Ez volt a mottónk. Mikor? Mindig. Miért? Csak… Na jó, egy kicsit bővebben leírom, mire gondoltam. Nem kell senkinek megijednie az elkövetkező írástól. Bár egy bojlis versenyről, nevesítve a VIII. Maconka - K-Karp - Mosella kupáról, illetve az azt megelőző felkészülésről szeretnék mesélni, említek pár terméktípust, márkát, nevet, de nem szeretnék senkit semmire sem rábeszélni, csupán a viszonyítás, az ötletadás és egy verseny elbeszélése az írásom célja. No meg örömünk veletek való megosztása!
Biztosan sokan emlékeznek rá, hogy tavaly lehetőséget kaptunk arra, hogy tesztcsapatként a verseny idején bizonyos tórészeket teszteljünk. Ezt a feladatot több-kevesebb sikerrel meg is oldottuk. A III-as tórészletben sok halat sikerült fognunk, ám ősszel a csónakkikötőnél - hát, beeeezony - nem sok hallal akadtunk össze, pedig akkor is igyekeztünk.
Idén megkaptuk azt a lehetőséget, hogy élesben is induljunk a versenyen. Sejteni lehet, ez a lehetőség nem kis izgalmat okozott nekünk. Tele voltunk ötletekkel, tervekkel, hogy mit hogyan szeretnénk, mivel leszünk képesek helyt állni, mi módon tudnánk esélyesként indulni. Hiszen rengeteg neves, óriási tapasztalattal rendelkező, sok versenyen bizonyított, illetve nagyon jól felszerelt csapattal kellett számolnunk. És hát valljuk meg őszintén, nekünk még van mit tanulnunk. Mellesleg tanultunk is sok mindent, de nem akarok a történések elé vágni…
Elsősorban az motivált minket, hogy szerény költségvetésünkből sok mindenre teljen, és minél hatékonyabb horgászatot tudjunk művelni a rendelkezésünkre álló tárgyi és anyagi eszközökkel. Ez sok kompromisszummal járt. Kreatívnak kellett lennünk.
Így jött az ötlet, hogy legyen a csapatunk neve: CREATIVE COMPANY.
Az, hogy mit hogyan készítettünk el, a recepteket s miegyebet majd a következő részben mesélném el. Most a kronológiai sorrendet felrúgva először a versenyről beszélnék.
Reggel fél hétre feszülten, ám nagyon fáradtan érkeztünk a Maconkai-tározóhoz. Izgultunk, elvégre első bojlis versenyünkön készültünk indulni. Már a sorsolást is, akarom mondani azt, hogy ki húzzon, azt is játékkal döntöttük el. Ki ne ismerné a kő-papír-olló játékocskát… Gábor követ mutatott, Én ollót, így Gáboron volt a világ szeme. Na jó, ha az nem is, de az enyém igen. A-2-es helyet húzott.
Hmmm, nem is rossz! A „Hosszúgát” sekélyebb része, közvetlenül a kis félsziget mellett. Bár attól azért tartottunk, hogy a félszigeten lévő etetéssel jól lehet zárni a halak útját a gát felé. No sebaj. Gyorsan kipakolunk pár dolgot a kocsiból, elő a bot, majd dobtunk ólommal párat, hogy kitapasztaljuk, mi a még kényelmesen elérhető távolság a roppant erős szélben. Amint kihozták a csónakokat, nagy kínlódással beeveztünk, és elkezdtük az előttünk lévő helyet feltérképezni.
Már a pakolászásnál nézegettük, hogy jó helyen cuccoltunk-e le pár dologgal, de amikor láttuk, hogy nem jön a szomszéd, és kinéztünk a partra, akkor láttuk, hogy máshol van a szektorunk határa. Áteveztünk, de az a pár méter megtétele is jó kis küzdelmet jelentett a széllel. Az tévesztett meg minket, hogy régen ott is volt csapat. Hát, volt egy plusz lepakolásunk. Szerencsére csak tapogatóztunk a fenéken, ezért már a jó helyen való keresgélés után tettük le bójáinkat. Kettőt.
