A Medusa Rig egy - az angolok által kitalált - bojlis csalizási technika, amely hazánkban ez idáig nem sokat hallatott magáról. Az agyonhorgászott és a termetes halakban gazdag vizek sikeres módszere, mellyel - enyhe túlzással - bármilyen hal horogra csalható! Ezt szeretném elsőként bemutatni és jellemezni a Haldorádó Horgászportálján, saját tapasztalatok alapján…
Mielőtt még a dolgok közepébe csapnék, talán fontosnak tartom megemlíteni az egész ihlet előzményét, hogy vajon mégis hogyan bukkantam rá erre a fineszes csalira. Bizonyára sokatoknak mond valamit a „Fishsim” névre hallgató horgászjáték. No, innen jött az ötlet! :)
Magában a játékban is hihetetlenül hatékony csaliként szerepelt, így hát gondoltam, kipróbálom, hogy is működik mindez a valóságban.
Próbáltam használható adatok után kutakodni a világhálón, hogy kicsit több ismeretet szerezhessek a metódus lényegéről, alkalmazásáról, és egyáltalán arról, hogy hogyan készítik el magát a csalit. Magyar oldalakon használható irományra szinte sehol sem bukkantam, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy túlságosan nagy logika nem kellett ahhoz, hogy az illusztráció alapján rájöjjek az egész mikéntjére. Az összegyűjtött információk alapján ismertetném az olvasókkal módszer lényegét.
Sokféle módon valósítható meg a csali elkészítésének folyamata, egy azonban biztos, az alapot egy gömbölyű, csontival teleragasztott alakzat képviseli. Ez az alap lehet akár egy lebegő vagy egy süllyedő bojli, de eredeti formájában parafa golyóból szokták fabrikálni. A csontik felragasztására az egyetlen megoldást a pillanatragasztó jelenti. Ez azonban egy kissé kellemetlen, hosszadalmas, és igen macerás munkát jelent a vállalkozó szellemű horgásznak, hiszen a lárvákat csakis egyesével lehet úgy felvarázsolni az adott alakzatra, hogy azok ne ragadjanak össze és az összevissza mozgolódásukkal még vonzóbbá téve csalinkat.
Jómagam a módszert süllyedő és pop-up bojlikkal próbáltam ki. Hamar rá kellet jönnöm azonban, hogy egy ilyen csali elkészítése bizony sok időt vesz igénybe. Hiszen körülbelül 30-40 darab csontkukac kell ahhoz, hogy a bojlit szinte teljesen ellepjék. Ennek függvényében egy olyan időszakban kezdtem el a horogra való gyártását, amikor kevésbé lehetett kapásra számítani, mert előállításához fél-háromnegyed órára is szükség volt. Miután elkészültem vele, a halcsemegét egy 6-os méretű Hayabusa K1-es - egyszerű, csomó nélküli kötéssel ellátott - horgon, hajszálelőkés megoldással kínáltam fel a halaknak.
Bevetésre került a felcsalizott végszerelék, és vártam, hogy a tó mely lakói dőlnek be elsőként a trükkös csalinak. A kapásjelző már az első pár percben be-bepittyent, ami az apróhalak érdeklődését sejtette. „Sebaj”, gondoltam, „került a bojlira bőségesen csonti, és csak nem lopják le róla a kárászok az összeset!” Pár perc elteltével hirtelen abbamaradtak az apró húzások. Ekkor olyan megérzésem támadt, hogy talán már teljesen lekopasztották a csalim. Nem tudtam eldönteni, hogy most kiszedjem és megnézzem, hogy mi történt, vagy hagyjam benn még egy kicsit. Végül az utóbbi mellett döntöttem, és mint ahogy az nem sokkal később ki is derült, jó döntést hoztam. A csendet egy folyamatos, húzós kapás okozta ricsaj törte meg, melynek elkövetőjét a bevágás után sikeresen partközelbe tereltem, majd meg is szákoltam.
A horogszabadítást követően vetettem egy pillantást a csali állapotára. Észrevehetően hiányzott róla jó néhány csonti, azonban az összes ráragasztott példány felénél nem tűnt el több a bojliról. A potyka természetesen a fotózást követően visszanyerte szabadságát. Ezt követően gondolkodás nélkül nekiálltam az újabb medúza elkészítésének, hiszen tudtam, ha ilyen rövid idő alatt megérkezett rá az első érdeklődő, akkor nem fogok baklövést elkövetni azzal, hogy teszek még egy próbát.
Így hát gyártottam e csaliból egy másik példányt, és - miután felkerült a hajszálelőkére - már repült is a megfelelő helyre a végszerelék. Ezúttal látványosan elmaradtak az apró húzások. Az addig történtek alapján csodálkoztam, hogy ennyire „egyéb” haltól mentes területet sikerült találnom, ám közben eszembe jutottak azok az esetek is, amikor a kisebb testű halak (pl. kárászok) úgy akasztották fel magukat a horogra, hogy a merevkaros, teljesen kifeszített swingert egyáltalán nem mozdították meg. Persze nem akartam az ilyen emlékekkel az ördögöt a falra festeni, így türelmesen vártam, hátha újból sikerrel járok.
Csodák-csodájára nem sokkal később ismét kapást észleltem a Medusa Riggel csalizott botomon. Az elkövető jóval nagyobb ellenállást tanúsított, mint az előző, kisebb társa, ennek megfelelően már óvatosabban jártam el a fárasztás során, melynek végén egy gyönyörű tőpontyot sikerült szákba terelni. Természetesen rövidesen ez a példány is visszakerült éltető elemébe.
Az igazi meglepetés azonban a végére maradt! Elhatároztam, hogy éjszaka is ki fogom próbálni a medúza hatásosságát. Korábbi tapasztalatok alapján tudom, hogy az esti órákban az apró kárászok nagy része (szerencsére) valamiért eltűnik. Így egy igazán kecsegtető, és kapásokban gazdag időszakra számítottam, azonban az események nem egészen így történtek.
Többórás várakozást követően maszatolós kapás jelezte a következő érdeklődő érkezését. Bevágást követően szokatlan viselkedést tapasztaltam. A bot teljesen karikába görbült, a hal azonban nem tanúsított vad ellenállást, a fék szinte egyáltalán nem szólalt meg. A fárasztás közben egy-egy nagyobb rántással igyekezett szabadulni a horog végén lévő fenevad. „Mi lehet ez?!”, tettem fel magamban a kérdést. Legnagyobb megdöbbenésemre a fejlámpa fényében egy harcsa fejét pillantottam meg. A horgászat legelején számítottam mindenre, de erre a legkevésbé. Természetesen a hari a fotót követően már ment is vissza a helyére. Ez a csodás nagybajuszú számomra pont ideális volt befejezésnek. Minden jó, ha a vége jó!
Minden vállalkozó szellemű horgásznak, aki a módszert kipróbálná, kívánnék hozzá eredményes kísérletezést! És még mielőtt elfelejteném: a nyeletőféket ne felejtsétek el bekapcsolni! :))
Írta: Jávorka Dániel (jdcm333)
Fotók: jdcm333
