Két éve már annak, hogy a tiszai engedélyt nem váltottuk ki Apával, de idén gondoltuk, újból szerencsét próbálunk. Kezdeti sikertelenségeink a szőke folyón arra inspiráltak bennünket, hogy újból kipróbáljuk a Marost, és bizton állíthatom, ez jó döntésnek bizonyult. Felkeltette érdeklődésünket, így ezúttal bolognai és rezgőspicces bottal felszerelve igyekeztünk meghódítani a folyót.
Közel 2001-óta horgászunk a Tiszán, többnyire csónakból, és elmondhatom, azóta voltak jó fogások, de haltalan időszakok is. Sajnos a tiszai túlhalászás miatt egyre nehezebb a halfogás, ráadásul a faladikunk is teljesen szétrohadt már, így kénytelenek voltunk letenni a botot - legalábbis a Tiszán - egy időre. Idén azonban vettünk egy alumínium csónakot, melyre már régóta vágytunk, így újból fellángolt a kényszerpihenőre ítélt tiszai horgászszerelem.
Első próbálkozásaink nem mondhatók valami jónak, emiatt átnéztünk a Marosra, hiszen úgyis ott van szinte mellette a kikötő, ahol a csónakunkat tartjuk.
Egy ilyen próba alkalmával egész jól fogtuk a keszegeket, ezért elhatároztuk, jobban rákészülünk a dologra és kipróbáljuk célirányosan csak keszegre. Így is lett, pár nap múlva újból „felcsurogtunk” a Marosra, nagyjából Deszkig, majd az előző este bekészített bolognais szerelékemet gyorsan elkészítettem. A deszki kanyarnál lévő kövezést vettük célba ötletem alapján, de hamar rájöttem, hogy a víz annyira húzós, hogy képtelenség meghorgászni úszós készséggel! Pár éve ugyanitt szép gardákat fogtam, szintén bolóval, viszont akkor nagyméretű pálcaólmot használtam. Ezúttal visszatartani szerettem volna, tehát visszább kellett menni, a többi jó hely közül válogatni.
Találtunk is egy aránylag sekélyebbnek mondható, kicsit homokosabb aljzatú részt, ahol a sodrás még mindig nagy volt, és bizony akár egy 30 grammos lapos úszó sem ártott volna, viszont maximum 20 grammos volt nálam. Hiába mondom én, hogy legyen nagy a választék, ha pont akkora nincs, amekkora kéne… Viszont a tuning lapkával felszerelve már a 20 grammos is használhatónak bizonyult.
Szerelékem lelkét egy 20 g-os Cralusso Torpedó úszó alkotta, alatta a főólmozást egy nagyméretű cseppólom szolgálta, amit két gumi ütközővel ütköztettem meg, így a szerelék variálható többféle sodrási viszonynak megfelelően. Alatta 4 db Dinsmores SSG (1,6 g) ólmot szorítottam rá egy, a zsinórra előzőleg ráhúzott szilikon csőre. Ez megakadályozta, hogy a sörétek a vékony zsinórt megsértsék, ugyanakkor stabil, elcsúszásmentes rögzítést biztosít. A zsinóron helyet kapott még 2 db BB (0,4 g) sörét is a nagyok felett, valamint egy dupla forgó, hogy az előke bepödrődését megakadályozzam. A húzós víz miatt a cseppólmot most lehúztam a sörétek fölé. A botom 8 m-es, egy megbízható, 30-as elsőfékes orsóval, aminek a dobján 16-os zsinór van, az előke pedig 14-es, 30 cm hosszú. A horog hosszú szárú, 12-es méretű.
Az etetőanyagot nem volt szükséges túlcifrázni, így aztán nem is tettem bele túl sok mindent:
- 1 kg sajtos etetőanyag
- 1 kg süllyedő morzsa
- 1 kg főtt búza
- 0,5 l csonti
- 2 kg barna agyag
- 1 kg kavics
Apa rezgőspiccessel dobott be, valahol folyásnak alattam. Szereléke egy klasszikus nagyhurkos szerelék, 20 g-os körteólom, 16-os horog. Még szinte el se kezdtük a horgászatot, apának máris kapása volt, és meg is lett az első hal, egy apró karikakeszeg. Kisvártatva nekem is megjelent az első hal, szintén egy kisebb karika képében.
A peca megkezdését követően nem sokkal, az etetésemen kis ideje uralkodó csönd után jött egy szebb kapás, aminek bevágva azt hittem, leakadtam. Ismerős volt már a dolog, jártam én így elégszer, és bizony hal volt! „De még milyen!”, gondoltam, hiszen elkezdte húzni a szereléket, szépen ment folyásnak 45 fokban lefelé. Azt hittem, ponty, majd ahogy ment tovább a meder felé, már szólt a fék, ezért arra gondoltam, márna… de a hal még mindig ment a meder felé, a fékem pedig fütyült! Én pedig már nem tudtam mire gondolni. Rászóltam apára, hogy: „Hé, ez nem áll meg!”. A hal rendületlenül ment befelé a medernek, apa meg elkezdte a cuccokat bedobálni a csónak aljára, a horgonyt pedig felhúzni, de a halamat egyszerűen képtelen voltam megállítani, miközben láttam, hogy egyre fogy az orsóm dobjáról a zsinór, erőltetni meg nem mertem a 14-es előke miatt. Már azt se tudtam, hogyan fékezzem, próbáltam a kezemmel, de megégette a zsinór, próbáltam én mindenhogy, de szörnyű felismerés lett rajtam úrrá: a hal valahol a túlparton van, jó 100 m-re. Már berántottuk a motort, hátramenetbe kapcsolva apa kiállt a part mellől, majd megfordulva utánaeredtünk, én pedig csak azt ismételgettem: „Gyorsan, gyorsan!”…
Végül utolértük, és megláttuk a szereléket a túlparti egybefüggő akadók környékéről kifigyelni. Már egészen a parthoz értünk, ahonnan az úszóm kilátszott a vízből. Egy fa árnyékába húzódott a hal, a parttól kb. 3 m-re, olyan 1,5 m-es mélységbe. Azt hittem, bevitte a fészkébe, de a zsinórt megfogva éreztem, rúg. Hát gyorsan elkezdtem - volna… - irányítani, de nem tudtam, a hal irányított engem. Éreztem, hogy lent, a fenéken ide-oda úszkál. Az sem segített, hogy apa közben evezett. Végül bevitte a fába, és az előke elszakadt. Nem semmi élmény volt! Azt azért szerettem volna látni, hogy mi volt az, de csak találgatni tudunk a nagy ponty és a harcsa között. Hiszen ezzel a szerelékkel akár egy 3-as márnát is meg lehetett volna fékezni, hogy legalább a túlpartra ne vigye át a szereléket, ráadásul az többnyire folyásnak felfelé menekül.
