A nyár sajnos már rég elmúlt, de talán annál kellemesebb lesz visszatekinteni és felidézni hazánk egyik legrangosabb bojlis versenyének: a IX. Maconka - K-Karp - Mosella Nemzetközi Bojlis Kupa legizgalmasabb, legforróbb pillanatait… Talán hihetetlenül hangzik, de mégis igaz, a felkészülésünk az augusztusi versenyre már a tavaszi bojlis kupa után 1 nappal megkezdődött! Csigával (alias Csirmaz Gáborral), már akkor azon tanakodtunk, hogy a következő versenyen mit, hogyan, miként fogunk cselekedni. Rengeteget tervezgettünk, képtelenebbnél képtelenebb, idétlenebbnél idétlenebb, no és persze zseniálisnál zseniálisabb ötletekkel, praktikákkal kápráztattuk el egymást. Mivel minden csak nézőpont kérdése, ki-ki egyéni ízlés szerint dönthet arról, hogy szerinte mely kategóriát erősít egy-egy ötlet. Hozzátenném, van, amit inkább nem is mesélek el, mert még bolondnak nézhetne minket a tisztelt nagyérdemű.
Tanulságos volt számunkra a májusi verseny. Igyekeztünk hasznosítani az akkor tanultakat. Az a verseny, bár igyekeztünk tisztesen helytállni, az orrunk alá dörgölte, hogy van mit tanulnunk. Nem mintha nem tudtuk volna ezt… dehogynem! De hát ez pont így a jó. Nincsenek illúzióink, látjuk, némely emberek milyen gyakorlattal, tudással képesek nekifogni egy-egy megmérettetésnek.
Van egy mondás, amit egy orosz származású, kecskeszakállas emberkének tulajdonítanak, miszerint: „Tanulni, tanulni, tanulni!”. Hát, hogy ezt tényleg ő mondta, vagy valaki más, azt gondolom, lényegtelen. Ám érdemes megragadni a lényegét, mert tartalmaz igazságot… Egyes rosszindulatú pletykák szerint őseink azért jöttek le a fákról, mert az erősebb majmok lekergették őket. Szerintem ez nem egészen így van. Őseink már akkor vágytak az új tudásra, az új tapasztalatokra, a számukra eddig ismeretlen dolgok megismerésére. No, meg lehet, hogy szédültek is némileg a magasban, s jó párszor megüthették magukat, amikor lepottyantak.
Huh, már megint fonalat tévesztettem, így itt az ideje megkeresnem a megfelelő szálat… Szóval, Csirmaz Gáborral (Csiga) már májusban elkezdtük elemezgetni, hogy mit kellett volna másként csinálnunk, illetve, hogy mit és miképpen szeretnénk csinálni majd az augusztusi maconkai versenyen. Sokat filóztunk azon is, hogy milyen ízesítésű bojlikat kéne készítenünk. A végleges ízek augusztus közepére alakultak ki próbálkozásaink és ihletszerű kutyulgatások alapján. Természetesen most is két, egymással szöges ellentétben lévő ízű és szagú bojlit készítettünk el.
Édes-kakaós bojli:
- 2 kg Vitamelo
- 2,5 kg vérliszt
- 2,5 kg halliszt
- 1 kg kakaópor (Szerencsi)
- 0,8 l Melasz
- 1 kg pörkölt magkeverék (Top Mix)
- 0,4 kg mogyoróőrlemény
- 1 kg sörélesztő
- 2 kg rozsliszt
- 1 kg vörös és fehér köles
- 1,5 kg kukoricadara
- 0,1 kg vegeta
- 0,4 kg cukor
- 150 db tojás
- 0,8 l kukoricacsíra olaj
Paprikás-fűszeres sós bojli:
- 1,5 kg Vitamelo
- 2,5 kg vérliszt
- 2,5 kg halliszt
- 0,5 kg vegeta
- 0,15 kg cukor
- 2 kg rozsliszt
- 0,6 kg csípős őrölt pirospaprika
- 50 g őrölt feketebors
- 3 db Big Carp Clone 1 Ice
- 1 kg sörélesztő
- 0,5 kg kukoricadara
- 0,6 liter kukoricacsíra olaj (kb.)
- 90 db tojás
- pár csepp Big Carp bors illóolaj
Először én készítettem el a bojlikat, majd miután Csigának is megtetszett mindkettő féle-fajta, a recept alapján klónozta a megfelelő, jónak ítélt bojlikat. Így igencsak tisztességes mennyiség állt rendelkezésünkre a verseny egész idejére. Természetesen vittünk magunkkal óriási mennyiségű „drávai rettenetest”, alias erjesztett kukoricát, mázsányi pelletet, erjesztett aprómagvakat, tökmagpogácsát, gyári bojlikat és még ki tudja, milyen és hányféle csodadolgot.
