Megszületett a legújabb, általam fabrikált iromány, melynek megfogalmazásán, illetve leközlésén - bevallom - nem keveset gondolkodtam. Miért döntöttem mégis úgy, hogy összeszedem gondolataimat ezen a téren és elétek tárom? Nap mint nap egyre többen kutakodnak használható információk után a horgászat egyik legszebb módszeréről, a „bojlizásról”. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy cikkemet elsősorban a kezdőknek szánom, hiszen nyilvánvalóan sokan lesznek, akiknek semmi újat nem fogok tudni mondani a témában, és ezzel természetesen nincs is semmi gond. Lássuk tehát, hogy melyek azok a saját észrevételeim, tapasztalataim, amelyeket az elmúlt pár év alatt „gyűjtöttem” össze, és amik segítségével bárki elindulhat e módszerben a sikerhez vezető úton…
A pontyhorgászatban is - más módszerekhez hasonlóan - a legalapvetőbb eszköz nem más, mint a végszerelék. Ahány horgász, annyiféle különböző horgot, ólmot, előkét alkalmaz, és sokaknak meg is van az elképzelése afelől, hogy mikor mi az optimális megoldás. Nos, ebbe szeretném a módszerrel ismerkedőket valamilyen szinten beavatni, hogy kialakuljon mindenki számára a megfelelő kép az egész végszerelékes témakörről, hiszen - véleményem szerint - e halfogó eszközök tudatos fejlesztése (és használata) lehet a siker egyik kulcsa! A mai napig jómagam is rengeteg információt igyekszem begyűjteni ebben a témában, mert tisztában vagyok azzal, hogy most is van számos olyan lehetőség, amelyről még nem tudok. De létezik erre egy bölcs mondás - Szókratész után szabadon -, amely úgy hangzik, hogy az ember tudása ott kezdődik, ha tudja, hogy mi az, amit nem tud! Ez mára szinte a mottómmá vált. Így tájékoztatnék minden kezdő, téma iránt érdeklődő olvasót, hogy tanulni sosem szégyen! Ahhoz, hogy e témakör minden apró részletén lépésről lépésre „végigzongorázzunk”, egyenként fogom nektek, különböző kategóriákon keresztül bemutatni a végszerelékekben alkalmazható egyes apróságokat. Mivel némelyik részletben (pl. horogkötések) rengeteg variáció létezik, értelemszerűen azokat jellemezném ilyen esetekben, melyeket már jómagam (is) alkalmaztam. A kivesézésre váró témákat az alábbi kategóriák szerint csoportosítottam (szépen, sorrendben haladva):
- Előtétzsinórok
- Leadcore-ok
- Szilikon csövek
- Ólmok
- Forgók
- Gubancgátló csövek
- Horogelőkék
- Horgok
- Kötések, csali felkínálási lehetőségek
Kezdjük is rögtön a dolgok elejéről, tehát azokról a zsinórokról fogok beszélni első körben, amelyek a végszerelékünk megóvásában játszanak fontos szerepet. A különböző előtétzsinórok - fajtájuktól függően - több funkciót is elláthatnak, egyik szerepe azonban mindegyik típusnak közös, ez pedig a távoli dobások elérése. Alapvetően kétféle előtétzsinórt szoktunk megkülönböztetni, a monofilt és a fonottat. Az előbbi anyagát tekintve viszonylag „könnyű”, így a víz által keltett felhajtóerő és a swinger/hanger súlya együttesen képes lehet arra, hogy a „túlzott” feszesség következtében felemelje az aljzattól előtétzsinórunkat, és így a környékén tartózkodó halak sajnos könnyedén beleúszhatnak, minek függvényében megijed(het)nek és odébb áll(hat)nak.
Éppen ezért kell a monofil előtétet hosszabbra kötni, (minimum másfél, két bothossznyira) mert - ugyan a felkötött dobóelőtét főzsinór felőli része meg fog emelkedni kissé, de ez már elméletileg olyan távol lesz az ólomtól, hogy - a csali körül úszkáló hal ebbe már kisebb valószínűséggel úszik bele. Kavicsbánya tavakon a tökéletes álcázás érdekében fluorocarbon zsinórt is érdemes lehet e célra alkalmazni. A fonott zsinórok is alkalmasak arra, hogy előtétként funkcionáljanak, és anyagukat tekintve - mivel valamelyest megszívják magukat vízzel - nem emelkednek el olyan könnyen az aljzattól, mint a hasonló átmérőjű monofil társaik. Ugyanakkor én inkább az előbbi típusok használatát javasolnám, egyrészt, mert a fonott dobóelőtét - sajnálatos módon - könnyen sérülést okozhat a halon, ha véletlenül magára tekeri, emellett (a gyűrű anyagától/minőségétől függően) a spiccgyűrűben is komoly károkat képes tenni. Másrészt - ha kb. azonos szakítószilárdságban gondolkodunk - egy 20-as átmérőjű fonott zsinór tapasztalatom szerint jóval sérülékenyebb, mint egy hasonló erősségű (40-es, 45-ös, 50-es (márkafüggő)) monofil verzió. Végső soron manapság egyre több helyen tiltják be a fonott zsinór előtétet, tehát ez is egy újabb érv amellett, hogy monofilt előnyösebb használni. Kizárólag a vízi növényzettel sűrűn benőtt helyeken tartom célszerűnek a szövött előtét alkalmazását. Ha viszont valaki kizárólag a jobb merülő képesség miatt választaná inkább a fonottat, akkor eme madzagok e célra kifejlesztett speciális kiviteleit, az ún. leadcore-okat, avagy