Bizony, beköszöntött a kánikula. Az egész csodálatos média azzal van tele, hogy miként óvjuk törékeny szervezetünket a nap káros sugaraitól és a melegtől. A „celebektől” a „megasztárokig”, mindenki strandon van, tegyen tehát így a nép is! Megmondom őszintén, elgondolkodtam rajta, de aztán rájöttem, jobb nekem a vízparton! Nincs tömeg, nem kell az újkori fiatalság díszpéldányait elviselni, sőt talán még halat is tudok fogni. De milyen halra is horgásszak 35 Celsius-fokban? Érdemes végigolvasni rövid kis történetemet, melyből erre a kérdésre is fény derül. Mielőtt azonban jobb mutatóujjadat kattintásra mozdítanád, figyelmeztetlek, ha nekem ezt a sztorit valaki meséli, tuti nem hiszem el. Úgyhogy ha Te, kedves olvasó, nem hiszel nekem, nem hibáztatlak.
Minden azzal kezdődött, hogy munkahelyemen megszántak egy hétköznapi szabadnappal. Ennek örültem is, hiszen már régóta terveim között szerepel egy amuros írás elkészítése! Nem is emlékszem rá, hogy horgásztam-e valaha kimondottan erre a sportos jövevényhalra, mindig csak amolyan járulékos zsákmányként tekintettem rá, mely pontyozás közben beszalad. Na de majd most, adok én nekik! Csak egy nagy bibi volt a tervemben, hogy a szóba jöhető fotográfusok - munkanap lévén - mind dolgoztak. Akik meg nem így tettek, nem nagyon akart velem aszalódni a napon! De eldöntöttem, megyek, majd megoldom valahogy. Végül is magamnak kattintgattam, így sajnos a kelleténél kevesebb képen kell, hogy elviseljétek vigyorgós pofázmányomat, na de ennyi áldozatot Ti is hozhattok.
Jó szokásomhoz híven már a horgászatot megelőző napon előkészítettem mindent. Na de mire is van szükségem az amurfogáshoz? Mivel legendásan nagy küzdők ezek a torpedók, a négyrekeszes botzsákba betettem három jó erős feederbotot, a nem használt zsebben pedig bent hagytam light spiccel szerelt médium botomat - úgy voltam vele, hogy elfér!
A végszerelékkel nagyon nem bajlódtam, fent hagytam a rövid előkés pontyozó cuccaimat. Már csak azért is erre a szerkóra gondoltam, mivel a Haldorádó Feeder Master termékcsalád amuros csalijaival szándékoztam belemélyedni az amurfogás rejtelmeibe, a pelletekhez pedig nem árt a gubancmentes végszerelék.
Leginkább az etetőanyagok terén furdalt a kíváncsiság: lehetséges-e direkt növényevőknek szánt keverékkel azt fogni, amit a csomagoláson ígérnek? Persze szokásomhoz híven megint volt pár saját ötletem, amit megosztok veletek, hátha ti is sikeresen használjátok, vagy éppen tanultok az én káromon.
Alapozó etetéshez őrölt kukoricapogácsát (TTX) szándékoztam használni a főtt búza és kukorica összeragasztásához. Meglepő, hogy 1 kiló dara képes összefogni félvödörnyi magvat. Ebbe a keverékbe tettem még a Nagy Amur etetőanyagból kirostált lucerna granulátumokat.
Az etetőkosárba a Nagy Amur és az Amur L’amour etetőanyagokat szántam. Külön kevertem be a csalogatóanyagokat, hogy tudjam próbálgatni, melyik a jobb.
Meglepetésemre a helyszín kiválasztása okozta a legnagyobb fejtörést, hiszen nem ártana olyan helyre menni, ahol élnek torpedók a vízben, ráadásul horogra is csalhatóak. Emlékeztem egy vízre, ahol bőven van amur, igaz, ez egy kavicsbánya tó, de vannak viszonylag sekély részei, ahol szeret ez a hal tartózkodni. Összeállt a kép, cuccok a kocsiban, alvás, aztán irány a vízpart!
Reggel sikeresen el is aludtam, elmúlt már 7 óra, mikor elindultam. Nem is lenne ez baj, de már ekkor 26 Celsius-fokot mutatott a hőmérő. Fél óra autózás után megérkeztem a helyszínre, itt meg is kaptam a nap első tasliját: ZÁRVA tábla várta a látogatókat! Marha jó! Na, most hová menjek? Szerencsére Csepel környéke bővelkedik tavakban, úgyhogy csak pár száz métert kellett átgurulnom a Dél-Pesti Horgásztóhoz. Itt már sikerült napijegyet vennem, sőt még oda is lehetett állni a horgászhelyemhez, úgyhogy cuccolni sem kellett.