A napok gyorsan peregtek, hamar elérkezett augusztus 28. és a sorsolás. Aggasztott minket a megszokottnál kb. 80 centivel alacsonyabb vízszint, és az emiatt megváltozott horgászlehetőségek. Voltak olyan helyek, ahova szívesen sorsoltunk volna, és voltak olyanok, amiket szerettünk volna nagyon-nagyon elkerülni. Összesen 21 csapat indult, 5 vagy 6 nemzet képviseltette magát e versenyen, és a szervezők az eddigi részvételek száma, eredménye alapján határozták meg a sorsolási sorrendet. Mi 17. csapatként kerültünk sorra. Természetesen most is kő-papír-olló döntött arról, melyikünk húzzon. Ahogy haladt a sorsolás menete, próbáltuk memorizálni, hogy ki hova kerül, és hogy mely jobb/rosszabb (vagy annak vélt) helyek mennek ki.
Aztán elérkezett az igazság pillanata. Odaléptem az asztalhoz, s elvettem a szimpatikusnak gondolt papírt:
A1
Hát, hogy is fogalmazzak finoman. Azért némileg lesápadtam. Csiga szintúgy. Centire ugyanazt a helyet kaptuk, amit tavasszal. Már akkor sem igazán örültünk neki.
De sebaj, egy előnye azért van. Nem kell sokat kínlódnunk a bóják lerakásával. Hamar megtudtuk, hogy kik a szomszédjaink. Balról a félszigeten (C6) a macedón bajnok, jobbról a Mega-Baits Euro Team (A2, németek), utána a világcsúcstartó Román A’la Carp Team (A3), mellettük a Hal-adás Ladányi Tomiékkal (A4, tavasszal itt nyertek az SBS-es srácok), utána az A5-ön a Maconka Team (a helyi profi csapat), majd az A6-on a világbajnok Kiralj Ivicáék, utánuk a Halcapone Carp Team az A7-en. Ő utánuk a Román King Baits Nagybányai Kopej (voltak már párszor ők is a dobogón), s az A szektor lezárásaként 9-es helyen a Nyeső Carp Team.
Hát, mit ne mondjak, míg a másik két szektorban, a B-ben és a C-ben 6-6 csapat található, mi belehúztunk a 9 nem akármilyen csapatot tartalmazó szektorba… gyorsan elővettük a vastagabb madzagot, mellyel nadrágunkat erőteljesebben felköthettük.
Mivel mindent előre elterveztük, tudtuk, hogy mindkét bóján milyen etetéssel kezdünk, mi mindent szeretnénk beszórni, s hogy hova is érdemes lerakni a bójákat. Ezért aztán, amikor kihozták a csónakot, rögtön beültünk, beeveztünk, kitapogattuk a terepet, leraktuk a bójákat, elrendeztük az etetést, majd gyorsan ki is eveztünk a partra. Igyekeztünk minél csöndesebbek lenni, minél gyorsabban elrendezni az etetést, hogy minél hamarabb megnyugodjon előttünk a terep. Mivel a verseny kezdetéig még rengeteg időnk volt, időmilliomosként nagyon kényelmesen pakolhattunk ki mindent.
Rod-podjaink most oda kerültek, ahol tavasszal még víz volt - itt most száraz volt a terep. Nézegettük, nézegettük a partszegélyt, és bizony hamar rádöbbentünk, hogy minden egyes halért be kell gyalogolnunk, merthogy a víz szélétől (az új parttól) csak kb. 5-6 méterre volt legalább 25 centi körüli vízmélység, ami azért minimálisan kell ahhoz, hogy a megakasztott halakat üzembiztosan szákolni is lehessen. Ezen ne múljon, hát bemegyünk mi örömmel, csak legyen hal, amiért be kell menni…
Sajnos rengeteg amuri kagyló elpusztult, és a lágy szellő előttünk igencsak sok tetemet lerakott, így nem mondhattuk azt el, hogy friss hegyi levegő uralkodott körülöttünk. Első elhatározással mezítlábas vízbemászkálgatásra gondoltam, de a sok kagyló és egy talpamba állt üvegdarab hamar észhez térített. Utóbbival sikerült egy nagyon mély sebet összeszednem, ám mivel orvoshoz tetanuszért nem volt kedvem elugrani, ezért csak reménykedtem, hogy nem fog elfertőződni. Mint utólag kiderült, tán még jót is tett neki a sok vízben mászkálgatás. Kiázott rendesen…
Bár összeszedegettem elég sok üvegszilánkot (mert takarítottam egy jót az előttünk lévő terepen), úgy döntöttünk, jobb a békesség: maradt az úszócipő, illetve a gumicsizma.