ólombetétes előkezsinórokat ajánlom. Mielőtt azonban bárkit is megkevernék e zsinórok sokféle változatával, felhasználási lehetőségeikkel, azonnal leszögezném, hogy a leadcore-ok dobóelőtétként nem használhatók. Kizárólag azt a célt szolgálják, hogy a megfelelő helyre beillesztve (csaknem) teljes hosszukban a mederfenékhez simulva elrejtsék a halak által könnyen észrevehető végszerelék-alkotóelemeket. Használatuk ugyanakkor annyiban előnyös, hogy mivel dobóelőtét beiktatása már nem feltétlenül szükséges (ez helyzetfüggő, pl. hogy behordással vagy dobással juttatjuk be végszerelékünket), elkerülhetők azok a plusz csomók, amelyek bevetett készségünk leggyengébb láncszemeit képezhetik. Ami még feltétlenül megemlítendő, hogy az ólombetétes előkezsinór gubancgátló tulajdonsággal bír. Ezzel tulajdonképpen a további gubancgátló eszközök (pl. szilikon csövek) használatát váltja ki, melyeket főleg a telibe monofilból kötött előtétnél szokás alkalmazni az ólomelőke helyett. Más kérdés, hogy jómagam, rossz(?!) szokásom szerint esetenként együttesen is használom e végszerelék-alkotóelemeket. A miértre a válasz pofonegyszerű, mindent elkövetek annak érdekében, hogy egy esetleges gubanc miatt ne várjak órákig hiába… De ha mindez nem lenne elég, a szilikon cső bizonyos mértékben védi a leadcore-t az esetleges sérülésektől. (Ahhoz képest, hogy elméletileg „kagylóálló” tulajdonsággal bírnak, sok ólomelőke típus szerintem meglehetősen sérülékeny.)
Ha már szóba kerültek a szilikon csövek, akkor róluk is említenék pár hasznos gondolatot. Rengeteg átmérőben, illetve színben jelennek meg e termékek a horgászpiacon, és számos helyzetben különleges funkciókat is betölthetnek.
Használatának legjellemzőbb módja, amikor az ólom fölé tesszük, ekkor értelemszerűen gubancgátló eszközként funkcionál. Aztán segítségünkre lehet például a horogkötésnél, illetve a csali felkínálás végleges formájának kialakításában is. Az előbbi esetben ún. kötésvédő funkciót tölt be, bár használata ilyen célból a legtöbb esetben nélkülözhető. Az utóbbi esetben viszont a horog megfelelő akadását segíti elő, hiszen, ha a horog öblére felhelyezünk egy kis szilikon cső darabkát - amelyen a hajszálelőkét átbújtatjuk -, akkor lényegesen jobb akadást érhetünk el. Tapasztalatom szerint ennek főleg a nagyméretű csaliknál van jelentősége. Próbáljátok ki, kössetek két horgot sima csomónélküli kötéssel egy 25-30 mm átmérőjű bojlihoz! Az egyiket hagyjátok meg úgy, ahogy van, a másiknál viszont tegyetek a horog öblére egy 3-4 mm hosszúságú szilikon cső darabkát, amit - a hajszálelőke átbújtatását követően - úgy helyezzetek el, hogy a horog öblének középtáján legyen. Amint ez megvan, fűzzétek fel mindkettőre a bojlit, és az előkezsinórt az ujjatokon végighúzva nézzétek meg, hogy melyik esetben fordul be a horog kisebb hibalehetőséggel. Szemmel látható különbséget fogtok tapasztalni! E megoldás további előnye, hogy a szilikon cső lerövidíti a hajszálelőke hosszát, egészen addig, amíg horgunkat a hal fel nem veszi. Tehát a horog öblének közepén lévő kis csődarab kapás után felcsúszik a kampó szárára, ezzel nem gátolja a horgot a beakadásban. Ez azért előnyös még, mert a lerövidült hajszálelőke képtelen feltekeredni a horogelőkére, illetve kisebb annak az esélye, hogy kapásnál üres bevágás lesz az eredmény.
Ezek után következzenek végszerelékünk legsúlyosabb elemei, az ólmok. Általánosan elmondható, hogy a „bojlis” értelemben vett nehezékek túlnyomó többsége egy környezetbarát felületi kezeléssel van ellátva. Az ólmok méretüket, alakjukat, és szerkezetüket tekintve rengeteg funkció ellátására hivatottak. Kialakításuknál három közismert típusuk létezik, a belső zsinórvezetéses (inline), a forgóval ellátott (swivel) és az ún. helikopteres (helicopter) ólmok. Alakjukat tekintve rengeteg forma létezik, melyekben csak a gyártók fantáziája szabhat határt… a teljesség igénye nélkül, kinézetük lehet például síkfelületű (flat), rücskös (grip), gömbszerű (gall), négyzetes (square) rakétaszerű (torpedo) stb.. Mivel rengeteg típus létezik a piacon, alkalmazásuk alapján jellemezném őket a könnyebb eligazodás érdekében.
Az előkénket az ólmomhoz - a komplett szerelék elkészítésekor - rögzíthetjük fixként (Fixed Rig), vagy csúszóként (Running Rig). Az utóbbiból speciális eszközök segítségével ütköztetett végszerelék is készíthető. Bármelyiket is használjuk azonban, egy fontos dologra mindig oda kell figyelni! Oly módon foglaljon helyet az ólom a végszerelékben, hogy annak elhagyását beszakadás esetén semmi se akadályozza meg! Ezzel attól a szerencsétlen jelenségtől kíméljük meg a halat, hogy a nehezéket napokon át magával „cipelje”, esetleg - rosszabb esetben - elpusztuljon.
