Balatonszéplak-felső. Hogy miért „felső”? Talán Siófokhoz közelebb esik? Vagy nem tudtak más nevet találni Széplak keleti felének? Horgászati szempontból ennek a toldalékszónak csak annyi szerepe volt vagy tíz esztendőn át gyerekéveimben, hogy ott „lent”, Széplak alsó fertályán egyrészt kiábrándítóan siváran terült el a lángos -, főtt kukorica és napolaj szagú strand egészen Zamárdi általam azóta sem felderített világáig, másrészt itt „fent” két szemrevaló öböl kínálta magát akkori zsebpecás mivoltomnak, az öböl teljhatalmú urainak számító tenyeres (értsd: gyerektenyérnyi :-)) naphalak bánatára. Nem mellesleg az is jó „felsőben”, hogy csak egyetlen megállót kell Siófoktól továbbvonatozni.
Nos, kezdetben voltak a naphalak, meg én a műanyagúszós, gyárilag kötött horgos, odacsippentett ólmos készségemmel, létra alakú „horgászbottal”, ami egyben zseniális módon a tároló orsót is megtestesítette. Pár hasonszőrű sráccal lestük a kisebbik, vízibiciklik kikötésére szolgáló öböl akváriumszerűen átlátszó vizében kószáló halacskákat, azon izgulva, vajon az a szép vörösszárnyú keszeg balról, vagy a kövér naphal jobbról fogja előbb bekapni a kínkeservesen összekapart gilisztát. A bátrabbja - persze néha azért én is - a kikötött bicajokra felmászva lógatta a cejgot (a nagy többségnek az enyémhez hasonló, nem meglepő módon hasonló, „bóti” cucca volt), egyébként inkább a beton „rakpart” széléről ejtegettük, cincáltuk a csalit, szó szerint kéz alól szedegetve a tüskés naphalakat, néha kisebb sügért, kárászt (ha úgy vesszük, mormiskázás volt ez a javából). Nem volt veszélytelen a csúszós, nedves vízi alkalmatosságokon ücsörögni. Könnyen lecsúszhatott az ember róluk az akkoriban majdnem másfél-két méteres mélységekbe, illetve a rozoga járművekre vigyázó mogorva őrnek is szerezhettünk nyomós okot a horgászat félbeszakítására („igazságtalanul” is kénytelen-kelletlen igazat adva a megviselt posztosnak, lévén egy tábla is ki volt rakva: „Tilos a horgászat!”). Lám, már akkoriban is korlátozott mértékben lehetett hozzáférni a parthoz.
Nem ok nélkül aggódtam idén május végén, első idelátogatásomkor, vajon engedik-e, lehetővé teszik-e a horgászatot egyre beépülő, szűkülő vízi világunkban, történetesen ebben a szemmel láthatóan gondozott, valamelyest ki is kotort, vitorláskikötővé „rangosodott” öblöcskében. A kezdeti körbejárás során megnyugodtam; ketten is szórakoztak kisebb piszékkel, vörösszárnyúakkal, jobbára apák tanítgatták gyerkőceiket a halfogás csínjára-bínjára. Az öblöket (merthogy kis öblünk mellett egy legalább dupla akkora szomszédja fekszik, dugig vitorlás hajókkal) védő mólót azonban sajnos lezárták a horgászok előtt, az egyik helybeli szerint már évek óta.
Keseregtem egy keveset, de tulajdonképpen kifejezetten a pici öböl lakóira voltam kíváncsi. A víz fölötti élőlényekről máris számot vethettem: néhány lelkesen szürcsölgető tőkés réce, rovarokra leskelődő békakoma, bánatosan siránkozó sirályok, egy csodás nagykócsag (röpke pillanatig megpihent a mólón, majd lágyan tovaszállt), illetve egy sietős dolgára járó, akarom mondani sikló kockás sikló :-). De mi rejtőzik a víz alatt? Legott fel is kínáltam néhány méterre féltucatnyi édesen illatozó gombócot (ezúttal szokásomtól eltérően csemegekukorica-menteseket), és hamarosan a könnyű keszegező úszós szereléken fürge trágyagiliszta kellette magát a legfeljebb 70-80 cm-es mélységben (hol volt már a régi „kettes” vízoszlop?).
