Nyár van, nyár… végre. Az év első időszakában nem kényeztetett el bennünket az időjárás, de nyár közepére csak összeszedte magát. Frontmentes meleg nappalok és langyos éjszakák váltják egymást, így a horgászati lehetőségeinket semmi sem korlátozza. Persze ez nem jelenti azt, hogy halat is fogunk. A változékony időjárásra rá lehet fogni a sikertelenséget, de ha frontok nem hibásak, akkor miért nem fogunk? Elfogyott a hal? Nem telepít az egyesület? Betegek a halak? Kereshetjük másban a hibát, de van más út is, mégpedig az, hogy elkezdünk gondolkozni és változtatunk horgászati szokásainkon.
A kisebb egyesületi vizeken jól megfigyelhető, hogy a telepítések után komoly forgalmat bonyolítanak, majd ahogy egyre nehezebb lesz halat fogni, úgy fogy a horgász és egyre erőteljesebbek lesznek az elégedetlenkedő hangok. Nincs ez másként az én horgászegyesületemnél sem, ám itt a beíró-füzet adatait vizsgálva egyértelműen nyomon követhető a tó halállománynak alakulása. Amikor az idei hirtelen jött kánikula idején belenéztem a statisztikába, meglepődve tapasztaltam, hogy a betelepített halmennyiség felét sem fogták vissza, vagyis elvileg nem a halakkal, hanem esetleg a horgászokkal van a baj.
Kézenfekvő ötletnek tűnt, hogy a nappal kámforrá változó pontyokat éjszaka próbáljam becserkészni, az esti, éjszakai horgászat azonban külön műfaj, komolyabb felkészülést igényel.
A vízparton
A sötétben való horgászat csak akkor lesz szórakoztató és eredményes, ha tervszerűen és jól átgondoltan cselekszünk. Lehetőleg egy módszert válasszunk, csak erre készüljünk, ne akarjunk mindent kipróbálni, ne akarjunk mindent egyszerre. Döntsük el, hol, hogyan és mire horgászunk és ezt vigyük is végig pontról pontra - még akkor is, ha eredménytelenek leszünk. A betliből is lehet tanulni, vagyis a kapástalanságot elemezve a legközelebbi alkalommal érdemben tudunk változtatni. Éjszaka a rögtönzésnek, kapkodásnak ritkán van jó vége.
Az alábbiakban egy közelmúltbeli horgászatom eseményein keresztül vázolom, mire érdemes és mire kell ügyelnünk.
Egy tikkasztóan meleg szombat délután indulok horgászni, és még bőven világosban, este hét körül érkezem a tópartra. A bekötőútról üresnek tűnik a víz, ami bizakodásra kevés okot ad, ám közelebb érve két horgászt azért felfedezek a gyékényfalban megbújva. Két horgászhelyet szemeltem ki előzetesen, mindkettő üres, ám nem tudok dönteni. Tanácstalanságomat leplezendő szóba elegyedek az egyik horgásszal. Feri tiszai veterán, sosem panaszkodik, megszokta a folyón, hogy meg kell küzdeni a sikerért. Most is biztat, a sötétedés meghozza majd a halat. Mondjuk, megemlíti azt is, hogy rengeteg a szúnyog. Ezen azért elgondolkodom, mennyi lehet, ha már ő is szóba hozza? Közben újabb horgász érkezik és az általam kiszemelt öböl túlsó felére telepszik. Tibor is a folyón nőtt fel, hihetetlenül letisztultan, egyszerűen és hatékonyan horgászik, mindig jó nézni ténykedését. A helyválasztás ezzel el is dőlt, szokásommal ellentétben nem vonulok el egyedül a tó legtúlsó végébe, hanem az öböl sarkán telepedek le. Nem hoztam sok felszerelést. Minek? 3 órát fogok horgászni, inkább a kíváncsiság, mint a halfogás motivál. 2 úszós horgászbot, merítő szák, szék, némi etetőanyag, fejlámpa és a kiegészítők kerültek a táskámba.
