Beköszöntött az ősz. A színek varázsa, az ártéri erdőből hallatszó szarvasbőgés, a kellemes, de még nem túl hűvös nappali hőmérséklet és nem utolsósorban a halak jó étvágya az, ami jellemzi ezt az időszakot. Annyira magával ragadó a természet, hogy ilyenkor legszívesebben egész napokat lennék a vízparton. A nappali órákat rendszerint feederezéssel, kedvenc rózsahalaim, a márnák becserkészésével töltöm. Gyakran variálok, próbálgatom a különböző csalikat és etetési stratégiákat, hogy minél többet és nagyobbat fogjak ezekből a csodás halakból.
Ismerőseim horgásztörténeteiben esett szó néhány roppant kivételes egyedről, melyeknek teljes hossza bőven verte a kilencven centimétert. Számomra ezek a halak létező legendák. Magam részéről jó ideig még egy hetven pluszossal sem büszkélkedhettem, azonban az ez alatti méretből több tucatot zsákmányoltam pár fotó erejéig. Mentségemre szóljon, a harmadik szezon az idei, amit a márnáknak (is) szentelek. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire imádom ezt a pecát, a bombasztikus kapások, az adrenalin, a halak ereje és a gyönyörű környezet mind-mind felejthetetlenné teszik az őszi feederbotos horgászataimat.
Október 8., szombat délután van. Ebéd után lázasan pakolok a kocsiba, mára feederezést terveztem. A kaját már előző este bekevertem, a csontit pedig megragasztottam a délelőtt folyamán. Nagy reményekkel indulok útnak, ugyanis az idő remek és egy kis tesztelést is beiktatok majd a horgászat során. Egész pontosan egy új feederkosarat, a Maggot Rivert szeretném kipróbálni, ami kifejezetten a ragasztott csontis, folyóvízi horgászathoz készült. Fél kettőkor érkezem a vízpartra, enyhe északi szél fogad, gyorsan megállapítom, hogy tökéletes az idő. Minden adott egy jó horgászathoz. A cuccot kirámolom a kocsiból és már indulok is horgászhelyem felé.
Perceken belül összetolom pálcáimat, az egyik karabinerbe egy 140 grammos Barbel River etetőkosár kerül - ebbe etetőanyagot helyezek majd az illat- és ízanyagok miatt -, a másikba pedig a már említett Maggot River 150 grammos változatban - ez lesz a csontis peca. Néhány dobás után megvan a távolság, ahol megállnak kosaraim, igyekszem kiakasztott klipsz nélkül pontosan, viszonylag egy helyre horgászni. Nem rizikózom, ha halat akasztok, inkább odafigyelek és precízen fárasztok, kikapcsolt visszaforgásgátlóval. Az első dobások nem kecsegtetnek kapással, jó egy óra telik el kapás nélkül, mire megérkeznek az első érdeklődők. Egy fajához képest ritka pocakos küllő (védett) csimpaszkodik az egyik horgomon. Szép kis halak ezek is a maguk módján. Megcsodálom gyönyörű szivárványfoltos kis pikkelyeit, majd útjára engedem. Gyorsan újratöltök és már dobom is vissza cuccom a helyére. Ahogy leér a kosár, leteszem a botot és kényelmesen huppanok vissza székembe, azonban nem sokáig élvezhetem a vízparti komfortot, vadul bólint kettőt a pálca, szinte hallom a sódert, ahogy a nyél vége belemozdul még a talajon is. Ráemelek egy jókorát, rögtön lazítok is a harciféken, ez talán jó márna lesz. Magamhoz édesgetem, de tévedtem, megtréfált a kicsike.
Gyorsan készítem a képeket, elengedem a halat és már töltök is újra. Nagyot csobban a kosár, ahogy vizet ér. Gyorsan frissítem a másik kosaram tartalmát is, töltök egy jó adag ragasztott csontit, és már repülhet is a szerelék vissza a helyére. Botok a helyükön, ismét kényelembe helyezem magam. Az alsó botom újra elsül, tipikus rángatós kapásnak csapok oda. Megáll kezemben a bot. Nem rúg a hal, nem szalad ki, csak áll egy helyben, mint egy farönk, tartja magát a folyásban. Jó halat sejtek a horgon, ezért óvatosan fárasztok, de nem is rohangál az erős folyásban. Lassan, de biztosan terelem magamhoz. Ahogy kiér elém, a tiszta vízben meglátom a hosszú testet: gyönyörű márna akadt horgomra. Rögvest a merítőért nyúlok, előkészítem, ám amint megérzi a hal a sekély vizet, észhez kap, majd rövid kirohanásba kezd. Könnyen parancsolnék megálljt, de a horgot nem szeretném kihajlítani, így a halat elveszteni. Magasra tartott bottal engedem, hogy rója a köröket. Az első alkalmat kihasználva meg is merítem. Egy szempillantás alatt megállapítom, hogy ekkorát még nem fogtam. Horog ki és már tolom is mellé a szalagot. Hetvenkét centimétert mutat a szalag a farokúszó végénél. Már jó ideje vadászom egy ekkorára.
Míg a halat fotózom, egy fiatal pár sétál felém. Nagy érdeklődéssel nézik fogásomat, kérdezősködnek, megérintik a halat, megcsodálják. Egyszerűen jó látni az örömöt az arcukon. Megkérem az urat, hogy készítsen néhány képet rólam a hallal. Örömmel fogadja a kérést, rögvest készülnek a fotók. Jöhet a szokásos procedúra. Halamat visszahelyezem a merítőbe, aztán azzal együtt ismét a vízbe. Csodálkozva kérdezik, mit csinálok most éppen. „Segítek a halnak, hogy magához térjen, aztán visszaengedem”, válaszolom. Meglepődve néznek rám, közben videóra veszem a visszaengedést. Kis időbe telik, míg halam teljesen erőre kap, végül lassan, komótosan beáll a folyásba és eltűnik szemünk elől. „Vendégeim” elköszönnek, megköszönve az élményt, elmondásuk szerint még sosem volt részük hasonlóban.
Küldetés teljesítve, fotók a gépben, a halam épségben elúszott, mások is örülnek, én is örülök. Kell ennél több? Újracsalizok, mindkét szerelékem frissítem, kaja és csonti vegyesen kerül a kosárba, bízva az újabb kapásokban. Körülbelül fél óra telik el kapás nélkül, aztán bebólint egyet a felső botom. „Nafene, újabb márna?”, szisszenek fel. Rövidesen egy kilós forma kölyökbalin dobálja magát horgomon. Az apraja igencsak szereti a csontit, főleg ha az nagy mennyiségben van előttük. Várok még egy órát, de nincs több kapásom. Csomagolni kezdek, pár mozdulattal össze is szedem a holmimat és már indulok is kocsim irányába, fel a parton. Amit szerettem volna, azt ma megadta a folyó, tehát boldogan veszem hazafelé az irányt. Már alig várom a következő horgászatot…
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