Mindenre számítottam, csak dévérkeszegre nem! Pedig most kettő is jött egymás után, finoman oldalra húzva az úszót. A harmadik is fajtárs lehetett, ráadásul méretre nagyobb, de sajnos szinte azonnal kipattant harmonika szájából a pici horog.
A tenyeres halakat végre egy „vörös” követte, fajának pompás példánya. A felszínen inkább az apraja küzdött az élelmes küszökkel a finom falatokért, de jelen esetben nekik nem jutott sok etetőanyag (igyekeztem jó keményre is gyúrni a golyóbisokat), nem merhettek lesüllyedni a fenék közelébe az ott lakomázó testesebb keszegek miatt.
A dévér-duóból rövidesen trió lett, egyben a feltolós kapást produkáló, darabosabb fickó (nyomokban még látszott kevéske nász-pattanás a homlokán) volt fajának utolsó horogra csábított példánya, legalábbis a továbbiakban „csupán” a szebbecske, immár nem gyerek-, hanem szinte „felnőtt” tenyérnyi vörösszárnyúakkal, kisebb sügérekkel szórakoztam egy ideig. Talán a viszonylag késői napszak (közeledett a dél), az eleve gyérebb keszegforgalom, vagy az erősödő szél miatt csökkent az érdeklődés. A megismételt etetés dacára a helyzet tovább romlott, a csontkukac sem hozott átütő sikert - tény, az ezzel fogott naphalak, küszök, sőt egy ide betévedt folyami géb aligha javított a zsákmány összetételén.
Nos, egyre inkább úgy tűnt, az édes etetőgombóc-desszert senkinek sem fog kelleni, leszámítva az egyre mohóbb sneciket. A partszéli sásos-gyékényes azonban szemet szúrt, nosza, hirtelen ötlettől vezérelve belógattam egészen a közelébe, ezüstkárászban reménykedve - a réges-régi időkben akadt belőlük szépen, noha a nagyobbak sem haladták meg a 10-20 dekát. Kárász helyett jött azonban egy szokatlanul jó húsban lévő karikakeszeg, majd egy újabb derék vörösszárnyú. Az óvatosan beejtett kevés „vaníliásgombóc” hatására pedig szépen összesereglettek a „sás-széli” karikák, mint tanyasi csirkék a korpára. :-)
A június végi rövid kiruccanásomról csak annyit, hogy a vízszint ugyan sokat nem csökkent, de a hínár erősödött, és a dévérkeszegek, karikák is eltűntek tágasabb vidékre - a kísérletképpen hozott konzervkukorica egyetlen kispontyot csalt ideiglenesen szárazra, „őretúrsága” csak akkor lett volna méretes, ha kősüllő lett volna. :-) Pikkelyes tőpontyom nem vacakolt az úszó feltolásával, inkább „Egy életem, egy halálom, a kukoricát senkinek sem adom!” felkiáltással (vagy inkább tátogással) legott eltüntette azt, s mind a 24 centijével konokul próbálta megszólaltatni a féket - mindhiába. Szándéka szerint szépen körbetekerte volna a zsinórt az egyik vízbe nyúló kötélen, de eléggé elszámította magát, csak két métert tévedett (legközelebb talán okul belőle). Ez az egyke-pontyos siker azonban nem csekélység, tekintve, hogy jól tippeltem az aranyhasúak jelenlétére. Igazság szerint nem volt túl nehéz dolgom, még első horgászatomnál láttam két-három gyanúsan kövér, sárgás halat ugrani, bár egyik sem tűnt méretesnek.
Három a magyar igazság - harmadszorra is nekiveselkedtem a „nosztalgia” pecázásnak, immár július közepe felé. Ezúttal azonban engedtem a „sötét erők” csábításainak, éjszakai horgászatra rendezkedtem be. Kivételesen nem bántam a mogorva, borult, szeles időjárást sem. A bánatos klíma egyrészt visszafogta a napimádó többség strandolási vágyait (éjszaka meg a „bulizós” társaságok csatangolási kedvét), másrészt aligha számíthattam (tikkasztó kánikula híján) bedöglött, túlmelegedett, posványos, szóval halakat bágyasztó Balatonra.
