Igazán szép az őszi Dunán a látvány, a színpompás falevelek, amiket lassan lehullatnak magukról a fák, a halak pedig megkezdik őszi kondicionáló táplálkozásukat - felkészülve ezzel a szűkösebb, téli időkre. Számomra az ősz a feederezésről és az esti pergetésekről szól, az előbbivel a márnákat, míg utóbbival a süllőket veszem célba. Egész napokat tudnék eltölteni ilyenkor kint a természetben, azonban a munka és az itthoni elfoglaltságok jelentősen behatárolják horgászataim idejét és mennyiségét. Időnként dilemmát okoz szenvedélyemnek hódolni kedves folyómon. Az elmúlt évben több időt tölthettem vízen az őszi hónapokban, ezért megtapasztalhattam, milyen adakozó tud lenni a folyó.
Nappal - Márnák feederrel
Évek óta már csak a pergetés és a ragadozóhalak foglalkoztatnak, azonban az erőteljes, botvivős kapások felejthetetlenné teszik ezt a fajta horgászatot.
Nem szeretek tétlenül várni a letett botok mellett, de ennek a pecának is megvan a maga varázsa. Számomra roppant izgalmas, hiszen egy mozgalmas, aktív horgászatról beszélünk. Kiérve a vízre mindig a kajával kezdek, hiszen „fel kell építeni” a helyet, mivel a víz folyamatosan elmossa etetésünket, egy etetési sávot kell létrehozni, amin a halak feltalálnak kosarunkhoz, majd horgunkkal a szájukban merítőben végzik - ideiglenesen. Nem áll szándékomban keverési tanácsadóval szolgálni, de azt le kell szögeznem, hogy nem csak sajtos kajával foghatunk márnát, gyakran nagyon jól működnek az édes, keszeges kaják is. Fontos, hogy legyen kellő illata/szaga a kajának, hiszen a halak ezt valamilyen formában észlelik és felfigyelnek rá. Szokásomhoz híven mindig dobok a sekély, part menti vízbe is egy gombócot az éppen aktuális kajából. Ahogy oldódik a kaja, folyamatosan gyülekezik az aprónép, hihetetlen mennyiségű küsz, illetve kisméretű fehérhal lepi el a gombócokat. Ha ez történik a térdig érő vízben, akkor el lehet képzelni, mi zajlik le a több méteres mélységben, ahol már előkerülnek a termetesebb halak is.
Az már megszokott dolog szeretett Dunánkon, hogy gyakran kapnak a márnák a hajók által keltett hullámzásból. Hogy mi történik ilyenkor? Végszerelékünk és vele együtt a csali is megmozdul az aljzaton, gyakran odébb lépeget, ezzel felhívva magára a halak figyelmét. Nekem ez az elméletem.
Most pedig szeretném kiemelni az egyik legemlékezetesebb őszi horgászatot, igazából nem is a halak mérete volt a mérvadó, hanem a körülmények:
Október 4. Kora délután indulok útnak, kiérve látom, ahogy szeszélyes szelek borzolják szeretett folyóm arcát, nemigen bízom a fogásban, de ha már kint vagyok…
Hangos zaj töri meg a csendet, valami buli van készülőben, nem túl közel, de így is nagyon idegesítő és hangos a zene. Nem pont ezért jöttem, úgyhogy gyorsan odébbállok. Pár perc autózás következik, megállok egy másik helyen, lesétálok a vízhez, a pálya hasonló. „Jó lesz ez!”, ítélem meg ránézésre. Vissza a kocsihoz, lecuccolok, kirakodok, ágasok leszúrva, botok összerakva. A kaját már kivételesen bekevertem otthon (a durvább, nagyobb szemcsés etetőanyagot előző este szoktam bekeverni, ugyanis reggelig sokkal szárazabb lesz, mire a szemcsék teljesen átnedvesednek), ezért ezzel már nem kell foglalkoznom. Botok szintén felszerelve, kosarak fel és indulhat a tánc!
A csalit nem bonyolítom túl, csonti, amennyi a horogra ráfér, a kosarat megtömöm alaposan és már csobbannak is végszerelékeim az előttem lévő húzós vízben. Jó félórát várok, mire érdeklődőm akad, csavarja a spiccet rendesen, amit nem hagyok szó nélkül. Miközben halam fárad, a másik botom spicce is járni kezd, kétszer is megnézem, merre megy a zsinórom, talán csak beleúszott a koma, aztán egyre furább, látom, hogy teljesen eltérő irányban mozog a másik szerelék zsinórja. Bevágok, halam van ezen is… na, most hogyan? Kézzel-lábbal tartom a két botot, halaim húznak, hol jobban, hol kevésbé. Mintha valaki látta volna odafentről kínlódásomat, előttem kajakosok haladnak el közel a parthoz, az egyik fazon rögtön felajánlja segítségét, gyorsan kievez hozzám, megkönnyebbülve adom át neki az egyik pálcát. Rövidesen már merítőben pihen mindkét halam, nem rekordlistások, de ritka szép látvány a két márna egymás mellett.
Megköszönöm a segítséget, majd megkérem, hogy csináljon rólam pár képet a halakkal. Lelkesen kattintgat a géppel, gyorsan készülnek a remek fotók. Ismét megköszönöm segítségét és a fényképeket, majd elköszönünk egymástól. Halaim a gumis merítőben pihennek, megörökítem őket még egymás mellett is, lemérem hosszukat, majd útnak indítom őket, vissza oda, ahonnan jöttek.