Az első és talán legfontosabb szempont a választásnál talán az, hogy dobni vagy behúzni szeretnénk a végszereléket. Ez utóbbira tulajdonképpen bármelyik kialakítású ólom alkalmas, itt már csupán a formának, valamint a súlynak lehet jelentősége. Dobásra viszont, inkább az inline és a helicopter ólmokat érdemes alkalmazni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a forgóval ellátott (swivel) típusok használhatatlanok dobálós horgászatokon, csak elhelyezkedésük miatt (pl. a lead clip esetén) sajnos a horogelőke itt lényegesen könnyebben gubancolódik. A következő fontos szempont, az alak. Ha partról juttatjuk be a végszereléket, akkor az esetek többségében a rakétaszerű ólomtípusok kerülnek előtérbe, hiszen aerodinamikai tulajdonságaik miatt velük lehet a legnagyobb távolságokat elérni. Ha a körülmények nem indokolják a 100 méter feletti dobások kivitelezését, akkor a síkfelületű, rücskös, illetve négyzetes alakú, belső zsinórvezetésű típusokat használom. Ezek az alakzatok nagyobb felületen érintkeznek a mederfenékkel, ezáltal nehezebben mozdulnak el a helyükről. Ez azért előnyös, mert ha a kapásjelzővel (swinger/hanger) nagyobb ellenállást akarunk a zsinórra gyakorolni, akkor kisebb a valószínűsége annak, hogy a síkfelülettel rendelkező ólmok elmozdulnak a helyükről, mint például a rakétaszerű vagy gömb alakú társaik. A rücskös ólmokat eredetileg az egyenetlen mederviszonyokkal rendelkező vizekre (pl. bányatavak) szánták, mert a felületükön lévő dudorokkal meg tudnak „kapaszkodni” a meredekebb szakaszokon is. Pont e tulajdonság miatt érdemes iszapos/agyagos medrű tavaknál is használni őket, mert minden bizonnyal a rücskös ólmok mozdíthatók el a legnehezebben a helyükről. Ennek tudatában - esetenként - kisebb (70-80 grammos) grip típusú nehezéket is használhatunk, hiszen ha a kapásjelző súlyával növeljük a zsinórra gyakorolt ellenállást, akkor tulajdonképpen azt a súlymennyiséget pótoljuk, ami a biztos (ön)akadást segíti elő. Egyszerűbben fogalmazva, minél inkább lesúlyozzuk a kapásjelzőt (és ezzel megfeszítjük a zsinórt), annál nagyobb súly képzeletbeli hozzáadódása megy végbe az ólomnál. Ezzel a súlyozással érdemes sokat kísérletezni, mert ahányféle ólomtípus és méret létezik, annyiféleképpen reagálnak a víz alatt a kapásjelző lesúlyozására. Viszont alaktól függetlenül kijelenthető, hogy minél messzebb van bevetve végszerelékünk, annál kisebb a helyváltoztatás valószínűsége a zsinór feszességének és a kapásjelző rá gyakorolt ellenállásának együttes hatására. Azért próbálom ezt a(z) - látszólag - apróságot ennyire részletesen körülírni, mert igen bosszantó tud lenni, ha a nem megfelelő lesúlyozás, illetve ólomtípus-használat következtében a végszerelék egy picit is elmozdul a helyéről, mert a horog könnyen összeszedhet olyan - a víz alján lévő - törmeléket, hínárt, egyebet, ami meggátolhatja a biztos (be)akadásban. Arról nem is beszélve, ha olyan víz alatti tuskóban, farönkben akad el, melybe a végszerelék könnyen be is szakadhat.
Fontos figyelembe venni az ólmok súlyát is, hiszen nem mindegy, hogy milyen célra mekkora nagyságút használunk. Fix végszerelék esetén azt javaslom, 70 grammnál kisebb nehezéket semmiképp ne tegyünk fel (még rücsköset se)! Tapasztalatom szerint ekkora az a súly, ami minimum kell ahhoz, hogy a biztos önakadás végbemenjen. Persze az egészet a horog mérete és típusa is nagymértékben befolyásolja, de az ennél kisebb ólmoknál - ha fixre szereljük - jelentős halvesztéssel kell számolnunk, ami szerintem nem előnyös. Értelemszerűen minél nagyobb a nehezék, annál könnyebben végbemegy az önakadás, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a nagyobb ólmok használata előnyösebb! Egyrészt, mert dobás esetén kárt is tehetünk a botunkban, ha figyelmen kívül hagyjuk annak dobósúlyát és a „megengedettnél” nagyobb súlyt teszünk rá, másrészt minél nagyobb az ólom, a fárasztás közben védekező hal száját - a horog ütötte sebnél - annál könnyebben szakítja szét. Hiszen a ponty általában mindent elkövet annak érdekében, hogy mihamarabb megszabaduljon a szájában lévő kampótól, és eközben a föl-le hintázó ólom folyamatosan „dolgozik”, vagyis tágítja a horog által ejtett sebet. Józan paraszti ésszel azt gondolnánk, hogy így az lenne a legjobb megoldás, ha bevágást követően azonnal elmaradna az ólom. Igen ám, csak ez hosszú távon jelentősen szennyezné a vizet. De a leleményes horgászok mindenre találnak megoldást, ez alól eme elképzelés sem kivétel. Így születtek meg egykor az ún. kavicsos, egyből elhagyós szerelékek. A lényegük, hogy ólom helyett kavics került súlyként a végszerelékre. Ezek gyakorlatilag tetszés szerint elkészíthetők, csak arra kell figyelni kialakításánál, hogy a követ az önakadást követően azonnal elhagyja a hal. Eredetileg az effajta szerelékeket akadós terepeken alkalmazták, de kavicsos medrű vizeknél is lehet létjogosultságuk, mert ilyen környezetben ezek a súlyok biztosan nem keltenek gyanút a halakban.