Eztán jött az első komoly etetés. Úgy döntöttünk, hogy az első etetést jól széthúzzuk, s a verseny végéig szűkülő körben végzünk etetést. Elsőre óriási mennyiségű szemest, házi pelletet és bojlit etettünk be. Utólag elemezve már itt hibáztunk, jobb lett volna szerintem etetési sávokat létrehozni. Érdekeségképpen elmondanám, hogy ott a sarokban különösen változatos a fenék. Van, ahol nagyon mély, méteres iszapot lehet találni (bár az átlag 20-30 centi), s van, ahol kőkemény kagylópad van.
A verseny kezdését jelző dudaszó után bedobáltuk szerelékeinket.
Mivel nem tudtuk, hogy ippeg milyen ízlése van a halaknak, és merre találhatjuk meg őket, ezért a 4 bottal 2-2 különböző távolságot horgásztunk meg, ám 4 különböző bojlival csaliztunk. Első halunkra nem sokat kellett várnunk. Az egy szép, 8 kiló feletti pontyesz volt. Gilisztás bojlira jött. Még alig örömködtük ki magunkat, már jött a következő kapás, ami már egy szerényebb, két kiló alatti pontyocska volt. A harmadik halunk igazi nagyágyúnak ígérkezett. De csak ígérkezett, meglátni nem volt szerencsénk. Előttünk körülbelül 20-25 méterre járta az útját, amikor éreztem, hogy súrlódik a zsinór, majd többé nem mozdul a hal. Sajnos pár másodperc után a zsinór kilazult, a szerelék leszakadt. A főzsinór nagyjából két-három méter hosszan ki volt szálkásodva. Sajnos a víz alatti akadó miatt halakat és szerelékeket későbbiek folyamán is vesztettünk. Amikor kísérletképpen azt próbáltam meghorgászni némi bojlis etetés után, több szerelékem is benne maradt. Nem tudjuk, mi lehetett ott.
Második napon, szerdán még talán az előző napinál is viharosabb szelet kaptunk az arcunkba. Mivel csónakkal - ha törik, ha szakad - be akartunk menni etetni, ezért jó alaposan nekigyürkőztünk, és elsőre a belső bóját etettük meg, majd úgy döntöttünk, hogy a kintebbi bójának új helyet keresünk. Ám alig tudtunk tapogatózni, mert a viharossá erősödött szél még a 20 kiló körüli kővel lehorgonyzott csónakunkat is sodorta. Ekkor úgy döntöttünk, inkább marad a benti bója, s a partközeli akadó melletti hely etetését mi a partról is képesek vagyunk megoldani. Nagy nehezen felszedtük a követ, majd elindultunk kifelé botjainkhoz a partra. Akarom mondani csak úgy gondoltuk, hogy oda megyünk. A szél másképpen döntött, és meg sem kérdezett minket, mit szeretnénk. Ez így visszagondolva igen felháborító dolog volt a részéről. A tette még inkább. Hiába eveztünk ínunk szakadtából, negyedóra kínlódás után a mellettünk kb. 50-60 méterre lévő nádban kötöttünk ki. Onnét már inkább gondolásra vettük a figurát, evezővel toltuk ki magunkat a partra… majd onnét újabb váltás, s jött a hajóvontatós feeling. De énekelni nem volt kedvünk.
Délelőtt beindult a kispontyok inváziója, fűszerezve némi kárász és dévér fogással, de nem ám egy-egy kósza darabot, hanem tucatnyit kaptunk ki a vízből. Ugye a sok szemes, ami szintúgy hiba volt… A fenébe! Mi direkt nagyhalas etetést gondoltunk létrehozni, erre tessék…
Azonban ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli, tartja ugyebár a mondás. Mi is megkaptuk az e mondás szerint nekünk járó penzumot.
Délutántól csökkent a kapások száma, aztán estétől hajnalig egy halat sem fogtunk! Ekkor teljesen magunk alá kerültünk. De úgy döntöttünk, hogy amit hónapokig terveztünk, azt a stratégiát csak azért is végigvisszük.
Így aztán csütörtökön megint egy alapos etetést csináltunk, s talán ennek (vagy másnak) köszönhetően újra beindultak a kapások, és jöttek a darabosabb halak is. Estére már kezdtük jól érezni magunkat. Jé, tudunk újra mosolyogni…
Még a verseny előtt hónapokkal elterveztük, hogy bármi is történik, mi folyamatosan fogunk parittyázni, bojlit, pelletet, kukoricát küldve az etetésre. Ezt nagyjából tartottuk is végig a 100 órán keresztül. Azt, hogy mikor mi került bele, mibe kevertük a „szemeseket”, mindig az döntötte el, hogy ippeg hogy jött ki az „ártani nem árt” mottó által diktált alapanyag mennyiség, milyenség.
