Immár több mint húsz éve járom a vizek partját, de még mindig nem tanultam meg, hogy a horgászatban nem lehet biztosra menni. Újabb és újabb leckék emlékeztetnek arra, hogy az élet a legnagyobb forgatókönyvíró, és Ő bizony sosem hajlandó előre megmondani, mire is készül! Sok minden történt már velem peca közben, vízparton, sőt úgy általában sok szép dolgot köszönhetek szenvedélyemnek. Azonban annyi meglepetést, fordulatot és kellemes csalódást egy nap alatt még sosem tapasztaltam, mint ezen az 1 hektáros kis tavacskán, melynek neve, Balázs-tó!
Az alig 1 hektáros Balázs-tó is azok közé a tavak közé tartozik, amiről még sosem hallottam. De hát így van ez a legtöbb fővárosi vízzel, amiket a környéken lakókon kívül más nem látogat. Pedig mind autóval, mind tömegközlekedéssel könnyen megközelíthető tavacskáról van szó.
Nem szeretném az időtöket pocsékolni a tó komolyabb bemutatásával, arra ott vannak a horgászvizeket bemutató oldalak. A böngésző által kidobott számos lehetőség közül én a balazsto.holhorgasszunk.hu oldalról tudtam meg hasznos információkat a vízről.
Koncentráljunk inkább a lényegre, lehet-e halat fogni ebben a vízben? Ez a kérdés motoszkált már a horgászat előtti napon a fejemben. Kis mérete miatt nagy dilemmát okozott az etetőanyag kiválasztása, főleg úgy, hogy az etetőkosár kivételével a horgászrend nem ad lehetőséget csalogatóanyag bejuttatására.
Az biztos volt, hogy két etetőanyagot keverek, csak az a kérdés, hogy miket válasszak. Egyik bottal finomszerelékkel, míg a másikkal picit durvább cuccal próbálok meg halat fogni, ahogy azt a sorozat első részében is láthattátok. Mivel egy korábbi horgászversenyről maradt egy adag Pelletes Fekete - Ponty Piros keverékem, azt szántam a nagyobb halaknak, míg az egyéb halaknak egy kiló Nagy Dévér etetőanyagot kevertem be egy kevés Mézes Pálinka aromával. Így egy édes és egy édes-halas mixtúrával készültem becserkészni az ismeretlen tó halait.
Reggel fél hétkor már indulásra készen álltam, beütöttem a navigátorba a pontos címet, majd indulás. Hamar átszeltem a várost, hiszen hétvégén nagyon gyér a forgalom még a „nagy faluban” is!
Első pillantásra egy sivatagi oázis jutott eszembe a piciny tavacskáról, hiszen olyan szerényen húzódik meg a lakóházak között, hogy ha nem kerestem volna, lehet, simán elmegyek mellette! A tavat körülvevő kertben hatalmas fák várják egyelőre kopaszon, hogy ismét büszkén viselhessék zöld lombkoronájukat.
Fikó Béla halőr volt olyan kedves és körbevezetett engem birodalmában, megmutatta a szépen gondozott vízpartot, horgászállásokat és nem utolsósorban a tiszta mellékhelységeket, melyek nélkül egy igazán igényes horgászhely már nem is létezhetne.
Az egyesület tagjai szemlátomást óvják, védik a környezetet, erre a tóban lévő kristálytiszta víz a legnagyobb bizonyíték! Jegyvásárlás és egy frissen, kotyogósból főzött kávé elfogyasztása után már úgy éreztem magam, mintha évek óta idejárnék és mindenkit régóta ismernék. Házigazdám és a helybéli horgászok is úgy kezeltek, mintha régi, kedves ismerős lennék… szomorú, de már nagyon régen nem találkoztam ilyen vendégszeretettel!
Lassacskán lepakolásztam minden cuccomat a meredek lépcsőn, hiszen a tó egy nagyon mély gödörben helyezkedik el. Elképzelni is nehéz, milyen munka lehetett kibányászni olyan mélyről az agyagot. A helyiek elmondása szerint a tó közepe akár 9-10 méter mély is lehet.