Az előttem lévő terület a tó átlagmélységéhez mérten sekély, olyan 2-2,5 méter, és emlékeim szerint a víz alatt kisebb akadókat is találok. Az egyik botot, ami egy szigorú telematch, 4 grammos feltolós úszóval szerelem, hogy a parttól kicsit távolabb próbáljak szerencsét. A horgászhelyen látszik, nem használták mostanában, a nyiladékban felnőtt a gyékény, ezért jó pár dobással feltérképezem az előttem lévő vízterületet, hogy találok-e akadót, vagy valami támpontot arra vonatkozóan, hogy milyen távolságra horgásszak. Akadó nincs, csak közvetlenül mellettem, a sarokban, ami ahhoz túl közeli, hogy meghorgásszam, de arra jó lesz, hogy az esetlegesen megakasztott hal belemeneküljön. Mindenesetre megjegyzem, hogy arra nem szabad engedni a halakat. Bármerre is dobok, a horgon moszatszerű lepedékkel húzom vissza a szerelést, ami sajnos azt jelenti, hogy a jelzőólmot nem nagyon szabad a fenékre engedni, jobb, ha csak a kukorica ér majd az aljzatot. Szerencsére nem fúj a szél, ami lehetetlenné tenné ezt a finomabb csalifelkínálást. Támpont hiányában egy kényelmesen megdobható távolságot választok és hajszálpontosan beállítom az eresztéket. Az úszót úgy súlyoztam ki, hogy a horgon lévő kukoricaszemek éppen elsüllyesszék a bóbitát is. Ez azért fontos, mert a sötétben kevés viszonyítási pontunk van, nem látjuk pontosan, hol is horgászunk. Én ilyenkor enyhén túlsúlyozok, majd az etetésen túldobott úszót óvatosan közelebb húzva keresem meg a kiszemelt helyet. Persze a zsinóron is megjelölöm a távolságot, ám az oldalirányú eltérés éjszaka nem mindig feltűnő. Mindenesetre ha szépen beáll az úszó, akkor nyugodt vagyok, nagyjából jó helyen keresgélek.
Második felszerelésem is úszós, egy erősebb, 6 méteres bolognai bot, amellyel közelebb, mindössze bothossznyi zsinórral horgászom. Ez az etetés így éjszaka is pontosan meghorgászható lesz. Miután bemérem a vízmélységet és helyükre kerülnek az úszók, etetek. Nem nagy mennyiséget, hiszen nem maradok sokáig, és az a célom, hogy hamar megtalálják az érkező halak a horgon lévő kukoricaszemet is. Talán fél kilónyi pontyos anyag és egy-egy marék csemegekukorica kerül az úszók köré. Kényelmesen elhelyezkedem és rendet teszek magam körül. A székem mögé csoportosítom a kellékeket, kéznyújtásnyi távolságban csak a csali és a merítő szák marad. Mivel van helyem, az a tervem, hogy a megakasztott nagyobbacska halat nem magam előtt fogom fárasztani, hanem elvezetem oldalra pár métert. Ezzel egyrészt elkerülöm, hogy fárasztás közben a másik felszerelést összeszedje a hal, másrészt kivédhető az is, hogy az etetésen gyülekező halak elriadjanak. Ezért horgászom az egyik készséggel jelentősen közelebbre, akár fél kézzel is félre tudom tenni, ha szükséges, illetve könnyen át tudom vezetni a másik bottal távolabb akasztott halat ezen a felszerelésen.
Nem kell sokat várnom az első halra, bár nem hozzám érkezik. Jobb oldali szomszédom botja perecbe hajlik és a fék is megszólal. Messze még a sötétedés, de jó jelnek vélem, hogy máris járnak a környéken a halak. Átmegyek pár potya fotó erejéig, majd visszaengedjük a szép tükörpontyot. Helyemre visszaérve én is behalazom magam, egy gigantikus méretű sneci falja be a kukoricaszemet, majd a következő bedobásnál is elkapja valami a süllyedő csalit, ám ezúttal egy jó tenyérnyi karikakeszeg a zsákmány.