Az éjszakai „műszak” mellett helyet is változtattam: a korábbi terep túlságosan behínárosodott (azaz szabad felület még lett volna elég, de az aljzaton 20-30 cm vastag vízinövény-szőnyeg burjánzott, ennyivel is csökkentve a vízoszlopot), és a nyíltvízi erős hullámzás érdekes, ám zavaró köráramlást hozott létre a parányi öbölben. Öbölből azonban akad még egy a szomszédban, méretre jóval nagyobb, alaposabban kotort és tisztított, és - ami nem mellékes - régen itt is mindig számíthattam pontyok, de legalábbis kárászok jelenlétére.
Voltak olyan nyarak, pontosabban 1-2 hetes üdülések, amikor kizárólag pontyra fenekedtem, persze fenekezve, csemegekukoricával, etetőkosárral, kapásjelző karikával, ahogy a szokás diktálta. Néha-néha a mólóra is kiültem (amíg még lehetett), de nem becsültem meg eléggé a keszegeket, gardákat, és annak az egy-két csontkukac-csokorra, gilisztára éhezett angolnának is sokkal jobban örültem volna most, mint akkor régen. Ebből már látható, hogy jelen esetben a vitorlásokkal telezsúfolt „nagy” öböl nem adott angolnát, mást azonban igen. De miket is? Lássuk csak…
A széplak-felsői állomásra este negyed 10 körül érkeztem - csak 10 percet késett a nagykanizsai gyors. Ehhez mérten iparkodtam a jó magyar módra szépen kibetonozott partra (nagyobb öböl = több hajó = „rendezettebb” viszonyok, ergo a beton ideálisnak találtatott valamikor másfél évtizede), ahol a szemlátomást nemrég felújított kandeláberek lámpái részben megoldották a mindent diszkréten eltakaró sötétség alapvető gondjait (már ami a horgászatot illeti, ugyebár :-)). A halvány lámpafény legalábbis kellő tájékozódást adott a csalizáshoz, szereléshez, pontosabb dobásokhoz. Nem elhanyagolható módon szemetesládákat állítottak fel vagy 20-30 méterenként, szemléletes táblák figyelmeztették a fürdőzőket arra, hogy nem tanácsos a térdig érő vízbe fejest ugrani, még fiatal platánfákat is ültettek; mindent összevetve, „kikupálódott” a környék az utóbbi években - ahogy a valahai vízibicaj-tároló kis öblöt is afféle mini-vitorláskikötővé léptették elő.
Amint kigyönyörködtem magam a kulturált tájon (nem tartott sokáig), következett a kipakolás, az etetőanyag-keverés (vegyítve egy kis kukoricával), a gombócgyúrás, a merítő szák kinyitása (hátha szükség lesz rá) és a botok hadrendbe állítása - mire készen álltam, az ott horgászók mind egy szálig elszállingóztak. Túl jó jelnek ezt éppenséggel nem fogtam fel, de „aki mer, az talán nyer!”, gondoltam csekély önbizalommal. Jutalmam nem is maradt el, a világítópatronos úszós 4 méteres pálca mellett nagy kegyesen szerepet kapott könnyű teleszkópos horognyél (amúgy kifejezetten múltidézés céljából hozott, kopott, rozoga és ténylegesen „sárgavégű” alkalmatosság) fehér karikáját rángatta valami ideges vízlakó. Az izgalmakban nem nagyon bővelkedő kitekerés után egy arcpirítóan csöppnyi törpeharcsával szembesültem szégyenkezve, szemlesütve. :-)
Bár ez a csenevészség már az idei körülbelül 100. törpe „méltóságon aluli” helyezését kaphatta volna (plusz-mínusz 5-5 vakarék, ki tartja ezt pontosan számon?), legalább olyan óvatosan vettem kézbe, mint az év legelső „vízi sünjét”. Nyomós indokkal, ugyanis idestova 15 éve egy ugyanitt fogott törpeharcsa ficánkolós hisztizése eredményeként a tenyeremen keletkezett apró seb nagyon csúnyán begyulladt, ráadásul innen hamarosan piros csík indult felfelé az alkarom belső felén. Szerencsére e baljós jel néhány óra elteltével a könyökhajlatomnál megállt, másnapra eltűnt. Azóta úgy bánok ezekkel az ördögi fajzatokkal, mint a hímes tojással, legalábbis a horogról való leszedésüknél.