Csúszó ólmoknál valamelyest több lehetőségünk nyílik a nehezék súlyával történő variálásra, mivel itt alapvetően nem önakasztásról van szó (persze itt is van kivétel, melyre rögvest ki is térek). Használhatunk kisebb és nagyobb méretű ólmokat is, de itt inkább a távolságon, illetve a zsinórra gyakorolt ellenálláson van a hangsúly. Az alakzatokról az előbbiekben ismertetett gondolatok természetesen itt is érvényesek! A Running Rig előnye, hogy olyan körülmények között, amikor a hal szinte egyáltalán nem eszik, ha finomítunk a kapásjelző súlyozásán, azokat apró maszatolásokat is észlelhetjük, melyeket egy fix szereléknél biztosan nem tapasztalnánk, illetve szerencsés esetben akár sikeres akasztásra is válthatjuk őket. Mégis a legnagyobb hátrány itt, a Fixed Rig-gel ellentétben, hogy sokkal több üres bevágásra kell készülnünk, főleg ha nagy távolságra horgászunk. De van egy speciális alternatívája a csúszó végszerelékes pontyozásnak is. Ha olyan ólmot választunk, ami viszonylag nagy súllyal rendelkezik (minimum 100 gramm) és olyan az alakja (pl. rücskös), hogy garantáltan nem mozdul el a helyéről a felhasználási lehetőségek e verziójánál sem, akkor tulajdonképpen a zsinór feszességével és a kapásjelző által keltett ellenállással együttesen elérhetjük azt, hogy a hal kirohanása esetén saját magát akassza meg a zsinórra kifejtett erőhatás következtében. Értelemszerűen itt célszerű szorosra állított nyeletőfékkel „dolgozni”, hiszen a teljesen lesúlyozott, valamint kifeszített swinger/hanger ezt meg is követeli.
A lead clipes, illetve belső zsinórvezetésű (fix) végszerelékek legegyszerűbb és legnépszerűbb csúszóvá történő átalakítására a gumiütközők alkalmazása az egyik legelterjedtebb megoldás. A helikopteres kivitelnél ez a kiegészítő alapból rendelkezésünkre áll, ez esetben ennek a segítéségével tudjuk fixálni, illetve ütköztetni előkénket, valamint eltávolításával csúszóvá (?!) „varázsolni” azt. (Azt azonban hozzátenném, hogy ez utóbbinak, véleményem szerint nincs sok értelme, mert elképzelhető, hogy az ejtős kapásokat nem észlelnénk vele.) Az átalakítás további lehetőségei közé tartozik a nagyméretű forgó vagy a különböző acélkarikák, illetve léteznek olyan ólmok, melyeknek ha (felszerelt állapotban) kiszedjük a betétjét és ezt a forgóra húzzuk rá először, akkor már - a tágulás következtében - nem fog tudni visszabújni a betét az ólom belsejébe, ezzel szintén egy tökéletes Running Rig lesz a végeredmény.
Az ólmokról dióhéjban ezek lennének a fontosabb tudnivalók. Amit még talán érdemes megemlíteni, hogy az olyan időszakokban, amikor még alacsony a víz hőmérséklete, vagy ha esetleg versenykörülményekről lenne szó, akkor a különböző method kosarak, illetve pasztaólmok is előtérbe kerülnek. Előnyük, hogy a felületükre gyúrható etetőanyag vagy paszta segítségével lényegesen nagyobb vonzerővel hatnak a halakra, hátrányuk viszont, hogy pont emiatt a kisebb testű pontyokat is mágnesként vonzzák. Az ólmokhoz hasonlóan ezen eszközök is szerelhetők csúszóra és fixre egyaránt.
Most pedig következzenek azok az eszközök, melyek a horogelőkék rögzítését szolgálják, vagyis a forgók. Itt tulajdonképpen - véleményem szerint - nincs túl nagy jelentősége annak, hogy hagyományos értelemben vett (barrel) forgót, vagy pedig „bojlis” forgót használ az ember. Mindkettő teljesen megfelel a célra, a különbség csupán annyi, hogy az utóbbi valamelyest strapabíróbb. Nyilván ez elegendő indok is lehetne ahhoz, hogy kijelentsem, hogy ez a típus a jobb, azonban mégse teszem ezt, mert a mai napig használom a barrel forgókat is, és soha nem volt semmi gondom velük. Tipikus „kinek a pap, kinek a papné” témakör, így azt találom a legésszerűbb megoldásnak, hogy mindenki válassza azt a típust, amelyikben jobban bízik!
Bármely típust is használjuk ezek közül, mindig úgy rögzítsük velük előkénket az ólomhoz, hogy ténylegesen elláthassák azt a funkciót, amire hivatottak, tehát hogy megakadályozhassák az előke bepödrődését. (Ha pl. a kelleténél jobban belehúzzuk a forgót egy belső zsinórvezetésű ólomba, akkor a gumibetét a forgó horogelőke felőli részét is megakadályozza abban, hogy forgásával kompenzálhassa az előke tekeredését.)
