Emlékszem, hogy régebben mennyit szörnyülködtem, amikor láttam, hogy az öreg sporik etetőkosarába tömött „darája” akár órákig is képes a vízbe dobva ázni. Csalogatóhatása a nullával volt egyenlő, mégis fogtak vele halat, amit nem is értettem, hogy fordulhatott elő! Az egyik őszi, pilismaróti horgászatomon ismét előkerült ez a jelenség a szomszéd helyen pecázó bácsikánál, ám egy jó ideje már nem nevetek a helyi specialitásokon, „retro” módszereken, mert párszor már ellőttem a „ha ő itt fog halat, akkor én letolt gatyával ugrok egy hátra szaltót” dumát, és inkább megpróbálom megérteni mit, miért csinálnak a rutinos öreg rókák.
Hogy tiszta legyen a kép, az elejéről kezdem a történetet. Tavaly ősszel eltöltöttem néhány feledhetetlen napot a Pilismaróti-öbölben. Csodálatos környezetben, csodálatos halakat sikerült fogni, ám egy dolog nem hagyott nyugodni. Akárhányszor ott jártam, a víz felszínén hatalmas busák forogtak, olyan mennyiségben, hogy a látvány is elborzasztott, sőt sikerült is egyet fogni, igaz véletlenül, pontyozás közben valahogy az oldódó-lebegő pelletet felszipákolta.
Hatalmas élmény volt a fárasztása! Tavasszal, mikor keszeghorgászat okán jártam az öbölben, ismét az a kép fogadott a reggeli tükörvíznél, hogy 10 méterenként jönnek fel a busák a víz tetejére. Ekkor elhatároztam, hogy célba veszem őket és megpróbálok néhányat szabályosan, szájba akasztva megfogni. Egészen addig halogattam a busavadász kirándulást, míg ősz lett. Egyik dunai horgászatomon találkoztam halőrökkel, akiket „igazoltatás” után kérdőre vontam, hogy mi újság van az öbölben? Amikor azt a választ kaptam, hogy „tegnap a szemem láttára fogtak egy 10-es busát szájba”, akkor nem volt kérdés, hogy menni kell!
Simon Zoli barátom egy kis huzavona után beadta a derekát, és ahogy megszoktuk, a másnap reggel már a helyi boltban ért bennünket, ahol megvettük a napi betevőt. A sátrazást szigorító szabályozások miatt még gyorsan meg kellett nézni a fohesz.hu oldalán az öböl foglaltsági táblázatát, és ahol üres helyet találtunk, ott le is táboroztunk. Hosszú nap volt, azonban röviden össze tudom foglalni a történteket: kapásunk sem volt! Pedig előzőleg „megszakértettem” a busafogást. Kevertem jól felhőző kaját, beetettem vele 80 méterre, jött is a busa, hiszen ott forgolódtak az etetésen, volt is beleúszás, de semmi komoly kapás. Egyszer csak a délután folyamán mellénk ült egy idős úr, akinek talán a negyedik dobásra olyan füstölős, visítós kapása volt, amire egész nap vártunk! Majdnem hanyatt estem a székkel, mikor meghallottam. A hal sajnos elment neki, de volt kapása. Természetesen odaoldalogtam hozzá, és beszélgetésbe elegyedtünk. Nagyon készségesen elmondta, hogy biztos busa volt a horgán, mert az csinál ilyen vehemens kapást. Mondom neki, hogy ez igazán csodálatos, de mivel fogta? Megmutatta a felszerelését, ami egyébként nagyon hasonlít az általunk preferált Pellet Feeder kosaras megoldáshoz. A horgon pufi, a kosárba meg saját készítésű etetőanyag. Nos, itt kanyarodnék vissza a bevezető szöveghez, ugyanis a kaja szerintem órákat képes lett volna kibírni a vízben. Viszont mindig fog vele halat!? Csendben visszasétáltam a horgászhelyünkhöz, leültem és gondolkodni kezdem, hogy mi lehet a titok? Mit nem mutat meg? Aztán rájöttem, hogy miért nem fogtunk mi semmit, miközben a helyi mesterek szinte minden nap beleakadnak egy-egy busába vagy pontyba, esetleg amurba, legrosszabb esetben kapitális keszegekbe.