Több kapásom már nincs, de nem is bánom, jó kis kaland volt ez…
Este - Wobblerrel süllőre
Az ősz folyamán másik legkedvesebb halam a süllő, noha nem a leghálásabb halfaj. Gyakran nagyon sokat kell érte menni, és hiába a megfelelő körülmények, a jó vízállás, időjárás és helyválasztás, néha még így is hal nélkül pergetem át a fél éjszakát. Máskor azonban varázsütésre megjelennek és már az első dobások is halat adhatnak.
Nyári éjjeleken, amikor a hőség miatt nem tudok aludni, hajlamos vagyok útra kelni az éjjel kellős közepén, hiszen még mindig jobb a víznél, mint nézni a plafont otthon a szobában. Szerencsére sok cuccot nem igényel ez a műfaj: elég egy pergető bot, egy maréknyi wobbler és egy kisebb táska, esetleg hátizsák a holmiknak. Fontos a mobilitás, a rugalmas helyváltoztatás - ha az egyik hely nem adja a halat, akkor váltok és megyek máshová, több pályára is rápróbálok, ha időm engedi. Ezeket a meseszép sárkányokat nem olyan egyszerű behatárolni, mint napközben a balinokat, a süllő csak nagyon kivételes esetekben árulja el magát rablásaival. Az évek alatt csupán egyszer hallottam rabolni őket a Dunán, akkor két dobásból kettőt fogtam - hozzá kell tennem, nem a nagyjából. Elkeseredésre azonban így sincs ok, hiszen ha nincs rablás a területen, az még nem jelenti azt, hogy nincs jelen a süllő és nem vadászik.
Ismét egy emlékezetes történetet szeretnék elmesélni. Ritkán esik meg velem, hogy a süllő kiköveti wobbleremet, ha ez megtörténik, a halat szinte nem is látom, csak egy loccsanással vagy fordulással adja tudtomra, hogy ő bizony pályázott volna fahalamra.
Október 2. Hazaérek a munkából és rögtön a pecán töröm a fejem, mivel a napokban elhibáztam egy szép fenevadat. Még nem volt teljesen sötét, ezért láttam, ahogy a bő hármas fogas lábamig követi a wobblert, majd ahogy kiemeltem azt, ő továbbállt és eltűnt a mélyben. Később még dobtam rá párat, egyszer ütött is rendeset a koma, de csak fogai nyomát hagyta emlékül wobblerem testén. „Meg kell fognom!”, napokig csak ez jár a fejemben.
Bőven sötétedés előtt érkezem, szeretnék kicsit gumizni az est beállta előtt, na meg felmérni a terepet. A vízállás nem változott utolsó látogatásom óta, kitartóan szórom a pályát, de a gumira nincs érdeklődőm. Rövid tűzszünetet tartok, aztán folytatom, ahol abbahagytam, immár wobblerrel vallatom a vizet tüskéshátú kedvenceim reményében. Cserélgetem a csalikat sorban, már-már kezdem azt hinni, hogy ma sem sikerül behalazni a kezem. Sokadikat dobom, amikor végre keményet koppan a pálca: igazi, süllős, kőkemény rávágás. Orsóm lassan, de folyamatosan pittyeg, adagolja a zsinórt, igencsak harcos kedvében van ma valaki. Szépen elfekszik a merítőben, de még itt is vagdalózik, nagyon morcos, rögtön látom, hogy az egyik horog ágát ki is hajtotta, ahogy dobálta magát a merítőhálóban. Hiába a gumis merítő, a wobbler horgaival még így is megkínlódok, mire sikerül teljesen kibogozni. Ránézésre három-négy közé saccolom, de a pontos mérést jobban szeretem, ezért előkapom a métert és a mérleget.
Halam paramétereit megjegyezve készítem a fotókat. Igazán pompás hal, illő róla több képet is készíteni emlékbe. Kikapcsolom a gépet és már teszem is a vízbe őkelmét, két kézzel tartom, míg erőre kap, húzom őt előre-hátra, hogy kopoltyúját átjárja a víz, ha már ilyen széppé tette a napomat, igazán megérdemli, hogy elengedjem.
Mérgesen, tüskéit meresztve illan el kezemből, ahogy magához tér, de nem veszem a szívemre, így van ez rendjén.
A fentebb leírtakat rengeteg nullázás és kudarc előzte meg, időről-időre próbára tesz a Duna, azonban a sok vízen töltött órával jönnek meg a tapasztalatok is, amennyiben elég kitartóak vagyunk és elkötelezzük magunkat e páratlan szépségű folyó iránt. A Duna sosem mutatja ugyanazon arcát, minden év más és más, ugyanakkor sokszor adódnak olyan szituációk, amikből levonhatunk valami tanulságot. Ha kicsit gondolkodunk, e tapasztalatokat fogásokra, képekre, élményekre válthatjuk. Adjuk meg a kellő tiszteletet ennek a gyönyörű víznek és higgyünk benne, hogy a kitartást majd siker koronázza, hiszen sosem az a kérdés, hogy „lehet-e?”, hanem az, hogy „akarjuk-e?”.
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