Manapság (főleg versenykörülmények között) igen nagy jelentősége van a horogelőke igény szerinti, esetenként mihamarabbi lecserélésének, és erre a gyártók is hamar rájöttek. Robbanásszerűen törtek be a piacra az úgynevezett Quick Change Swivels-ek, vagy magyar nevükön forgóval egybeépített gyorskapcsok, melyek segítségével az előre - egy hurokkal - megkötött horogelőkék váltogatása csupán másodpercek kérdése. Azonban azt tegyük hozzá, hogy e gyorskapocs egy újabb segédeszköz nélkül mit sem érne, mert ha a hal felénk indulna el a horoggal, akkor az előkénk minden bizonnyal lecsúszna az a gyorskapocsról, még mielőtt az ólmot megmozdíthatná… E segédeszköz pedig nem más, mint egy pár centiméter hosszúságú gubancgátló cső, amely nemcsak az előke elvesztését, de annak feltekeredését is megakadályozza. További előnye, hogy tetszés szerint rövidíthető (késsel, ollóval), és hogy az előzőkben megemlített két forgótípusnál is hasonlóképp alkalmazható gubancgátló eszközként.
Elérkeztünk a végszerelékek egyik legfontosabb, sokféle formában és átmérőben létező alkotóelemeihez, amiket úgy hívnak, hogy előkezsinórok. Hasonlóan az előtéthez, itt is monofil és fonott zsinórokat lehet elkülöníteni (léteznek természetesen egyéb anyagúak is, pl. kevlár, de mivel ez a cikk alapvetően pontyhorgászatról szól, véleményem szerint ezek nem ide tartoznak), azonban vannak mindkét kategóriában speciális típusok, sőt a kettő közti átmenetet képezők is. Mivel az előkék jelenleg megszámlálhatatlan kivitelben vannak forgalomban, saját tapasztalataim alapján jellemeznék néhány típust, hiszen itt felhasználhatóság alapján kategorizálni őket értelmetlen lenne, mivel e tekintetben a lehetőségek igen széleskörűek.
A fonott előkezsinórok a legnépszerűbbek még talán manapság is, de nem mindegy, hogy melyik típust mekkora átmérővel használjuk. Számtalanszor hallottam már azt a kérdést, hogy „Miért kell felkötni a főzsinórnál is vastagabb és erősebb előkezsinórt?”. Megmondom őszintén, jó ideig én sem tudtam erre a kérdésre a választ, csak azután kezdtem rájönni, hogy mi lehet a megfejtés, miután lecseréltem a kezdetben használt kis kiszerelésű, pár száz forintos fonott madzagokat minőségi előkezsinórokra. Az egyszerű felépítés és az olykor már viszonylag vastagnak hangzó (pl. 25-ös) átmérőben felkötött fonott előke gyenge minősége miatt (nem nevesíteném) mindig előbb használódott el, mint a monofil főzsinór, emiatt a halak időnként alaposan megtréfáltak. Miután beruháztam tartósabb darabokra, ez a jelenség teljesen megszűnt. Ezzel meg is kaptam a korábban feltett kérdésre a választ! Tehát azért érdemes a főzsinórnál vastagabb, illetve erősebb (lehetőség szerint jó minőségű) előkét felkötni, mert a horogelőkét éri a legtöbb olyan külső hatás a víz alatt (pl. egy termetesebb megakasztott hallal való közvetlen kontaktus következtében), melynek eredményeképpen a felszerelés e szakaszára terhelődik a legnagyobb „nyomás”, így a gyengülés mértéke - minőségtől, márkától függetlenül - feltehetőleg itt a legjelentősebb. Persze mindezt figyelembe véve, használjuk bármilyen típust is, ha csak egy aprócska sérülésre utaló jelet találunk az előkén, haladéktalanul cseréljük le!
A fonott verziókra visszatérve, az a legfőbb előnyük a monofil társaikkal szemben, hogy lágy anyaguk természetesebb mozgást szolgáltat a hajszálelőkére felhelyezett csalinak. Viszont e tulajdonságnak van egy óriási ára, lényegesen könnyebben tekeredik, gubancolódik. Bár számos gubancolódást gátló kiegészítő létezik, a feltekeredést nagyon kevéssel lehet 100%-osan kiküszöbölni. Behordás esetén különösebb gond nincsen ezzel, mert ott le lehet úgy engedni a végszereléket, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Dobásnál viszont nem látjuk, hogy az előke milyen pozíciót vesz fel, miután a szerelék vizet ért, így időnként az is előfordulhat, hogy már eleve úgy ér le a fenékre, hogy a horogelőke fel van tekeredve például a leadcore-ra. Ennek elkerülésére az elmúlt évek során számos megoldást fejlesztettem ki, melyek többségét már be is mutattam korábbi cikkeimben, de most is kitérnék rájuk pár gondolat erejéig. Az egyik egyszerű, de hatásos megoldás az előbbiekben ismertetett, forgóra helyezhető gubancgátló cső. E kiegészítő ugyan nem zárja ki teljes egészében a gubancolódás lehetőségét, de mivel egyfajta tartást ad az előkének, jelentősen csökkenti a feltekeredés esélyét. Egy másik ilyen lehetőség, ha miniforgót iktatunk be a horogelőke középtájára. Amellett, hogy megakadályozza előkénk bepödrődését, a miniforgó számos előkekombinációt (pl. vékony/vastag fonott, fluorocarbon/fonott stb.) tesz lehetővé. (Különleges lehetőségként említeném meg a leadcore-ral kombinált előkét, amellyel főleg a lebegő csalikkal történő horgászatokon lehetünk eredményesek.) Ha viszont valaki mindezt forgó nélkül szeretné megvalósítani, akkor az „uni to uni” csomó segítségével garantáltan megbízható kombinált előkéket hozhat létre, melyeket félig fonottból, félig fluorocarbonból elkészítve jelentősen csökkentheti a gubancolódás valószínűségét, ezenfelül olyan univerzális horogelőkét kap kézhez, amely minden szempontból megfelel az elvárásoknak. Amennyiben nincs ideje az embernek a horgászat közben/előtt ilyennel