Bizony, ezen az éjszakán - kandeláber ide vagy oda - sűrűn kapcsoltam be a fejlámpát a kis krampuszok biztonságosabb leügyeskedése végett, csekély vigaszt nyújtott, ha a sorban következő törpicsek éppen nem nyelte le a csonti csalit (kukoricára is volt érdeklődő, mi más, törpe). Azért éjfél felé megtört a jég: biztatóan lassan, kényelmesen, minden idegeskedő rángatás nélkül emelkedett a jelző, és végre nem törpésen „dugóhúzósan” rugdalózott valaki a horgon - bagolyéletű dévér szeme villant rám talán kicsit szemrehányóan. Őt követte párja - ezúttal az úszó zöld fényét dugva víz alá. A későbbiekben azonban ismét átvették a törpe-klánok a hatalmat, dévajul tömve magukba a keszegek számára gyártott vaníliás etetőanyagot; rengő pocakjuk vádlón tanúskodott fékezhetetlen étvágyukról. Törpéim cseppet sem tűntek bűnbánónak falánkságuk miatt, egyre-másra picizgették a karikát, merítgették az úszót.
Öregedett az éjszaka, a Nagy Göncöl (akinek jobban tetszik: Nagy Medve) lassan lefelé zörgött (medve-pártiaknak: cammogott) északkelet felé, arra, ahol a Napnak nagyjából fel kellett kelnie valamikor öt óra körül. Rövid, félórás szieszta következett, majd „rég látott” törpeharcsáim ismét támadásba lendültek, noha már nem olyan hévvel zabálva a tápot, mint az „ütközet” kezdetén. A fogyatkozó törpe-sorok közé sikerült egy-egy merészebb (vagy éhesebb) dévérkeszegnek „beépülnie”, fokozatosan javítva kedélyállapotomon.
Soha, amíg képes leszek nemes szenvedélyemnek hódolni (vagy felkelni korán), nem fog untatni az éjszaka gyötrelmes elmúlásának nyáridőn kegyesen rövidebbnek, télen keservesen elhúzódónak tűnő pillanata, és a várva várt új nap néha elég sok „vérrel”, hajnalpírral járó születésének madárénekre serkentő, gébeket ébresztő látványa. Valamivel prózaiasabban kifejezve, bíztam a szép hajnal törpeharcsa étvágy-lohasztó eljövetelében. Tévedtem is, meg nem is.
Tévedtem, mert a törpék nem és nem adták fel a bökdösősen lökdösős küzdelmet, viszont ezúttal két okból is örvendeztem:
- az egyre erősödő nappali fényben jóval magabiztosabban kezeltem a szúrós förmedvényeket (a kicsi sikereknek is örülni kell),
- a kisebb-nagyobb karika- és dévérkeszegek kidörzsölték csipás szemükből az álmot (jó, uszonyokkal ez nehéz művelet, na, szóval nappali aktivitásukat elérve, táplálkozásba kezdtek, önfenntartási ösztönüktől vezérelten :-))
Jöttek hát törpék, keszegek vegyesen, majdnem, mint a régi szép időkben, leszámítva a kárászok, pontyok hiányát (szóló kárászom az a bizonyos kivétel, ami erősíti a szabályt, ugye). Kellett legalább másfél kilónyi, kukoricával fűszerezett édes csábítás az összességében nem elhanyagolható mennyiségű hal összecsődítéséhez, a törpeharcsák elszaporodása azonban változatlanul súlyos gond - nem mondok újat azzal, hogy nem csak a Balatonon.
Nem fogtam se holdsarlót idézően kecses gardát, se szaglásban bajnok, kígyózó angolnát, pontyból is csak egyetlen, horoggal, hálóval még „nem büntethető” fiatalkorúval találkoztam e két apró déli parti öbölben, de sokat változott a világ - a kicsit is érdemes megbecsülni, amíg legalább van mit. Kivéve, ha az a valami apróság géb vagy - törpeharcsa! :-)
Szöveg, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