Nagyon gyakran lehetett az első napokon, a parton végignézve totális nyugalmat látni, ami - valljuk be őszintén - nem szokott jellemző lenni a „Hosszúgátra”. Ezt a nyugalmat szemmel láthatóan csak egy csapat törte meg gyakori, rendszeres fárasztásokkal.
Azt néztük, hogy az SBS-es srácok igencsak gyakran fárasztottak, ezzel is homlokráncolásra késztetve környezetüket. Nem tudjuk, mit és hogyan csináltak, de ami a lényeg, valószínűleg jól csinálták. Elvégre nemcsak rendszeresen fárasztottak, de bizony a győztesek is ők lettek. Érdekességképpen még elmondanám, hogy Ladányi Tamásék egy eléggé gyengének tűnő, „nemszeretem” helyre sorsoltak. Ám onnét ők is összehoztak egy második helyezést, alig lemaradva a dobogó legfelső fokáról! Hiába, vannak még érdekességek, tudnak valamit a srácok. No, de visszatérnék enyhén szubjektív beszámolóm elbeszéléséhez.
Péntek reggelre örömteli változást tapasztaltunk. Megváltozott a szélirány! Ez mindjárt mutatta számunkra érezhető pozitív hatását, mert még jobban megindultak a halak.
Nem is akárhogyan! Alig mentek el a mérlegelő bírók, s alig láttunk neki reggelinknek, amikor látom, hogy botom vége megrázkódik. Még meg sem szólalt a jelző, meg sem mozdult a swinger, de már letettem a kezemből a paradicsomos halkonzervet és a kenyeret, s a botra tettem kezemet. Erre később Gábor rá is kérdezett, hogy hogyan szúrtam ki a kapást. Biztos feederes reflex, hogy figyelem a botokat. Vagy csak megérzés, nem tudni.
Amikor láttam, hogy szép lassan emelkedni kezd a swinger, és megszólal a nyeletőfék, akkor bevágtam. Bevágás után kérdezte Gábor: „Nagy?” A hal felém indult el, ezért azt válaszoltam: „Áááá, max. 2-3 kilós…” De a pontykoma 10-20 méter után úgy döntött, hogy nem akar túl közel a parthoz jönni, ezért inkább megfordult, s elkezdett a tó közepe felé tempózni. Ekkor már módosítottam véleményemen, s inkább 8-10 kiló körülinek tippeltem a súlyát. Nagyjából negyedórányi huzavona után sikerült a part közelébe kényszerítenem a halat, ám ekkor egy erős kirohanással az előttem lévő akadó felé vette az irányt. Éreztem, hogy nagyon közel van az a pillanat, hogy elveszítsem a halat, nagyon közel… Szerencsére nem szakadt ott el a zsinór, ezért a halat sikerült újra a part közelébe kényszerítenem. Amikor először megláttuk egy burványlás elejéig, felhördültünk Gáborral. Ez 10 kiló feletti lesz, méghozzá jóval… Óriási kő esett le a szívünkről, amikor sikerült megszákolni. A bojlis merítőfej két szárát kicsúsztattuk az ipszilonból, majd Gábor megpróbálta egy laza mozdulattal kiemelni a halat. De az nem ment első próbálkozásra, mert túl kint volt a súlypontja, ám harmadik nekiveselkedésre megemelte, s rátette a pontymatracra a halat. Ekkor döbbentünk rá úgy istenigazából, mekkora is a hal!
Matraccal és merítőfejjel együtt csináltunk egy gyors mérést, s 22 kiló feletti értéket mutatott a Rapala mérleg… Eddig is remeget kezünk-lábunk az izgalomtól, de most még levegőt is elfelejtettünk venni. Hiszen ez a szép dagi pontyocska valószínűleg a verseny legnagyobb hala lesz! Sőt, még talán a tórekord hal méretét is megközelítheti…
A halat gyorsan beraktuk pontyzsákba, majd rögtön telefonáltunk a halőrházba, hogy egy soron kívüli mérlegelést kérjünk. Nem akartuk, hogy sok időt töltsön el a hal a pontyzsákban, szerettük volna minél hamarabb szabadon ereszteni, mert féltünk, hogy megsérül a kövek közelében. Izgatottan vártuk a mérlegelő kollégákat. Amikor meglátták a halat, rögtön mondták, lehet, tórekord… Amikor beleraktuk a halat a mérlegelő zsákba, visszatartott lélegzettel figyeltük, milyen értéknél áll meg a mérleg.