Egy biztos, ilyen horgászélményem még soha nem volt, és bár a hal elment, mégis úgy gondolok rá, szívesen viaskodnék még ilyen halakkal, persze nem 14-es előkével. :)
Visszatérve a helyre továbbra is gondot okozott a keszegek mérete és a kapástalanság, így ismét lejjebb mentünk, most már arra a részre, ahol előző alkalommal szépen jöttek a keszegek. Itt is a part mellé kötöttünk be. Kicsit nagyobb volt a sodrás, és a nyárfaszöszt is jobban hozta a folyó, így bajosabb volt a visszatartás. Az úszóm nem pont úgy állt, ahogy szerettem volna, lényegesen hosszabbra kellett állítanom a szereléket is, hogy kompenzáljam a sodrást, mert az kissé kifektette készségemet.
Az etetés után nem sokkal egy halványfoltú küllő adta tudtomra, hogy jó helyen járok, megtaláltam a feneket. Most már csak a keszegekre kell várni, s mint utóbb kiderült, nem is kellett túl sokáig időzni, hogy megjöjjenek az első kapások. Az elsőt itt is halat apa fogta, egy szép bagolykeszeget.
Végül jelei mutatkoztak, hogy etetésem kezdi kifejteni a hatását: én is elkezdtem fogni a keszegeket, méghozzá nem is olyan kicsiket, mint előzőleg. Igaz, a nyárfaszösz igencsak megkeserítette a horgászatot, de hamar feledtette velünk ezeket a nehézségeket az a néhány kapás és keszeg, amiket fogtunk.
Apának a rezgőre nagyobbak jöttek, és sok kapása volt, amik annyira rövid, de határozott koppintások voltak, hogy csak úgy lehetett őket megfogni, ha állandó készenlétben tartotta a botot, így kézben kellett fognia, hogy reagálni tudjon a halak gyors kapásaira. Nekem a teljes visszatartás hozott eredményt. Próbáltam úsztatva, lelassítva, végül mégiscsak a megállított szerelék volt a nyerő.
Még sokszor eszembe jutott, miféle hal lehetett az, ami kibabrált velem és megtépett, de ahogy néztem a vizet, hallgattam a csendet és láttam a különféle madarakat a vízen, az égen, a fákon, arra gondoltam, hogy nem is olyan fontos a halfogás, nem kell az, hogy az ember gép módjára termelje ki a halat, hiszen a nyugalom folyóján sokkal fontosabb a kikapcsolódás. Ez bárki számára elérhető, ide nem járnak fel a jachtos újgazdag ficsúrok, és kenusok, kajakosok is csak elvétve törik meg a csendet. Horgászokkal is alig lehetett találkozni. Itt valóban nyugalomra lelhet az, aki egy vadregényes, érintetlen szépségű vizet keres. Nem is csoda, hogy a hőn szeretett Tiszánk helyett egyre több tervünk van testvérével, a Marossal.
Ahogy ezeken a dolgokon ábrándoztam, egy kapás visszazökkentett a valóságba. Egy keszeget fogtam, de szépen dolgozott a hal is, a bot is, na meg én is élvezkedtem picit, hagyva, hogy a hal ne erőlködjön, és nyugodtan vihesse a zsinórt, hiszen nem sietek.
Miután etetőanyagunk elfogyott, újból jött a régi forgatókönyv, miszerint ha egy úszós folyóvízi pecán elfogy az etetőanyag, tuti hogy a kapások is abbamaradoznak! És így is lett… de azért mutatóba fogtam még egyetlen dévért, hogy lássuk, az is akad néha.
Még apa is, én is megfogtunk egy-egy utolsó bónuszhalat, de rá kellett jönnünk, már nincs értelme tovább erőltetni, a nyárfaszöszből is elegünk lett, délután egy óra is jócskán elmúlt, ráadásul sok időnk ráment, hogy a kikötőben egy fellazult csavar miatt a kormánymű szétugrott bovdenjeit helyre tegyük, na meg a variálás, helykeresés. Végül is túl sok időnk nem maradt a pecára, de azért így is eredményesnek volt mondható.
Hazafelé kigondoltuk, hogy legközelebb a ragadozókat fogjuk hajtani, ha már ennyi vízre szakadt faóriás és vízi faszobor töri meg a folyó útját, búvóhelyet adva mindannak a sok halnak, amik még a horgászokra várnak.
Írás, fotók: Szili Dániel