pepecselni, akkor a különböző bevonatos zsinórok segítségével könnyen készíthet hasonló jellegű előkéket. Hámozható monofil borításuknak köszönhetően igény szerint készíthetjük el őket, akár a bevetésre kész állapotig. Speciális kivitellel itt is találkozhatunk, léteznek olyan madzagok, melyek felépítése éppen fordított, tehát a monofil zsinór kap egy fonott bevonatot. Hogy ezek közül melyik alkalmazható a legeredményesebben?! Nehéz eldönteni, de talán az utolsó kategória jellemzését követően könnyebb lesz a választás. Így hát nem maradt más hátra, mint a monofil és fluorocarbon előkék leírása. Általánosan elmondható mindegyikről, hogy a fonottaknál lényegesen merevebbek, ami nagy segítségünkre lehet dobásnál a gubancolódás kivédésében. De pont e tulajdonságuk a hátrányuk is egyben, mert így közel sem olyan természetes az ilyen zsinórokból kötött előkék viselkedése a víz alatt, mint a fonott verzióknál, ezeknél a hal hamarabb gyanút foghat. Talán ez az oka annak, hogy hagyományos monofil előkezsinórt a pontyhorgászatban oly kevesen alkalmaznak. Arról nem is beszélve, hogy szakítószilárdságuk jóval alacsonyabb, mint szövött társaiknak, így muszáj vastagabb átmérőben használni őket, ha nem akarjuk, hogy elszakadjanak. E két tulajdonság pedig már együttesen éppen elég ahhoz, hogy a hal előbb észrevegye a turpisságot, minthogy horogra akadna. Éppen ezért jelentek meg és örvendenek hatalmas népszerűségnek a fluorocarbon előkék, hiszen legyenek bármennyire is vastagok, anyaguk miatt olyan tulajdonsággal rendelkeznek, hogy a víz alatt gyakorlatilag láthatatlanok. Emiatt a hal egyszerűen képtelen észrevenni addig, amíg a csalit fel nem szippantja, ekkor pedig (pl. fix végszerelék esetén, ha a benne található alkotóelemeket megfelelően összehangoltuk) az esetek többségében már végbemegy az önakadás, mire a hal felfogja, hogy mi történt.
Így már talán valamelyest könnyebb eldönteni, hogy mikor melyik típust érdemes felkötni, tulajdonképpen itt is hit és tapasztalat kérdése az egész. Persze nyilván sokan vannak, akik nem akarnak a különböző előkékre egy vagyont áldozni, számukra segítségként leírom, hogy mikor melyik típust használom előszeretettel. Ha dobásról van szó, akkor inkább bevonatos vagy fluorocarbon előkét helyezem előtérbe. Természetesen fonott előkét is sokszor kötök fel, de ebben az esetben sosem maradnak el az előbbiek során említett, gubancgátlást szolgáló eszközök. Ha behúzásról van szó, akkor az esetek 90%-ában maradok a jól bevált fonott madzagoknál.
Amit még feltétlenül fontosnak tartok megemlíteni a témában, az a horogelőke hossza. Bármennyire is ragaszkodik valaki egy adott előkehosszhoz, sosem szabad kijelenteni, hogy az jobb, mint az ellenkezője, hiszen sajnos nem látunk a víz alá, sosem tudhatjuk, hogy pikkelyes barátaink táplálkozási intenzivitásának függvényében miként viselkedhet az általunk felkötött előkehossz. Sok esetben csupán egy ilyen apróságon is múlhat sikerünk! Rövid horogelőkénél (< 15 cm) az akadás minden esetben gyorsan végbemegy az ólom súlyának következtében (értelemszerűen fix végszerelék esetén), mert a zsinór hossza lehetővé teszi, hogy pillanatok alatt kifeszüljön. Ez sok esetben előnyös lehet, mert a pontyok - ha intenzíven táplálkoznak - a rövid előkével rögzített horgot lényegesen kisebb valószínűséggel leplezik le, illetve fújják ki, mint a hosszabb verziókat. Képzeljünk el a víz alatt két végszereléket, melyeknél az előke mindkét esetben szépen, egyenesen fekszik a mederfenéken. Az egyiknél az előke hossza legyen, mondjuk 15, a másiknál pedig 30 cm. Tételezzük fel, hogy a felcsalizott horgot egy hal pontosan szemből közelíti meg, majd veszi fel, ezt követően pedig elindul a horoggal az ólom felé. Felteszem a kérdést, melyik esetben kell kevesebb idő ahhoz, hogy az ólom ellenállása miatt akadjon a horog? Véleményem szerint, a válasz magától értetődő. Persze annak az esélye, hogy mindez pont így játszódjon le a valóságban, meglehetősen csekély, de nem jelenti azt, hogy ne fordulhatna elő. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a hossz jelentősen hozzájárulhat az előkezsinór gubancolódásához. Ez egy újabb érv a Short Rig mellett. Ezek után nyilván magától értetődőnek látszik, hogy inkább a rövid előkét részesítem előnyben… Pedig nem így van! :) De mielőtt leleplezném magam, leírom a hosszúra kötött (> 20 cm) előkezsinórok fontosabb jellemzőit is. Előnyük leginkább akkor mutatkozik meg, amikor a hal valamilyen okból kifolyólag (pl. légnyomásváltozás) finnyásan táplálkozik és nehezen, szöszmötölve veszi fel a csalit. Rövid előkénél - ilyen esetben - könnyen járhatunk úgy, hogy még csak a csali kerül a hal szájába, miközben az előkezsinór már feszes és az ólom súlya nemes egyszerűséggel kirántja a csalétket az uszonyos szájából. Ilyen jelenséget főleg akkor tapasztalhatunk, ha egy rövid előkénél nagyméretű csalit használunk. Ezért a hosszú előkéket elsősorban a darabosabb horogravalóknál célszerű alkalmazni, illetve abban az esetben, ha az általunk meghorgászott víz aljzata meglehetősen iszapos. Az előzőkből kiindulva bizonyára az lenne a logikus következtetés, hogy ezt az előkehossz alkalmazom előszeretettel horgászataim során. Azonban e megállapítás ebben a formában nem igaz.