Szép komótosan belaktam a helyemet, begombócoltam, bedobtam a jelzőúszómat majd… majd szívrohamot kaptam, mivel a parttól 60 méterre megelevenedett a víz. Nem tudom, mi történhetett, de a tó összes lakója kivetette magát és óriási csobbanással zuhantak vissza a vízbe. Több száz uszonyos fröcskölt egyszerre, egy pillanat volt az egész, majd ismét tükörsimává változott a tó felszíne. Káprázatomból az segített felocsúdni, hogy jelzőúszós botom karikába hajlik és megindul a víz felé, majd hirtelen kiegyenesedik. Beleúszott a zsinóromba az a pár mázsa hal!
Hamar rendeztem soraimat, majd elkezdtem etetni. Még az 50 gombóc belövésének felével sem voltam meg, mikor pár szép halfordulás jelezte, hogy van igény a fáradozásaimra. Etetés után megtöltöttem etetőkosaraimat a két különböző kajával, csaliként az egyik horgomra egy merülő és egy lebegő Nagy Amur Hybrid Pellet került, míg másikra ugyanezt fűztem fel egy kis szivacsdarabkával, mely az egész előkét megemelte és a csali kb. 10 centire lebegett a kosár fölött. Ezt beáztattam Nagy Amur dipbe, és míg a másik botot bedobtam, hagytam, hogy a szivacs megszívja magát aromával.
Ennek az lett az eredménye, hogy végezvén első szerelékemmel, megfogtam aromásítás alatt lévő szerelésem botját és megindultam vele a part felé. Nos, ekkor a dobozkában lévő horog beleakadt annak peremébe és az egész zöld trutyi kiömlött, kicsi híja csak, hogy nem fényképezőgépemet áztattam el! Szerencsémnek és hihetetlen reflexemnek köszönhetően egy pici ragacs azért maradt az edényben, de sajnos a többi a könyörtelenül száraz homok szomját enyhítette. Csodás!
Mivel kristálytiszta volt a víz, dobtam egy-egy gombócot a partszélbe, hogy megnézzem, mégis hogyan dolgoznak a vízben ezek a spéci etetőanyagok. Nos, sok oldódó próbát néztem már végig, de a Nagy Amurhoz hasonlót még nem láttam. Vízbe érés után azonnal munkába lendült és óriási felhőt képzett maga fölé. Egy perc alatt szétnyílt a gombóc, de a lucerna még sokáig látványos ködöt tartott fent a gombóc körül. Az Amur L’amour kicsit diszkrétebben adta elő magát, viszont nagyon hamar oldódott és igen szépen terült el a fenéken. Igazából ráértem játszani a keverékeimmel, ugyanis egy órán keresztül egyetlen egy nyomorult kapásom sem volt.
Sajnos beigazolódott a gyanúm, hogy az összes hal a víz tetején napozott, s nem nagyon érdekelte őket a fenéken elterülő alapozásom. Bár az etetés fölött volt hal bőven, hiszen a tortus gombócok vízbeéréskor szétcsapódtak, de a halak nem voltak hajlandóak egy centit sem megmozdulni azért, hogy egyenek! „Milyen jól jönne most egy szép nagy önsúlyos úszó és egy jó erős matchbot”, gondoltam, de hát nem arra készültem, így nem is hoztam! Két lehetőségem volt: vagy beletörődök, hogy ma nem fogok halat, vagy kitalálok valami alternatív megoldást. Remélem, ismertek már annyira, hogy tudjátok, melyiket választottam!
Tehát a feladat az volt, hogy valamilyen módon fel kellett engednem a csalit oda, ahol a halak tartózkodnak. Erre az alsóhorgos végszerelék alkalmatlan! Elővettem médium feederemet, majd a zsinórra kötöttem egy jó nagy hurkot, ezt kettévágtam úgy, hogy a rövidebb szár kb. 40 centi, míg a hosszú kb. 120 centi legyen. A rövidebb szárba kötöttem egy 25 grammos rakétakosarat, a hosszúba pedig egy majd 120 centis 15-ös előkét 10-es számú vastaghúsú horoggal. Tervem szerint a horogra egy kukoricaformára vágott lebegtető szivacs és egy szem Vörös Démon ízesítésű kukorica kerül majd.
Szerencsére a tiszta vízben kipróbálva működött a dolog, és a csali kb. két és fél méterre lebegett a fenéktől! Az első bedobásom elég esetlenre sikerült, mivel a hosszú előkének hála, a csalim leért a földre és elég fura volt így dobni. Semmi baj, majd a következő!