Mikor tavaly itt pecáztunk, olyan etetőanyagot kevertem, amiben bőven volt szemes takarmány, amit azért még 20-25 perc után sem vitt el a víz, és a kis halak sem tudták elhordani, így volt mit megtalálnia a nagyobbaknak. De mivel most busa volt a célhal, mellőztem a darabos dolgokat, és csak az érdekelt, hogy jól felhőzzön, mert a busa azt szereti. A kosaramba töltött felhős kaja jó része már a becsobbanáskor kirepült a kosárból, de ami a fenékre ért, az sem töltött a csali mellett még 10 percet sem, ugyanis egy ekkora hatalmas vízterület annyira áramlik, hogy egyszerűen elvitte a víz. Ha még időben odaért a busa, akkor talált a kosárban némi cuccot, de elég volt elúszni mellette, máris „szétfröcskölte” a csalogatóanyagomat. Ezért volt nekünk olyan sok beleúszásunk, mert ott úszkáltak ezek a nagy halak, lehet, hogy egyik-másik rá is szippantott a felhőre, ami a kosárból jött, de mivel az szét volt oldódva, könnyedén a hatalmas szájban végezte akkor is, ha messziről szívott rá. Nos, rejtély megoldva, ki kell dolgozni a megoldást!
Etetőanyag terén túl sokat nem kellett agyalni, mert a PV1 nevezetű adalékanyaggal szépen lehet szabályozni az etetőanyag bontási idejét. Bármihez lehet keverni, mert bár íze édes, színe sötétbarna, és kitűnően ragaszt. 1 csomag Vad Pontyhoz 1/3 zacskó PV1-et keverve olyan csalogatóanyagot kaptam, amely lassan, de folyamatosan oldódott és közben felhősödött.
Ami gondot okozott, az volt, hogy milyen kosárba tömjem bele ezt az etetőanyagot. Olyan kellett, aminek sűrű a bordázata, mégis elég nehéz ahhoz, hogy távolra dobhassam. Ráadásul az is szempont, hogy férjen bele bőven kaja. Eszembe jutott egy olyan kosár, amelyet ritkán veszek elő, mert annyira speciális. Ez a Haldorádó Method River kosár, ami tökéletesen megfelelt ehhez a technikához. Ez nem más, mint egy olyan spirál kosár, amelynek az egyik oldalán van a nehezék, így mindig arra a felére esik. Kitűnően dobható akár messzebbre is, és a spirál közepében mindig marad egy kis etetőanyag még félórányi ázás után is. Pont ez kellett nekem!
E technika lényege egyébként az, hogy a hal – jelen esetben a busa – számára nem a csali az, amit fel szeretne venni, hanem maga az etetőanyag gombóc. Gondoljunk csak bele, mekkora szája van egy 10-es busának? Így aztán a csali majdhogynem mindegy, ám én mindenképpen olyat szerettem volna, ami garantáltan nem ázik le, nem szedik le a kis halak, és van némi aromája, íze is, hiszen van azért a vízben más is, mint busa. Ezért aztán a Haldorádó Feeder Pufi Szettből tűztem egy szemet a 8-as, 10-es horogra. A legkisebb mérettől eltekintve ezek tökéletesen meglebegtették a horgot teljes előkehosszban, ami jelen esetben 5 centi volt csupán.
Megnéztem a komplett, felcsalizott végszereléket víz alatt, és annyira tökéletesnek tűnt, hogy elképzelhetetlennek gondoltam azt, hogy képes egy hal úgy eszegetni a kosárból, hogy ne szívja fel a horgot is. Na de mentem már máskor is úgy horgászni, hogy biztos voltam a sikerben, és bukta lett belőle!
A módszer bevetésére Zoli is elkísért, hiszen több szem többet lát, több bot pedig csak több esély! A végszerelékek felcsalizása és bedobása után jöttek csak az igazán nehéz pillanatok, ugyanis itt a kapást ki kell várni. Fél óra volt a maximum, amit kibírtam két csalizás közt. Nem igazán vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen sokat kell kapásra várni, sőt, van, hogy ennek a többszörösét is tétlenül kell tölteni.