Személy szerint itt is, mint oly sok esetben, a jól bevált arany középutat választom. (Ez jelen esetben 15-20 cm-es előkehossznak felel meg)
Horgok. Ez lenne a következő, és egyben utolsó előtti kategória. Legyen szó bármilyen kampóról is, használati szempontból mindig a kialakítását (rövid/hosszú szárú, mekkora az öble, mennyire vastag a „húsa” stb.) érdemes figyelembe venni. Ha általános használatra választanánk horogtípust, akkor a nagy öblű, enyhén visszahajlított heggyel rendelkező darabokat tudnám ajánlani. Ezek akadás után viszonylag nagy részt fognak át a ponty szájából, így kifordulásuk esélye általában kicsi (persze esetenként számolnunk kell halvesztéssel is, de mindezt a halak táplálkozási intenzivitása is nagymértékben befolyásolja). Amit ezeknél a típusoknál érdemes megvizsgálni, az a horog fülének állása: hajlított-e, és ha igen, milyen irányba. Ez azért fontos, mert felkötött állapotban nem egyformán viselkednek a különböző fülkialakítású horgok. Amelyiknél a fül a horog hegye felé „néz”, azok megkötve jó eséllyel befordulnak, mihelyst felveszi a hal a csalinkat, így itt a beakadást elősegítő további alkatrészek használata a legtöbb esetben nélkülözhető. Ha viszont egyenes vagy hátrafelé hajlított füllel rendelkező kampó került fel a horogelőkére, akkor azt érdemes úgy felkötni, vagy olyan segédeszközöket használni, melyekkel kisebb a be (nem) akadás hibalehetősége, mint alaphelyzetben. A hosszú szárú, illetve hajlított hegyű horgok elsősorban a lebegő bojlikkal csalizva mutatják meg igazi arcukat, de természetesen - megfelelő kötéssel elkészítve - a süllyedő horogravalóknál is eredményesen használhatók. Kiegyensúlyozott kialakításuknak köszönhetően félelmetesen könnyen fordulnak be, és - bár többnyire kisebb részt fognak át a megakasztott hal szájából, mint a nagy öblű társaik, mégis - stabilan tartanak, ritkán rázza ki őket a ponty a szájából. Rendszerint használom az összes létező forma valamely cég által piacra dobott modelljét, így konkrét, kedvenc típusom jelenleg nincsen.
Nem elhanyagolható szempont a horgok mérete és anyaga sem. Mindkét esetben a felszerelés (bot, orsó, zsinór) keménységéhez viszonyítva kell megfelelő típust választanunk (persze ésszerű - a hal száját legkevésbé károsító - határok között gondolkodva), illetve mindig olyan horgot kössünk fel, amely a végszerelékben lévő ólom súlyától kezdve a felkötött előkezsinór szakítószilárdságán keresztül egészen a horgászbot keménységéig minden alkotóelemmel teljes összhangot képez. Hogy konkrét példát is említsek, véleményem szerint helytelen összeállítás egy kevésbé hajlékony (pl. 3,5 librás) bothoz - az ólom nagyságától függetlenül - egy hatosnál kisebb méretű horgot felkötni, mert fárasztás közben (sőt elképzelhető, hogy már a bevágás pillanatában) a bot túlzott keménysége miatt egyszerűen kitépnénk a hal szájából a horgot. További, kevésbé szerencsés eset egy kis súllyal rendelkező nehezék (pl. 70 gramm) mellett a nagyméretű horog használata. Természetesen nem zárom ki annak lehetőségét, hogy a felhozott (helytelen) példák bármelyikével is kifogjunk egy termetes halat, de egy megfelelően összehangolt felszereléssel jelentősen csökkenthetjük a halvesztés esélyét. A horgok anyagára „átlépve” azonnal megjegyezném, hogy gyenge anyagú aranyszínű horgokat itt mindenki felejtse el! Az erős, jó minőségű acélból előállított, esetenként teflonbevonattal ellátott darabok között érdemes szétnézni. Itt szeretném felhívni mindenki figyelmét arra, hogy bármennyire is jónak tart valaki egy horgot, olyan, hogy tökéletes darab, nem létezik! Még a legjobb minőségűeknél is előfordulhat váratlan halvesztés, és egy idő után mindegyik típus hegye elhasználódik. (Murphy törvénye alapján…)
Ezért nem kell elkeseredni, ha fárasztás közben véletlenül lefordulna egy halunk (még ha időnként bosszantó is tud lenni), de nyilván a sokadik hasonló eset után már egyértelmű, hogy valami nincs rendben, ilyenkor feltétlenül változtatni, cserélni kell! Fontosnak tartom megemlíteni, hogy manapság egyre több helyen teszik kötelezővé a szakállnélküli horgok használatát, így a választásnál e szempontot sem szabad figyelmen kívül hagyni!