A közeli etetésen nyüzsög az apróhal és egy-egy keszeget sikerül is fognom, de a távolabb dobott készség hallgat. Mondjuk, nem apróztam el, a nagyobbacska horgon két szem csemegekukorica a menü. Szomszédom rövid időn belül két újabb pontyot akaszt, de lemaradnak halai, ahogy látom horogcserére szánja el magát, sokáig szöszmötöl. Nálam csendesedik a nyüzsgés, így újabb adag kukoricát dobok a kosztosoknak. Előkeresem a világítópatronokat és a fejlámpát is, ez utóbbit egyből a nyakamba akasztom, ott kéznél lesz. A patronokat is kibontom, sőt, meg is töröm ellenőrzésképpen, ne a sötétben derüljön ki, hogy nem működnek. Most jó csomagot fogtam ki, szépen világítanak a csövecskék. Szomszédom újra fáraszt, lassan kezdem kényelmetlenül érezni magam, hiszen újabb szép pontyot terel a szákba. Biztos, ami biztos alapon felnézem a készségeket - minden rendben, érintetlenek a kukoricaszemek. Mindenesetre a közelebbi boton csökkentem az eresztéket, legalább keszeget fogjak. A terv bejön, sokadszorra, de mindig elcsodálkozom, hogy 10-15 cm-es eresztékmódosítás meghozza a halat. Gyors egymásutánban 8-10 darabos karikakeszeget fogok, ami azt jelenti, hogy mégiscsak van hal az etetésen, de nem nagyon hajlandó fejre állni és a fenékről felszedni a csalit, viszont az orra előtt lebegő kukorica nem hagyja hidegen.
Kezd sötétedni és megjelennek a szúnyogok. Nem fokozatosan, hanem egyik pillanatról a másikra érkezik meg a horda, így szinte meglepetésszerűen ér a támadásuk. Gyorsan újabb etetés következik, majd felveszek egy vékony inget és szabadon maradt testrészeimet vastagon befújom szúnyogriasztóval. Arra azért próbálok ügyelni, hogy bal kezem, amivel csalizok, kevesebb anyagot kapjon.
Még látom az úszókat, de felhelyezem a patronokat, és a közelebbi felszereléssel is visszatérek a fenékre: jöjjenek most már a pontyok! Várnom kell még rájuk egy kicsit, de ahogy eltűnnek, összemosódnak az árnyak, úgy tűnik el az úszóm is. Bevágásomra gyors iramodással reagál az áldozat, de elég könnyen vissza tudom fordítani. Bothossznyi zsinóron azért szaladgál kicsit, néha nagyon komolyakat ráhúzva a botra. Érzem, erős a hal, de nem nagy. Nemsokára a merítőbe kerül, és jóleső elégedettséggel vizsgálhatom a tóba telepített tiszai tőpontyok helyben született ivadékát. Két éve született, talán méretes, kilósforma hal. Jellegzetesen nagy farokúszóját elnézve nem csodálkozom, hogy ilyen erőteljesen védekezett. Remélem, idősebb korában is összefutunk még.
Visszadobok, majd újabb adag szúnyogriasztót kenek magamra és eközben ér az újabb kapás. Távolabbi úszóm eltűnik, de én azt nem látom, csak az orsó hangjára figyelek fel. Még jó, hogy ügyeltem arra, hogy az egyik gyűrű feltámaszkodjon a botvillában, most kaparhatnám ki a botot a vízből… Jó nagy félkört szalad a hal első lendületből, de az erősebb készséggel hamarabb partra kényszerítem az előző ponty testvérét.
Őt is visszaengedem persze, majd csalizok, de az ízesített kukorica üvegébe nem nyúlok szúnyogriasztós kézzel, fogóval piszkálok ki két szemet. Csend telepedik a tóra, már csak ketten vagyunk szomszédommal, de ő most nem jeleskedik, nem látom, hogy fogná a halat. 10-15 percig nálam se történik semmi, gyanúsnak is találom, ezért újabb kis adag kukoricát juttatok az úszók köré. Megvacsorázom, ha már a halak engedik, majd fotózni próbálom az úszókat. Főleg azért szeretem a karbonszálas, bóbitás feltolós úszót, mert az emelős kapás nagyon jól látszik sötétben is, hiszen a vékonyabb szár nagyon elüt a bóbitától. Próbálgatom az expozíciós idő beállítását, amikor megjelenik az emlegetett karbonszál a kijelzőn. Eltelik egy kis idő, mire észbe kapok és felfogom, kapásom van. Gyorsan leteszem a gépet, de elkésem, az úszó visszaáll eredeti pozíciójába.
