Mielőtt a bolognai botos horgászat technikájával megismerkedünk, úgy gondoltam, érdemes egy kicsit azzal is foglalkozni, hogyan csalhatjuk a halakat horgászhelyünk közelébe. A következőkben azt szeretném bemutatni, hogy én hogyan állítom össze a csalogató anyagot, és reményeim szerint tudok egy pár hasznos etetési ötletet is adni azoknak, akik ha nem is bolognai bottal, de mindenképp folyóvízen horgásznak
A bolognai botos horgászat során van egy pár körülmény, amit az etetőanyag összeállításánál nem árt figyelembe venni. Az egyik, hogy mindenképp hasznos, ha etetőanyagunk bőségesen tartalmaz darabos összetevőket. Mivel a folyók nagyobb testű halai közül szeretnénk horogra csalni néhányat, az ő szájuk íze szerint célszerű „kuktáskodnunk”. Ha etetőanyagunkban bőséggel találnak nagyobb szemcséket, préselt, különböző módon feltárt magvakat, szívesebben keresgélnek az etetés körül. Figyelembe véve azt a körülményt, hogy néha komoly sodrással is kell számolnunk, ezek a masszívabb, víz által megduzzadt szemcsék nehezebben tudnak elsodródni az etetésünkről. A víz által kioldott finomabb szemcsék viszont pont utat jelölhetnek halainknak, így ezekről sem szabad teljes egészében lemondanunk.
Ha a gyári etetőanyagok között válogatok, akkor általában a pontyos etetők közül választok, vagy ha nem, akkor olyat, amelyiket kifejezetten nagy szemcseméret jellemez. Az, hogy ki milyen márka mellett teszi le a voksát, pénztárca és hit kérdése. Ha valaki etetőanyagokról próbál meg írni, nehéz dolga van. Ma már akkora a választék, hogy senkinek sem okozhat gondot kiválasztani a pénztárcájának megfelelő keveréket. Több kötetet is megtölthetnénk tuti receptekkel, hiszen a legtöbb horgásznak megvannak a már „többször bizonyított” keverékei külön halfajokra specializáltan, hőmérséklethez, a víz jellegéhez igazodva. A bolognai horgászatnál használt etetőanyagok tulajdonképpen nem sokban különböznek egy normál folyóvízi koszttól, mégis van néhány apróság, amire nem árt odafigyelni.
A horgászatra szánt időm függvényében 2-3 kg-hoz még ugyanennyi úgynevezett alapetetőt keverek. Én folyón történő horgászatkor a gyártók pörkölt magvas etetőanyagaival hígítom a kaját. Az így kapott 4-6 kg száraz etetőanyaghoz lehet még keverni plusz aromát is, bár sokszor az egyszerű pörkölt magok illata vagy a darabosabb etetőben található aroma elegendő csalogató hatással bír. (Én azt az elvet vallom, hogy utólag mindig lehet még plusz aromát az etetőhöz adni. A már hozzákevertet kivenni sokkal bajosabb. Ha a halak étvágyuknál vannak, szinte a legegyszerűbb kajával is sokat foghatunk, ellenkező esetben kényeztetni kell egy kicsit őket.)
A szárazon alaposan elkevert etetőanyaghoz egyszerre öntöm a vizet, majd gondosan átkeverem azt. A vizet mindig egy csalis dobozzal mérem ki. Egy idő után kialakul a pontos mennyiség, és innentől kezdve csak azt kell megjegyeznem, hogy az adott keverékhez 3-4 adag vizet kell öntenem.
(A hozzáöntött víz mértékét mindenki ki tudja tapasztalni néhány keverék összeállítása után, azonban sok gyártó a csomagoláson már feltünteti az egy kiló bekeveréséhez szánt vízmennyiséget. Általában 1 kg száraz etetőanyaghoz 3-4 dl vizet javasolnak, de ez gyártónkként eltérő.) Az első átdolgozásnál az etetőanyagom szinte túlnedvesítettnek tűnik, de semmi gond. A nagyobb szemcsék 20 perc alatt annyira felszívják ezt a nedvességet, hogy a kezdeti ragacsosságnak nyoma sem lesz. Egy barátomtól tanultam azt az apró trükköt, hogy a kaját alaposan lenyomkodom a kezemmel. Az így összetömörített etető sokkal egyenletesebben „ázik”, az illatok is jobban összeérnek.