Első órákban csak 1-1 botot tettünk a bóják etetésének valamely széléhez, a másik két bottal igyekeztünk keresni a halakat. Ha valahol láttunk halmozgásra utaló jelet, odadobtunk. Ennek meg is lett az eredménye. Az első eredményjelző lap tanulsága szerint vezettük a szektorunkat és összesített eredmények szerint a 3., a második mérlegelésnél (aug. 29. 7:00 óra) pedig az összesített eredmények alapján az 5. helyen voltunk.
Azt azonban tudtuk, hogy ez pünkösdi királyság, hiszen a nagyhalas helyek még be sem indultak. Mi meg egyszerűen képtelenek voltunk nagyobb halat fogni. Egyszerűen nem ment! Csak az apróbb halak mozgását láttuk, s csak azokat is fogtuk. Mivel csak olyan halat tudunk megfogni, ami van is előttünk, ezért igyekeztünk erősen finomítani, óvatosabban fárasztani. Így könnyebben tudtuk kapásra ingerelni a kisebb pontyokat, és üzembiztosabban szákba is tudtuk terelni őket.
Ha egy-egy pontyunk átlépte a 3 kilós „álomhatárt”, akkor már mosoly volt az arcunkon. Hihetetlen. De a verseny végéig jó, ha talán kéttucatnyi 3 kiló feletti halat tudtunk fogni, közel 150 darabból. Minden halért bementünk a vízbe szákolni, utána még egyszer bementünk, amikor pontyzsákba a parttól körülbelül 5 méterre elhelyeztük őket. Rengeteget caplattunk az iszapban… Az is hihetetlennek tűnt számunkra, hogy 10 kilón felüli pontyot egyet sem tudtunk fogni, s valószínűleg nem is akasztottunk. Én már úgy vágytam a darabosabb halakra, hogy szemem majd mindegyiket nagyobbnak látta, mint aminek később a mérleg kegyetlen precízsége mutatta. Teljesen mindegy, hogy 1, 2, 3, vagy 8 kilósról volt szó.
A verseny vége felé akasztottunk igencsak darabosnak tűnő, jó erőben lévő pontyot, amiért combközépig is bementünk, de sajnos az sem érte el a 10 kilós álomhatárt. Pedig nagyon reménykedtünk abban, hogy ha már tavasszal ezen a helyen összehozott a jó szerencsénk egy 18,38 kg-os ponttyal, akkor talán most is összeakadhatunk egy hasonlóval… De sajnos nem volt ilyen szerencsénk.
Ám ha a nagy halak nem jönnek, be kell érnünk azzal, ami van. Legalább a kisebbeket igyekeztünk helyben tartani, amennyire lehetett. Nagyon keveset aludtunk, talán összesen 2-2 alkalommal.
Igyekeztünk a parittyás etetés előnyeit is kihasználni. Erjesztett aprómagvakból, pelletekből és bojlikból álló keveréket gombócoltunk folyamatosan.
De nem csak parittyáztunk, hanem dobócsöveztünk, és teljesen mindegy, hogy hajnali kettő vagy délután három volt az idő. Ezzel néha láncreakciót is indítottunk, mert kifigyeltük, hogy amint elkezdtünk bárminemű etetést, a mellettünk lévő németek is azonnal elkezdtek etetni.
A szerelékeket folyamatosan frissítettük, nem hagytuk bent órákig ázni a bojlikat.
Etetésünk szerintünk jó volt, három hellyel előrébb végeztünk, mint tavasszal, és tömegben értve majd kétszerannyi halat fogtunk, bár jóval kisebb átlagsúlyban.
A versenyen a 8. helyen végeztünk. Ez volt a második versenyünk. Tavasszal a 11. helyen zártunk. Ha sikerül ezt a tendenciát tartani, 2008 tavaszán illik előrébb végeznünk. De úgy gondolom, abba még több munkát és még több energiát kell belefeccölnünk. Ám optimistának lenni jó dolog…
Visszatérve a mostani versenyre, írásom zárszavaként hadd gratuláljak mind a győzteseknek, mind a részvevőknek. Kemény buli volt!
Nagyon szépen köszönjük a sok érdeklődő és drukkoló telefonhívást! Nagyon jó érzés volt!
Írta: Nyika Sándor / Sanyamester
Fotók: Bondár Zsolt, Csirmaz Gábor és Nyika Sándor