Jobban figyelek, szinte szuggerálom az úszót… persze azt, amin a kapás volt, így éppen észreveszem a másikon az akciót, szépen feltolja, majd elindul vele oldalra. Keményebb a küzdelem, vigyázok is, hiszen vékony előkével horgászom ezzel a bottal. Messze elszalad balra, így felveszem a merítőt és egy beállóval arrébb megyek. Persze őkelme indul vissza, de nem engedem. Pár percet elhuzakodunk, nem nagyon akar közelebb jönni, a felszínre meg egyáltalán nem kívánkozik, de győz az én akaratom, így nemsokára merítőben végzi a ponty. Visszabotorkálok, fotózom, mérem a halat, majd visszaengedem. Egyre elégedettebb vagyok, hiszen működik a terv és megnyugodhatom, nem fogyott el a hal, csak kicsit máskor, kicsit máshol kell keresni őket. Szomszédom közben feladja, amióta besötétedett, nincs kapása. Nagyon kedvesen búcsúzkodik, mint mondja, itt hagy a szúnyogok martalékául. Nézem az órámat én is, 10 óra elmúlt, 11-ig horgászhatom, így lassan célegyenesbe fordulok. Ha már zörögtem, felnézem a másik készséget is, eltűnt az egyik kukoricaszem, nyilván a lefotózott kapás alatt. Újracsalizok, beszórom a maradék kukoricát és várok. Jön is valami, de nem a vízben, hanem a parton. Az óriási csörtetéssel érkező süntől először megijedek, majd letámadom a fényképezőgéppel, hiszen kölcsön kenyér visszajár. Szegény nem is érti, mitől villámlik folyamatosan, ijedtében majd a vízbe szalad. Mindenesetre felélénkülök, így a következő kapásnak idejében vágok be. Ez a ponty is a közelebbi készségre kap és ez is elszalad balra, így követem és távolabb zörgök, csörgök, világítok vele. Pikkelyes ponty a zsákmány, szép, egészséges, másfél-két kiló között valahol. Ő is visszakerül és folytatom a horgászatot. 20 percem lenne még, kapásom is van: szép dévért szákolok. Csak a fotózás után látom, mára akár be is fejezhetem, a dévérnyálkás zsinór olyan gubancban áll a merítőben, hogy sok esélyem nincs a rendbetételére. Nem erőltetem tovább, levágom a gubancot, majd komótosan összecsomagolok. Jól fog jönni ez a megspórolt 20 perc reggel, amikor az ágyból kell kikászálódni.
Van az úgy, hogy nem fog a horgász, néha még az is előfordul, hogy valóban nem rajta múlik. Az esetek 90 százalékában azonban mi magunk vagyunk a sikertelenség oka, ráadásul van módunk változtatni. Szidhatjuk a vízkezelőt, az időjárást, nem lesz jobb, nem jutunk előrébb. Ám amíg a hal a vízben van, valahol, valamikor táplálkozik - menjünk tehát, keressük meg, gondolkodjunk és a szerencse is mellénk fog állni. Eltűnnek a pontyok? Lehet, de az is, hogy mi nem horgászunk megfelelően…
Kiss Gábor (kissgabor)
Fotók: Kiss Gábor
Keretes anyag:
Dióhéjban
,"s","75%","k"]
- Legyen egy tervünk arra vonatkozóan, hol, mivel és mennyi ideig fogunk horgászni.
- Még világosban érkezzünk meg a vízpartra és miután összeszereltünk, pakoljuk el a felesleges dolgainkat, a szükségeseket pedig helyezzük kézközelbe.
- Amennyiben közelre úszózunk, legyünk csendben, ha ez nem megy, akkor távolabbra kell horgásznunk.
- A legtöbb úszó a kisebb, 3 mm-es világító patronok súlyát bírja csak el. A régebben vásárolt patronok még bontatlan csomagolásban is veszítenek fényerejükből, ezt kivédendő tartsuk őket hűtőszekrényben.
- Szánjuk rá a pénzt egy jó minőségű, könnyű fejlámpára. A profi lámpák fényereje több fokozatban állítható és szórt fényt is tudnak sugározni. Szákolásnál ezt a szórt fényt használva nem riad meg a halunk.
- A szúnyogriasztó használatával nagyon vigyázzunk. Az etetőanyagba, az üveges kukorica levébe még véletlenül se jusson.
- Úszónkat nyugodtan túlsúlyozhatjuk, este ritkán mozdul vízközé a ponty és bátrabban is kap.
- Amennyiben van helyünk, fárasztásnál pár métert sétáljunk oldalra, ne zavarjuk meg horgászhelyünket, etetésünket.[-doboz]