A horgászat napján már kora reggel kint voltunk, hiszen élő vizeken ez az időszak a legeredményesebb, de néhány keszegen és rontott kapáson kívül más nem történt. Ehhez a technikához tényleg kötélidegek kellenek. Szemben a sátrazók sem fogtak szinte semmit, de ők látszólag nyugodtan vették tudomásul mindezt. Dél körül a helyi kollégák szedték a sátorfájukat, hisz, ha addig nem volt kapás, akkor már nem is lesz – mondják ők, és 6 órányi tétlenségünket elnézve bizony megalapozottnak tűnt a szakvéleményük. Már-már megfordult a fejemben, hogy rossz a technika!?
De hát a saját szememmel láttam, hogy így fogják itt a halakat! Alig, hogy ez a gondolat átfutott az agyamon, Zoli barátom hangos jajveszékeléssel rohant a botjához, majd bevágott, és bizony meg is akadt a hal. Nem akartam hinni a szememnek. Jó halnak tűnt, és mivel gyorsan mozgott, mindketten azt gondoltuk, hogy végre megjött a busánk. A merítő előtt meglepődtünk, mikor egy szép tőponty bukkant elő a tiszta vízből. A helyiek sokat mondták, hogy fognak így pontyokat is, de hallani és tapasztalni két különböző dolog.
Nyilván, intenzíven telepített tavakon egy ekkora hal nem olyan nagy szám, hiszen óránként 3-at lehet belőle fogni, azonban mi úgy örültünk neki, mintha 20 kilós volna. Egyrészt mert már temettük a napot, másrészt egy olyan módszerrel sikerült megfogni, amelyben azelőtt egyikünk sem hitt. Hallottuk, hogy fognak halat az öblöt jól ismerő pecások viszonylag egyszerű felszereléssel és módszerrel, de messziről jött emberként ezeket a híreket a szerencsének tulajdonítottuk. Aztán, ahogy lenni szokott, az élet megleckéztetett ismét.
Persze tudom azt, hogy még rengeteg olyan trükk van, amit csak azok tudnak, akik évtizedek óta itt horgásznak, és nem is szeretném azt a látszatot kelteni, hogy értek mindenhez és teljes rálátásom van az összes horgásztechnikákra. Vannak manapság elegen a Facebookon, akik ezt állítják, én inkább szeretem megérteni, mi miért eredményes, mit miért csinálnak azok a horgászok, akik akár egy életen keresztül ragaszkodnak egy-egy vízterülethez. Az ő módszereik még abban az időben csiszolódtak, amikor a halat meg is ették, és ez most sincs másként. Ha fognak pontyot, ami elvihető méret (itt nem a kapitális egyedekről van szó!), azt most is elviszik és elfogyasztják úgy, hogy szerencsés esetben nem tesznek kárt az ősállományban. Sokszor a közhelyek rabjaiként hajlamosak vagyunk elfogultnak lenni, és azt gondolni, hogy az áruházak fagyasztóiban bezacskózott tőkehalfilé soha nem tartozott élőlényhez, és inkább esszük azt. Pedig az is hal volt, és kétlem, hogy kíméletesebb véget ért az élete, mint egy pontynak, amit azért telepítettek a vízbe, hogy a horgász kifoghassa. De azt nem látjuk, így nincs is, és jóízűen megesszük vacsorára, míg az idős sporira, aki szabályos keretek közt megfog egy pontyot és hazaviszi vacsorára, fitymálva tekintünk. Pedig lehet tanulni tőlük is, és főleg lehet őket tisztelni azért, amiért őket a vízpart tanította horgászni, nem pedig az internet. Ha olyan helyre mentek horgászni, ahol nem vagytok ismerősek, akkor keressétek meg a legöregebb horgászt a parton – legyen akármilyen régi és ósdi is a felszerelése – és kérjetek segítséget! Ő egy élet tapasztalatával nyújt segítséget, nem egy-egy jól sikerült horgászat világmegváltó tapasztalataival. Figyeljetek rájuk, mert az évtizedek óta eredményesen alkalmazott módszerek a modern technikával ötvözve csodákra képesek!
Írta: Sipos Gábor
Fotók: Sipos Gábor, Simon Zoltán
