Megszállott pergetőként sosem gondoltam volna, hogy egykor majd órákat ülök végig a spicceket bámulva a vén folyam partján. Igazán magával ragadó a változatos halfauna, a halak sokfélesége és bizonyos fajok fogható mérete sem elhanyagolható tényező. Hogy példával érveljek: egy kétkilós koncérnak legalább annyira tudok örülni, mint egy hármas süllőnek, amit pergetve sikerül becsapnom. Úgy érzem, megérdemel egy külön fejezetet ez a változatosság, amiben gyönyörködhetünk a jó öreg Dunán.
Amikor feederbotok vásárlásán töprengtem, első körben nagyhalazni szerettem volna, tehát főként a pontyok és amurok becserkészése lebegett előttem. Két darab háromkilencvenes heavy feederre esett a választásom. Jöhettek az orsók: a botokhoz hasonlóan itt is ragaszkodtam hozzá, hogy azonosak legyenek, így aztán egy jól összerakott, harcifékes, négyezres orsóból vettem szintén kettőt. Nagyon favorizálom ezeket az orsókat, hiszen a jobb halaim az akasztást követő pillanatban rendre kitörnek. Ezek nem folyamatos, hosszú kirohanások, viszont jól jön az erő és a rugalmasság, ezért szeretem, ha minél inkább összhangban van a felszerelés, amivel horgászom. Az ilyen esetekben számomra nélkülözhetetlen a harcifék használata, ami gyors reagálást tesz lehetővé a már említett vad kapások esetén. A tervektől eltérően, már az őszi márnázások során kiderült, hogy ezek a botok tökéletesen alkalmasak – sőt, számomra ezek az ideálisak – finomszerelékes horgászatra a Dunán.
A meghorgászni kívánt távot és a kosarak tömegét a folyás sebessége alapján lövöm be. Mindig olyan távra horgászom, ahol még a folyás nem görgeti el, tehát nem mozgatja szerelékünket a mederfenéken. A kiakasztott klipsszel való horgászatot nem igazán díjazom, mivel igyekszem minimálisra csökkenteni a halvesztés lehetőségét. Ennek meg is van a hátránya: talán nem elég pontosak, nem elég koncentráltak a dobásaim és a vízbe juttatott kaja, viszont ennek hátrányát még különösebben nem tapasztaltam. Klipsz nélkül is könnyedén horgászhatunk viszonylag pontosan, a lényeg, hogy mindig egy azonos pontról dobjuk szerelékünket a vízbe. Érdemes kinézni a túlparton egy tereptárgyat, fát, bármit, ami támpont lehet dobásainkhoz. A további, elkövetkezendő dobások során ezt használhatjuk viszonyítási alapnak. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy folyásiránynak felfelé dobják szereléküket a vízbe, bízva abban, hogy így a víz kevésbé sodorja majd lefelé azt. Ennek következménye pont az ellenkezője. Kicsit ferdén, oldalra, folyásnak lefelé kell dobni, és rögtön megtapasztalhatjuk, mi a különbség.
Ami a technikát illeti: a halak kapókedve és a pálya jellege alapján döntöm el, hogy két kosárral, illetve egy kosaras plusz egy ólmos szerelékkel horgászom-e majd a későbbiekben. Leggyakrabban etetőkosarat használok mindkét végszereléken és előszeretettel kosarazom be a kaját aktívan, tízpercenként. Nem kell tartani attól, hogy a gyakran és hangosan becsapódó kosár elriasztja majd az esetlegesen érkező vagy közelben tartózkodó halakat, melyeknek már felkeltettük érdeklődését. Amikor még relatíve meleg vízben horgászom, nem ritkán a kosár fenékre érésekor húzzák el a halak a szereléket, miközben az etetőanyagnak ideje sincs kioldódnia. Mint írtam, szeretek sok kaját a vízbe juttatni, hiszen a víz elmossa etetőanyagunkat, ezért kell a folyamatos utánpótlás a halak helyben tartása végett. Ahogy a kaja oldódik, a mederfenéken kialakul egy etetési sáv, amin a halak feltalálnak és reményeink szerint a horgunkon végzik. Háromféle kosarat használok szívesen: az egyik egy vastag hálós, kis lyukbőségű darab (Barbel River), míg a másik egy vékony hálós, nagy lyukbőségű, igazi remekmű (Competition River). A harmadik pedig egy ragasztott csontis horgászatokhoz tervezett, újszerű kosár (Maggot River), ami tökéletesen helytáll a folyóvízi körülmények közepette.