18,38 kg!
Húúúúúú, örömünk leírhatatlan volt!
A visszaengedés előtt megvizsgáltuk és lefertőtlenítettük a ponty száját. A szájában csak két szakadásszerű sérülést, és a mi horgunk nyomát találtuk meg. Valószínűleg már más is megakaszthatta a halat, de kiszakadt a szájából a horog, mi fogtuk ki elsőként. Ez utóbbi külön öröm volt számunkra!
A felszerelésről hadd ejtsek pár szót, hátha érdekel valakit, ha már ilyen szép hal megfogásában segített. Spro Strategy bot, Banax 5600-as orsó, Trabucco S Force Long Cast 25-ös főzsinór, 6 méternyi 40-es X-line dobóelőke, 120 grammos gubancgátlós szivarólom, Sufix Super-Skin 7 kg-os előkezsinór és Maruto 8355BD 4-es méretű horog.
Majd minden hal után leellenőriztük a zsinór utolsó métereit. Fel is figyeltem rá, hogy Gábor erősen hümmögve nézegeti a 40-es dobóelőkét, majd két-két ujja közzé veszi, és egy könnyed mozdulattal eltépi azt, ami sértetlen állapotában kereken 20 kiló szakítószilárdsággal bír. Hát nem semmi. Hiába, szerencse is kell a horgászathoz. Alaposan átnézve nagyjából az utolsó 20-25 méter főzsinórt el kellett dobni, no meg a dobóelőkét, mert ennyi volt kiszálkásodva!
Jól kezdődött a napunk. Reggel rekordponty. Gondolhattuk, hű, mi lesz itt még később… Lett is.
Jött márna, compó, amur és darabos pontyok, ahogy kell.
Estére egészen jól álltunk, már valahol a mezőny közepén. Éjjel már nem túl sok halat fogtunk. De a kevés pihenésnek köszönhetően szombat hajnalra „bekómáltunk”. Alig másfél-két óra alvás után azért már jobban éreztük magunkat.
Ekkor eltértünk az előre eltervezett stratégiánktól. Ez hiba volt. Sajnos.
Nagyon komoly etetést csináltunk a bója köré, szinte csak 24-28 milliméteres bojlival. Ahelyett, hogy az etetés szélét meghorgászva kapás kapást követett volna, csak mutatóba volt kapásunk. Délutáni kettő órát követő időszaktól indultak csak a halak. De akkor elég szépen. Ekkor azonban pechszéria is indult. Vagy kicsit fogtunk, vagy compót, netán kárászt.
Az utolsó 10 percben két komoly halunk ment el. Először egy amurból pattant ki a horog közvetlenül a szákolás előtt. A lefújás előtt 2 perccel akasztottam egy böhöm nagy valamit. Nem sokáig örülhettem neki, mert pár másodperc kontaktus után megkönnyebbült a szerelék, lemaradt… Azt hittem, elsírom magam. Sokat nem számított volna, a 11. helyezés helyett 10-ek lettünk volna, hiszen csak 92 dekával maradtunk el a 10. helyen végzett szerb csapat mögött. Szóval nem oszt, nem szoroz, de jó lett volna… és ha nagyapámnak áramszedője lett volna… Kár is rágódni a dolgon!
Tudjuk, hogy évről évre nőnek a Maconkai halak, mind a hathatós védelemnek, mind nekünk, horgászoknak köszönhetően. Ezért etetéseinkkel igyekeztünk a nagyobb pontyokat és az amurokat horgászhelyünkre csalni, ez a törekvésünk csak részben sikerült, bár, az 5 kiló körüli átlagsúllyal elégedettek voltunk így elsőre. Majd legközelebb még okosabban horgászunk, hiszen van mit tanulnunk…
Jó kis verseny volt, nagyon jól éreztük magunkat.
Ezúton is megragadom az alkalmat, s gratulálok a győzteseknek a győzelemhez, s gratulálok a versenyzőknek a kitartásért! Férfimunka volt.
Írta: Nyika Sándor /Sanyamester
Fotó: Kazi István,
Csirmaz Gábor
Nyika Sándor