Szokásomhoz híven érkezésemkor köszöntem a már kint lévő horgásztársaknak. A bal oldalon ülő úr nagyon ismerősnek tűnt nekem, így közelebb oldalogtam, s láss csodát, középiskolás osztályfőnököm, tanárom, Fekete Károly nyújtott nekem üdvözlő jobbot a tőle megszokott őszinte mosollyal az arcán. Gyorsan fel is elevenítettük, hogy hány évig készültünk közös horgászatra, és most mégis a véletlen hozott össze minket. Nem gondoltam volna, mikor eljöttem otthonról, hogy ilyen meglepetésben lesz ma részem!
Régi, szép emlékek keltek újra életre fejemben, ahogy kipakoltam. Eközben Karcsi (megtisztelt azzal, hogy tegezzem, mondván, hozzá öregedtem :-)) már fogta is a halat. Örültem neki, mégis gondterhelten vettem tudomásul, hogy a 9 méteres vízoszlop felső rétegében, mindössze 1 méteres eresztékkel, matchbottal zsákmányolt egy szép kárászt.
Bíztam benne, hogy a tó szélén találok sekélyebb vizet, de első dobásom után - mely mindössze 10 méterre esett a parttól - a drótkosár úgy zuhant lefelé, mintha egy kútba dobtam volna a cumót! Házigazdáim hamar felvilágosítottak, hogy a parttól kétlépésnyire már 3 méteres víz van, ahová dobtam, ott pedig olyan 6-7 méteres lehet a mélység. De akkor hol horgásszak? A helyiek tanácsát betartva a tó közepét kezdtem hajigálni. Erősebb botomra egy szem Oldódó Lebegő pelletet fűztem epres ízesítésben, míg a pickerre mindössze két szem csonti került.
Fontos megemlíteni, hogy a helyi horgászrend értelmében nem szabad etetni, csak etetőkosárba lehet etetőanyagot tenni! Így aztán a pontosság még inkább felértékelődik. Az első kapásra nem is kellett sokáig várni, bár csak nagyon apró pöccintések formájában jelentkezett. Bevágásom természetesen nem ült, csak a szétcincált csonti bizonyította, hogy nem a képzeletem játszott velem.
Újracsaliztam, majd visszadobtam a tó közepére. Ismét apró kapás, az eredmény ugyanaz, mint az előbb. Ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy feltegyek egy 18-as számú, apró horgot, melyre egyetlen egy szem csontit tettem! Na, ezzel aztán sikerült megfognom a kis bitangot!
Egy órán keresztül nagyon lelkesen fogdostam az apróságokat, de kezdett nyugtalanítani, hogy nagyobb érdeklődő nem környékezte meg a csalimat. A nagyhalas szerelékemen is kipróbáltam vagy ötféle csalit, de eredményt egyik sem hozott.
Eltelt még egy óra, de a pici bodorkákon kívül semmi nem jött, sőt a tavon többen horgásztak vízközt, változó eresztékekkel, eredménytelenül. Én mégsem bírtam tovább a tétlenséget, és kitaláltam, hogy készítek egy úszós szereléket. Karcsi kölcsönadott egy önsúlyos úszót, melyhez rögzítőt és sörétólmokat találtam a ládám mélyén. De honnan szedjek úszós botot? Bár többen nagyon kedvesen felajánlották, hogy kölcsönadják a matchbotjukat, mégis inkább az én egyik feederbotomat szereltem át rendkívüli úszós pecának! Első látásra nagyon bizarr látványt nyújtott a rezgőspicces úszós bot, ennek ellenére kiválóan működött.
Nagyon szépen meg tudtam dobni a tó közepét, pont az eddig bedobált etetőanyag fölött horgásztam egyméteres eresztékkel. Sajnos azonban ez sem hozta meg a várva várt sikert.
Ami még elkeserítőbb volt, hogy a tavon senki más sem fogott halat, de még ugrani, mozogni, fordulni sem láttam egyetlenegy uszonyost sem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben, hogy nincs is hal a vízben.
Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy gyönyörű tavaszi napsütés kényeztetett egész nap, ráadásul az igencsak mélyen fekvő parton még a szél sem ért minket. Igazi horgászidő volt!
Volt időm beszélgetni a helyi specialistákkal, akik elmondták, hogy hasonló fenekező szerelékkel szoktak pontyot fogni, mint amilyet én is használtam egyik horgászatom során, mikor vízközti amurokat fogdostam (lásd Hőségriadó című írásomat!). Itt a lebegtető szivacs helyett egy szem gyöngykukorica (puffasztott kukorica) hivatott a horgot 4-5 méterre felemelni a fenékről.
Gyorsan telt az idő, olyan kettő óra körül két helyi pecás telepedett le nem messze tőlem. Nekiálltak úszós szereléssel vízközt horgászni. Nem telt el fél óra sem, mikor azt láttam, hogy egy szép kárászt merítettek. Rövid idő múlva pedig még egyet, és ami hab a tortán, még egy pontyot is fogtak az előbb leírt lebegtetett módszerrel.
Ekkor már azért rendesen bosszantott a dolog, már-már az összepakoláson gondolkodtam. Egész nap a vizet kémleltem, hogy nincs-e halmozgás az etetésen, de eddig semmi. Vagy mégis? Már azt sem tudtam, jól látok-e, de igen! Egy apró halfordulást láttam az etetésem környékén. Felcsaliztam hát az úszós tákolmányomat, az eresztéket pedig alig méteresre állítottam. A zsinórra helyezett hasznos terhelést, mely két 0,2 grammos ólomból állt, felhúztam közvetlenül az úszó alá.
Utolsó próbálkozásként, de azért nagy reménnyel bedobtam az etetésre, rögtön utána pedig a pickeres szerelékem kosarába tettem etetőanyagot, de csak lazán nyomkodtam bele, hogy becsapódáskor kitoccsanjon, majd dobtam egyet az úszó mellé.
Egy perc sem telt el, mikor az antennahegyre súlyozott úszó lassacskán eltűnt. Nem akartam hinni a szememnek, de azért elszámoltam magamban háromig, majd bevágtam. Meg is akadt, majd egy szép kárász tűnt fel a kristálytiszta vízben.
Gyors újracsalizás, majd dobás. Ismét kapásom volt, még egy kárász. Minden harmadik hal után dobtam az úszó mellé egy lazán megtömött kosárnyi etetőt, melynek eredményeként egyre sűrűbbek lettek a kapások.
Ami a legérdekesebb volt az egészben, hogy ekkor már mindenki fogott halat a tavon. A látszólag haltalan tó egy szempillantás alatt valóságos halbányává, a kínlódás pedig örömpecává változott. Mondanom sem kell, hogy mennyire örültem minden egyes halnak, hiszen rendesen kiböjtöltem őket.
Végezetül essék néhány szó a tóról!
Maga a környezet fantasztikus, igazi kis „ékszerdoboz” ez a tavacska. A vendégszeretet és a körülmények is első osztályúak. Családdal érkezőknek is kényelmesen eltölthető napot biztosít a kulturált kiszolgálóhelységekkel rendelkező parkosított terület. Az sem elhanyagolható, hogy a szomszédban még egy játszótér is található.
Az is vitathatatlan, hogy van hal a vízben, méghozzá nem is kevés. Horgászati szempontból nagyon nehéz eset a tó, a borzalmas mély vízben nagyon nehéz megtalálni a halakat, de mint a példám is mutatja, nem lehetetlen.
Én egy nagyon kellemes napot töltöttem el a Balázs-tavon. Kitűnően éreztem magam, nagyon sok kellemes meglepetés ért, és végül még halat is fogtam. Aki szeret matchbotozni, sliderezni, vagy csak szimplán szereti a kihívásokat, azoknak bátran ajánlom ezt a tavat. Sokat lehet itt tanulni a horgászatról és még többet a vendégszeretetről!
Írta: Sipos Gábor