A téma sarkalatos pontja az etetőanyag. A szerelékek összeállítása után mindig erre fordítom a legnagyobb figyelmet. A legtöbben csak fogják az egy-két zacskónyi kaját, beleöntik egy vödörbe, öntik hozzá a vizet, amíg nem tapad eléggé, addig keverik össze-vissza, netán gyúrják, mintha tészta lenne (ennél rosszabb, mondhatni felháborítóbb eset már csak az lehet, amikor kibontás után még a zacskót sem képes az illető hazavinni és eldobni, helyette inkább kint hagyja, a vízparton, mintha annak ott lenne a helye). Nem áll szándékomban próféciákat írni a keverés mikéntjéről, ellenben szeretnék jó tanácsokkal szolgálni. Jómagam mindig körkörös mozdulatokkal keverem az anyagot, jól átmozgatva azt. A víz hozzáadásával csínján kell bánni, inkább kezdjük kevesebb vízzel és adagoljuk hozzá apránként, mintsem egy csapásra elrontsuk az egészet, és egy túlságosan tapadós, nehezen bomló kaját kapjunk. Keverés után hagyom állni negyed órát legalább, míg a szemcsék teljesen átnedvesednek – még jobb lehet, ha előző este elkészítjük. Az idő eltelte után gyakran igényel még egy kevéske vizet, ekkor már roppant mód oda kell figyelni a mennyiségre, többnyire csak vizes kézzel átforgatom az egészet.
Amennyiben elértük a tökéletes állagot, mindenképp érdemes áttörni etetőanyagunkat egy közepes lyukbőségű rostán. Ennek előnye, hogy homogén lesz az anyag, nem lesznek benne csomók, rögök, és egyenletesen fog bontani a vízben. Ez a procedúra sokak számára feleslegesnek tűnhet, azonban megéri a fáradtságot. Ha kész a kaja, jöhetnek az adalékanyagok: az élő anyagot (élő és forrázott csonti) nem hagyom ki egyetlen keverékből sem. A színes angolmorzsák szintén fontosak a csalogató hatáshoz, véleményem szerint a sok apró, színes szemcse felkelti a halak érdeklődését, és örömest szedegetik ezt a kavicsok közül az aljzaton keresgélve. Szívesen alkalmazok földet is elenyésző mennyiségben, nem a kaja nehezítésére, csupán felhősítés és az oldódás gyorsításának céljából. Az ellenkezőjét kenyérrel tudjuk elérni: egy napig áztatom a száraz kenyeret, majd a vizet kifacsarva belőle, rostán áttörve a száraz kajába keverem, így egy jól tapadó, lassan oldódó keveréket kapunk. Megjegyzem, itt is nagyon oda kell figyelni a hozzáadott víz mennyiségére, nehogy túl tapadós legyen a végeredmény. Természetesen ez a tapadás nagyban függ a hozzáadott kenyér mennyiségétől/arányától is. Folyékony és por aromák alkalmazására külön nem térek ki, mivel hasznos tanácsokkal szolgálnak a termékleírások. Ezeket elolvasva könnyen juthatunk bővebb információkhoz.
Horogból többfélét is használok. Rengeteg jó horog van a piacon, és sok-sok olyan is, ami nekem egyáltalán nem vált be, mert egyszerűen nem tartja jól a halat. Fajtól függően különböző típusok voltak nyerők számomra. Vannak univerzálisnak mondható darabok is, melyek csak ritkán okoznak csalódást. Mindenki másra esküszik. Nagy dilemma a horog hegytartó képessége is, érdemes felkészülni pár csomaggal a szezonra, ugyanis a Dunán ez fogyóeszköz. Rendszerint nyolcas és tízes méretű horgokkal horgászom, ritkábban tizenkettest is felkötök. A legtöbb halat adó horogelőkéim hossza 80-100 centiméter köré tehető, ezt a hosszúságot használom rendszeresen, ebből vágok vissza, ha kísérletezni támad kedvem. Másik nagy kérdés lehet a horogelőke anyaga. Akadós, sziklás, kagylós részeken kizárólag fonott zsinórral horgászom. Tiszta vízben, nyílt, akadómentes terepen van létjogosultsága a monofil zsinóroknak, ahol nem kell tartanunk a kagylók és kövek dörzsölő hatásától. Jómagam ettől azonban eltekintenék, ha mégis arra kerülne sor, kizárólag a vastagabb méretek jöhetnek szóba nálam. Erre a merev damil előkére nyilván nem lesz annyi kapásunk, mint ahogy az elvárható lenne, de javaslom, mindenki döntse el magában, hogy számára mi a fontosabb: eljutni a kapásig vagy biztonságosan merítőbe terelni a halat. Kockáztatni lehet, de nem érdemes.
A kezdeti nehézségek könnyen kedvünket szeghetik. Bízom benne, hogy a most leírtakkal, megosztott tapasztalatokkal tudtam némileg segíteni és egyidejűleg motiválni is a dunai feederezéssel most ismerkedő horgásztársakat. Bánjunk kíméletesen a halakkal, igazán megérdemlik, a folyó meg fogja hálálni! Aki nem hiszi, járjon utána…
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