Hogy legyen ideje a kajának megszívnia magát, a dézsát félreteszem, és a felszerelés összeállításával, a horgászhely kialakításával foglalkozom. Ha letelt a pihentetésre szánt idő, a nagylyukú rostán átdolgozom a „betonszerű” eledelt. (Ekkorra már valóban összekeményedett a kaja, így szinte törni lehet a nagyobb darabokat.)
A rostán való átdolgozás után, ha szükséges, adok még hozzá vizet, de csak óvatosan, mert ekkor a legkönnyebb túlvizezni a kaját. Az állaga akkor megfelelő, ha nem ragad a kezemhez, és könnyedén tudok kemény, koppanós gombócot formázni belőle.
Ellenőrzésként egy megformált gombócot kb. 2 méterről a földre ejtek. Ha túléli a zuhanást, és nem esik darabjaira, akkor biztos, hogy vizet érve sem fog már félúton széthullani, hanem egyben fog a meder alján landolni. Az etetőanyagot a víz sodrásától, mélységétől függően még lehet sóderrel, agyaggal súlyozni. Itt arra kell ügyelnünk, hogy ha agyagot keverünk az etetőhöz, akkor annak nedvességét ellenőrizzük. Ha utólag tesszük hozzá, ne legyen száraz, mert megváltoztathatja etetőnk nedvességét, amit csak újabb vizezéssel tudunk megfelelő állapotba hozni, ami plusz munkát jelent. (Nem öröm egy dézsányi kaját 4-5alkalommal átdolgozni). Célszerű annyira megnedvesíteni az agyagot is, hogy a bekevert kajához adva ne változtasson annak állagán. Az agyag azon túl, hogy „súlyt” ad az etetőnek, annak szemcséit is magához köti, késleltetve így az apróbb szemcsék elsodródását. Kioldódáskor megfesti a vizet, ami sokszor halainkat már eleve táplálkozásra ösztönzi. (Sokan éppen ezért adnak löszt is a kajához.)
Az agyag másik felhasználási módja, hogy nagy mennyiségű szemes terményt lehet segítségével koncentráltan a vízbe juttatni. Az agyaggal elkevert búza, kendermag, kukorica a legolcsóbb, de sokszor a leghatékonyabb etetés. Használata egyszerű. Csak gombócokat, vagy laposabb „fasírtot”, úgynevezett agyagpitát formálunk az anyagból és bedobjuk a vízbe. Ha a pálya egyenletes, lapos, a gombócok is megállnak a fenéken, de ha azt vettük észre, hogy fokozatosan lejt akkor a „fasírozott” forma állja meg jobban a helyét. (Az etetőanyag megformálásánál is figyelek erre.) Az agyagot megvásárolhatjuk a boltokban, vagy megszedhetjük magunk is a folyók partján. Ha üzletben keressük, akkor folyóvízi föld (terre de rivière) néven találjuk meg. A kaviccsal egyszerűbb a dolgunk. Ezt csak hozzáadagoljuk a kajához. Én sóderből szoktam kiszitálni az erre szánt mennyiséget. Ne legyen nagyon apró szemcseméretű, mert a halak felehetik és bélrendszerükbe jutva gondot okozhat. A 1, 5-3 mm nagyságú kaviccsal már nem lehet ilyen gondunk.