Írásom végén bemutatom a horgok, illetve a különböző csalik rögzítésének néhány lehetőségét. A horgokkal kezdem, ezen belül is a csomónélküli kötéssel (Knotless Knot) elkészített horogelőkékkel. Ez egy nagyon egyszerű, mégis univerzális kötés, amelyet a legtöbb esetben eredményesen használhatunk. Elkészítésénél arra érdemes odafigyelni, hogy az utolsó menet nagyjából egy síkban legyen a horog hegyével, mert véleményem szerint a kampó így könnyebben befordul. (Bár itt is van ellentmondás, mert ha kevés menettel kötjük meg a horgot, akkor ki fog „térni” a csali síkjából, így ez esetben is jó akadást kell, hogy eredményezzen.) Ezt a jelenséget mindig ellenőrizzük bevetés előtt, mert ha a felcsalizott horgot végig tudjuk húzni az ujjunk mentén anélkül, hogy az elakadna benne, akkor egy további segédeszköz használata válik szükségessé. Ez a kiegészítő lehet akár az előzőkben ismertetett szilikon cső darabka, vagy egy zsugorcső, melyet megfelelő szögben a horogra zsugorítva biztosan nem lesz több gondunk az akadással. Illetve lehet még egy olyan eszköz is, ami manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvend (nem véletlenül), ezt úgy hívják, hogy MouthSnagger.
A témához szorosan kapcsolódik az is, hogy milyen formában kínáljuk fel a csalit a halaknak. Az esetek többségében ez a jelenség határozza meg a komplett kialakítás eredeti (angol) megnevezését. Ennek részét képezheti az is, hogy a csalétket hajszálelőkén vagy szilikonon kínáljuk fel. A lehetőségek száma mindkét esetben igencsak sokféle, sőt személy szerint olyan horogelőkét is használok, melyben mindkettő szerepel. Léteznek különböző, horogra akasztható szilikon előkék, de korábbi tapasztalataim alapján manapság már nem használok ilyen eszközöket. A gumikarikás csalizás legismertebb formája a D-Rig, melyben egy acélkarika segítségével a szilikonon rögzített csali szabadon mozoghat egy „sínen”, amelyet az e célból megkötött, „D” alakú hurok szolgáltat. Lényege, hogy az acélkarika könnyedén, egészen a horog füléig fel tud csúszni a „sínen”, ezzel teret hagyva a kampónak a biztos beakadásra. Elkészíteni valamelyest nehezebb, mint a csomónélküli kötést, de szerencsére már előrekötött kivitelben is beszerezhetők ilyen horgok a horgászboltokban. A változatosság kedvéért, itt is van jócskán lehetőség a variálásra (ez a szép az egészben!), így a sima Knotless Knottal megkötött horog mellett is minden további nélkül rögzíthetünk egy acélkarikát. A gumikarikás csalizás előnye a hajszálelőkéssel szemben, hogy a távolság fixen beállítható minden csalihoz, így nem kell az egyes, eltérő méretű horogravalókhoz különböző méretű hajszálelőkéket kötnünk. Egyszerűen felfűzzük a csalétket a gumikarikára, ami automatikusan igazodni fog annak méretéhez. További előnye, hogy pl. ha két szem lágy, esetleg gyorsan oldódó bojlit használunk, akkor, ha véletlenül valamelyik szem eltűnne a karikáról, akkor - annak nyúlása miatt - magától visszaáll a szimpla bojli távolságához. Egyetlen hátránya viszont, hogy könnyen sérül, ezáltal viszonylag sűrűn kell cserélni. Ezzel tulajdonképpen le is írtam a hajszálelőkés csalizás fontos jellemzőit is. Tehát lényege és hátránya is egyben, hogy az eltérő méretű csalikhoz más-más távolságot kell hagyni. Viszont a kereskedelemben kapható különböző kialakítású stopperek segítségével használhatunk egy távolságot egy adott csaliátmérő-tartományban úgy, hogy a horog biztosan akadjon. A hajszálelőke előnye a gumikarikás megoldással szemben, hogy kevésbé (vagy inkább egyáltalán nem) sérülékeny, és hogy természetesebb mozgást biztosít a csalinak. Speciális kivitele például az ún. Long Hair, melynél a horog öblére kötött hosszú hajszálelőke végén kínáljuk fel a csalit. A Hair Rig további különleges, kissé furcsa, extrém megjelenésű kivitele a Medusa Rig, amelyről egy korábbi cikkem keretében részletes leírást olvashattok. Természetesen ezenfelül számos további kialakítás létezik (pl.: Spinning Hook Rig, 360 Rig stb.), de mivel ezeket még egyáltalán nem használtam, nem szándékozom róluk tapasztalat nélkül nyilatkozni.
Bármilyen végszereléket is készítünk, mindig próbáljuk meg elképzelni, hogy az adott körülmények között az miként fog viselkedni a víz alatt. Ez alapján tudjuk eldönteni, hogy mikor mi lehet az optimális megoldás. A sok-sok próbálkozásnak és az ember elszántságának előbb-utóbb úgyis meglesz az eredménye, és csupán rajtunk múlik, hogy mennyire kitartóan küzdünk azért, hogy matracra fektethessük álmaink halát!
Bízom benne, hogy írásomban sikerült sokak számára hasznos gondolatokat leírnom, és remélem, hogy segíteni tudtam abban, hogy egy lépessel közelebb kerülhessetek kitűzött céljaitok eléréséhez!
Eredményes horgászatot kívánok mindenkinek!
Jávorka Dániel (jdcm333)