A kosárba a jól ködöző Nagy Amur kaja került, majd sikerült az etetés közelébe bedobnom. Sajnos az etetési sávot nem értem el a lágy bottal, de reméltem, hátha így is jó lesz. Letettem a botot, vagyis csak letettem volna, mivel mintha valami rángatta volna! Nem vágtam be, gondoltam, valami sneci macerálja a lebegő csalit. Kitekertem, újradobtam, és megint apró pöcögtetések jelentkeztek azonnal a vízbe érés után. Egy határozottabb, kb. két centis húzásra bevágtam, s legnagyobb meglepetésemre karikába hajlott a bot! Mi a szösz! Ez komoly? Reméltem, hogy el tudok csípni egy-két halat így, de hogy ilyen gyorsan, arra nem is gondoltam. A tiszta vízben már messziről láttam, hogy AMUR van a horgon, nem nagy de kit érdekel, végre halat fogtam!
Egy pici, 1,5 kiló körüli torpedót sikerült megmerítenem, aminek éppen csak a szája sarkában volt a horgom. Fotózás, majd gyors csalizás és új dobás következett.
Még le sem tettem a botot, máris rántgatta valami a spiccemet. Most nem haboztam, azonnal bevágtam. Az eredmény nem maradt el, egy számmal nagyobb amurt segítettem a partra. És ez így ment egy órán keresztül, mely idő alatt 5 db 1,5 és 3 kiló közötti vegetáriánust fogtam.
Itt kell megjegyeznem, hogy ilyenkor szokták mondani a szomszédok, hogy „milyen jó neked, legalább van kapásod”! Erre én csak annyit szoktam válaszolni, hogy „itt ülök a ládán, a tűző napon, 36 fokban és kínlódva fogok pár halat, mert ezért jöttem”… (Míg te ott ülsz az árnyékban, a napernyő alatt, szidod a halakat, hogy nem esznek, iszod a hideg üdítőt, mert te azért jöttél! Akkor most kinek jobb?)
Szerencsémre most nem ilyen horgásztársakkal hozott össze a sors, nagyon kedvesek, érdeklődőek voltak, sőt még a fotózásban is segédkeztek, amit így, utólag is köszönök nekik.
De térjünk vissza a pecára! Az első „lebegtetős” óra után enyhült az amurok érdeklődése. Hogy hová tűntek, nem tudom. Azért sikerül még pár halat fognom, de kapásaik olyan apróak voltak, hogy szinte észre sem vettem. Még egy kóbor ponty is felszippantotta a lebegő kukoricát.
Annak ellenére, hogy összesen fogtam 9 amurt és 1 pontyot, több technikai probléma is felmerült a lebegtetős szerelékemmel. Nagyon nehéz volt vele horgászni, ha lett volna nálam matchbot, elő sem vettem volna ezt a módszert. De nem volt, így aztán ki kellett találni valamit. Az egyik probléma az volt, hogy ha hal nélkül tekertem ki a szereléket, rettenetesen betekeredett az előke. Erre megoldás lett volna a vastagabb zsinór. Készítettem is egy ilyet, de arra még mozdításom sem volt! Csak a viszonylag vékony előkével tudtam becsapni a halakat, valószínűleg a tiszta víz miatt nem működött a durvítás.
Viszont a kristálytiszta víz kellemes élményekkel is megajándékozott. Láttam portyázó feketesügéreket, balinokat, sőt még pontyok is kószáltak az átlátható, sekély vízben. Dobtam nekik némi kukoricát, melyet szépen komótosan összeszipkáztak, de amint horgot rejtett a kukorica, azonnal messze elkerülték azt! Meg hát, eredetileg is amurozni jöttem, úgyhogy nem is nagyon izgattak a potykák.
Összességében nagyon tanulságos pecán vagyok túl: semmi sem alakult úgy, ahogy terveztem, viszont ez késztetett gondolkodásra és arra, hogy megszenvedjek a halakért! Sokszor éreztem úgy, hogy már elegem van abból, hogy meleg van, tűz a nap, nem lehet halat fogni, hazamegyek. De jó, hogy nem így tettem.
Végül fogadjatok meg néhány jó tanácsot, ha Ti is hasonlóan kitartó horgászok vagytok, mint én. Mindent csak ésszel tegyetek. Igyatok sokat, és ha lehet, minél jobban fedjétek be a testeteket a napsugarak elől, fejeteket pedig takarjátok le jó nagy kalappal! Ha tehetitek, locsoljátok magatokat akár a tó vizével is! A napszemüveget pedig ne divatból vegyétek fel, hanem azért mert szemetek világát is óvni kell! Higgyétek el, az élményből hamar lehet rémálom, ha nem vigyázunk eléggé!
Írta: Sipos Gábor
