkább egyfajta nyugis, természetbe belemerülős, nyaralós (őszölős) időtöltésre vágytam, és e számításomat ez a csodás környezet, valamint a megfogott halak maradéktalanul be is váltották.
Érdekes, most először fordult velem elő, hogy egy kis nyavalyás törp ördögöt leszámítva nappal egyáltalán nem fogtam halat. Este vagy az éjszaka fogtam mind a hét pontyomat, amik a legkisebbet és legnagyobbat leszámítva 7-8,5 kiló között voltak. Ezekből kettőt csaltam tőrbe, ill. matracra bojlival, a többit kukoricával. Márai Sándor szerint „a kaland természetéhez tartozik, hogy rövid időn belül véget ér: ilyen ez a műfaj, ilyen az aránya és a szabálya”. Nos, a pontyos kalandjaim közül kettő is felettébb gyorsan zajlott, de mindenképpen megérnek külön-külön egy-egy misét.
Sivításra ébredek. A távjelző hangja az, velőig hatoló, drámai hang, de megint örülök neki. Miközben kihámozom magam a hálózsákból, már a sátor cipzárját tépem fel. Cipő fel, fejlámpa fel, a szemem már a bottartó állványt fürkészi. Kissé kómásan rontok ki a sátorból és a jobb szélső bot felé veszem az irányt. Bot kézbe, de a kontaktus felvétele előtt eleresztem a csónakot. Beugrok a lélekvesztőbe, még egy kis tornázás a másik két bot feszülő zsinórjai alatt, és máris a csendesen kelepelő villanymotor tolja a szekeremet a hal felé. A mély vízi bojlisról települtem át erre a helyre, két napja etettem és horgásztam, egy 4-5 kilós tükröst már fogtam róla, igazolódni látszik tehát a váltás. Nem tudom, hány óra lehet, de ahogy egyre beljebb haladok a vízen, egyre nagyobb a köd is. Végre elérem a 20 méteres fonott előtét zsinór kezdetét, ettől kezdve lendületesebb botvég-emelésekkel szaggatom a töklevél szárait. Lassan-lassan - fejlámpa ide vagy oda - már az orrom hegyéig is alig látok ebben a kavargó tejfölben, ráadásul egyre sandább gyanú kezdi rágcsálni a lelkemet. Lehet, hogy leakadtam? Már a függőlegesen vízbe futó zsinór mellé siklok, de a halon (vagy csak a szereléken?) jottányit sem bírok mozdítani. Némi küzdelem és adrenalin-szint növekedés után egy tündi-bündi, karvastagságú, méteres gyökérrel együtt végre kiszabadul a zsinór, és bár néhány orsófordulat következményeként újra feszessé válik, sajnos a vége egyre inkább úgy tűnik, a part menti zsombékos alá mutat. Újabb pár méter bizonytalanság, aztán a szomorú bizonyosság: még mindig nem mozdul semmi. Nem akarom erőltetni a dolgot, de lemondani sem vagyok hajlandó, mert úgy érzem, talán még van remény. Letérdelek a csónak végébe, a jobb kezembe markolt botot - a zsinórt épphogy feszesen tartva - majdnem egészen az orsóig ledugom a víz alá. Nyilván ahol bemenekült a halam - ha még egyáltalán horgon van - ugyanott ki is jön. Csakhogy nem jön. Utolsó ötletként bal kézzel - többször is a vízbeborulás határán tornázva - megpróbálom emelgetni a zsombékokat, hátha segít. És csodák csodája: megmozdult valami a mélyben. Innentől már türelmesen és rutinosan tereltem szákba a tettest, egy szépséges, 8 kilós nyurgaszerű bajszost. Nemes küzdelem volt, megérdemeltük, hogy normális fotó készüljön rólunk (egyedül ez sem könnyű), ezért reggelig bezsákoltam.
Este 11 körül járt az idő, utolsó éjszakámhoz készülődtem. A szomszédoktól hallott híren (előző este 5 kilós süllőt fogtak) felbuzdulva alkonyattól én is rápróbáltam a süllőfogásra, de meguntam a kapástalanságot, így a rablózó cájgot már elpakoltam. Kicsit még bámultam a káprázatosan csillogó, derült égboltot, aztán jó éjt kívántam magamnak, remélve persze, hogy nem békésen durmolva töltöm majd. Valójában el se aludtam, mikor megszólalt a kapásjelző. Megszokott mozdulatokkal tereltem a csónakot a bojlis bója felé, mert éjszakai zaklatóm végre megint innen jelentkezett. Hamar a közelébe értem, és már éreztem is a karomban, hogy a megakasztott golyófaló barátom egy kicsit sincs tréfálkozós hangulatban. Minél inkább próbáltam elemelni a fenéktől, annál inkább húzott el- és lefelé, miközben méltóságteljesen vonszolta a velem együtt már egyáltalán nem is oly könnyű műanyag ladikot. A környéket elég gyéren borította csak töklevél, de mivel ugyebár a mélyben bármi lehet, muszáj volt egyre nagyobb erőket bevetni a küzdelembe. Ráfogtam az orsó dobjára és szigorú pumpálással igyekeztem közelebb jutni a halhoz, ami a szigorúság eredményeképpen hamarosan már csak néhány méternyi kanócon fodrozta a felszínt. Persze a válasza sem maradt el: gőzmozdony módjára hol balra, hol jobbra kezdett el forgatni. A fejlámpám ide-oda cikázó fényénél olybá tűnt, mintha csak egyfajta különleges táncot lejtettünk volna, ami egy vad tangó, egy lendületes, de elegáns keringő és egy szertelen csárdás minden elemét egyszerre vonultatja fel. A rövid, de céltudatos hódítás és behálózás eredménye mi más lehetett, mint hogy matracra fektettem a „drágámat”.
Mivel a mérlegelés eredménye megelégedéssel töltött el, további mérlegelés nélkül döntöttem az alvás mellett. Már nagyjából mindent elrendeztem magam körül, amikor valami szöszmötölésre lettem figyelmes. Hát persze… egy róka volt. Vagy még inkább - gondolom - „a” róka volt, amelyik két napja szép kis rumlit csinált a csalijaim között. Azóta ebből okulva jobban elpakoltam, és már elmúlt a haragom… már nem gondoltam, hogy ha legközelebb előkerül, majd jól megtáncoltatom őkelmét. Tette a dolgát és körbeszaglászta a tölgyfa környékét, mint ahogy én is tettem az enyémet, lefényképeztem, aztán jó éjt kívántam.
Reggel, miután mindent kocsiba raktam, a rám váró hosszú hazaút előtt kicsit még lenyugodva mélyeket szippantottam az október végi háromfai levegőből. Remélem, kitart addig a tüdőmben és a lelkemben, amíg legközelebb jövök.
Szöveg: Lázár Miklós
Fotó: Lázár Miklós