Az etetőanyag tapadását PV-1 (cukorgyártás során keletkezett melléktermék, amelyet szárítva, darálva hoznak forgalomba. Rendkívül édes, remek távcsali hatása is van!) hozzákeverésével fokozhatjuk, de ezt még szárazon adjuk az etetőhöz. Olcsóbb megoldás lehet a búzaliszt, rozsliszt használata, de vigyázni kell, mert ezeket használva ragacsossá válhat etetőanyagunk és túlzott használatától „betonkeménnyé” válik a kaja. Következő fázis az etető „felturbózása”. Ezt szemes termények hozzáadásával teszem. A kukorica, főtt búza, főtt kendermag alkotta „jászkoktélt” sosem hagyom ki a folyóra szánt etetőből. Ha csontit is teszek a kajához, azt vagy leforrázva, vagy lefagyasztva keverem hozzá, így nem rúgják szét a gombócokat. Lehet még darabolt gilisztát, főtt tarhonyát is adagolni. Ha áztatott kenyeret is teszünk az eledelhez, akkor a jól kinyomkodott, nagy lyukbőségű rostán áttört kenyeret még az etetőanyag felvizezése előtt keverjük a kajához. (A kenyeret az átrostálás egyenletes méretűre aprítja, így könnyebb eldolgozni az etetőanyagban.)
Az a fő, hogy a plusz adalékok tartalmasabbá teszik az etetőanyagot. A halak - főként a termetesebbek - szeretnek az etetőanyagból kioldódott apró szemcséktől és az agyagtól zavaros vízben turkálni. Ha ilyenkor ínyencfalatokra is bukkannak, biztos, hogy nem oldanak kereket egyhamar. Addig keresgélnek, amíg a horogra tűzött csalit is meg nem találják. (Feltéve, hogy szerencsénk is segít ebben.)
A kész etetőanyagból ezután gombócot formálok. Ha igazán összeálló, nehezebben oldódó gombócot szeretnék kapni, akkor törölközőbe csavarva erősen összepréselem.
Az alapetetésre szánt gombócok mintegy felét így készítem elő, míg a maradékot már csak kézzel formálom. Egy-két gombócot direkt lazábbra hagyok, hogy vízbe jutva vigyék a hírt a terített asztalról. A laza gombócok hamar szétesnek, és ösvényt jelölnek az érkező halaknak. A keményebb gombócokat már ők is könnyedén széttúrják. A bolognai módszernél mindig magunk alá, azaz folyásirányban kissé lefelé etetünk, hogy a bedobott szereléknek legyen ideje beállni, mire az etetési sávra ér.
Nem feltétlen kell az „egy pontra” történő etetésre figyelni, hiszen mi sem tudjuk olyan precízen vezetni a csalit, mint egy rakós bottal, ellenben sokkal nagyobb távon leengedhetjük a szereléket, elérve az etetés legalsó peremén kószáló óvatos, nagyobb halakat. Arra azért ügyeljünk, hogy ne az egész folyószakaszt etessük. Egy körülbelül asztallapnyi területre próbáljuk koncentrálni az etetést. (Természetesen ez az asztallap ne Arthur király kerek asztala legyen!)
Az alapetetéskor a bekevert etetőanyag felét szoktam begombócolni, majd a halak megérkezése után vagy sorozatszerűen (félóránként 2-3 nagyobb gombóccal), vagy meghatározott időnként egyesével (5-10 percenként egyetlen gombóc) pótolom az elfogyasztott mennyiséget. Ilyenkor már csak kézzel nyomom össze a gombócokat úgy, hogy a fenékre érve minél előbb szétessenek.
Az etetőanyagot tartalmazó edényt lehetőleg árnyékos helyen tartsuk, és egy nedves törölközővel vagy ronggyal is célszerű letakarni. Ha így teszünk, akkor a meleg levegő vagy a nap először a vizes rongyot szárítja és nem az etetőanyagot, így az a horgászat végéig megőrzi az általunk beállított nedvességet.
Néha ellenőrizzük a „takarót” és ha szükséges, újra vizezzük be azt. A csalit is óvjuk a naptól, mert ahogyan mi sem bírjuk a tűző napon, úgy annak sem tesz jót. Ha már sikerült beetetnünk, nincs más dolgunk, mint szép sorban partra segíteni az ingyen kosztra gyülekező halakat.
A horgászat mikéntje a következő rész témája lesz. Addig is csendes, nyugodt folyókat mindenkinek!
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: csabio
