Kellemes, meleg, nyárias nap volt, noha már az őszbe csöppentünk. Vágytam már valami nyugodtra, valami csöndesre és tudtam, a szokásos helyeimtől kicsit messzebb, ameddig már nem szoktam menni, megtalálom ezt a különös szépségű, sajátos hangulattal bíró Tisza-kanyart. Itt valahogy minden annyira más. Itt nem érezni az idő múlását…
Csöndesség volt, mikor kiértem. Még minden szunnyadt. A Tisza folydogált csupán, hátán ritkásan terült el a rucaüröm, hal sem zavarta meg túlságosan a csendet. Néhol lehetett csak egy-két apró csobbanást hallani. A túloldali csónak és a sátrak lakói is a legédesebb álmukat aludták. Még a madarak sem ébredtek fel mind. Én voltam csak ébren, én értem le elsőnek a partra.
Lábaim fáztak, alaposan kihűltek az úton. Motoromról lepakoltam, majd a magas, homokos parton levergődtem a vízig viszont, ezzel egészen átmelegedtem, de a kabát még kellett. Kedvemre való az efféle idő és a csend is a hajnali derengésben.
A víz szemrevételezése után kipakoltam holmim, összeraktam botjaim, majd bevetettem készségemet.
Először matchbottal próbálkoztam. Sajnos pár nappal a horgászat előtt hőn szeretett bolognai botomat kettétörtem. Ugyanitt a medret tapogattam vele egy pálcaólommal. A kanyar egyik csücskén olyan 20 méter után sem találtam a medertörést, ami a mellig érő víz után jött volna, így nagyobbakat dobtam a hátam mögött lendítve botomat. Óvatlan voltam, nem néztem szét eléggé és miután felakadtam egy fára, de már megtörtént a lendítés, nagyobb ellenállás után hatalmas reccsenéssel kettétörtem botomat. Most javíttatom.
A matchbottal valahogy nem tudtam úgy vezetni az úszót, ahogy szerettem volna. A túl hosszú zászló miatt nehéz volt vele tartani a kontaktot, a sekély homokpadka miatt viszont messzire kellett dobni. Ráadásul pont egy olyan részen voltam, ahol nagyot kanyarodik a folyó, és az itteni speciális áramlási viszonyok a Bolo úszót kifelé is sodorták. Kapásom már volt, de annál tovább nem jutottam.
Kicsit fárasztó volt mostanában ez a sok úszós peca. Nagy koncentrációt és folyamatos kontrollt igényel. Elővettem évekkel ezelőtt kapott feederemet, most bizonyítson az! Szinte alig kellett bedobnom, azonnal kapás: meg is lett az első hal, egy karikakeszeg.
Közben szépen éledezett a táj. Körülöttem minden zsongani kezdett, a fák között légykapók és vonuló poszátafélék hangja hallatszott, vagy éppen az őzek hallatták kísérteties, ugatásszerű hangjukat. A túlparti csónakos horgász is felébredt. Át is jött erre az oldalra, majd eltűnt a bedőlt fák valamelyikének takarásában.
Ezt a korai merengést egy gyönyörű kapás törte meg. Bevágás után éreztem, hogy megvan, és elég jól küzdött. A szákomhoz érve láttam, hogy egy kiló körüli gyönyörű dévér kapott a csalira. Mikor alátoltam a merítőt, a horog beakadt a szák anyagába, a hal pedig kettőt rúgva leverte magát a horogról és távozott. Kár. Megnéztem volna kézből is.
Bár nem feederezésre készültem, így is jól szórakoztam. Tetszett, hogy kivételesen nem kell semmit csinálnom, csak ülni nyugodtan és néha a bot spiccére is figyelni a táj látnivalóin kívül. Szerencsére nem kellett folyamatosan kapkodni botom után, így módomban állt nem csak a halakat fotózni. Persze nem volt időm mindig felállni és eltávolodni, hiszen halat is szerettem volna fogni. Meg is lett a következő, egy újabb, de már szebb karikakeszeg személyében.
Ahogy feltettem egy hungarocell golyót, máris kapásom lett bedobás után. Úgy látszik, ez a sekély homokpadon jobban kapásra ingerli a halakat.
Kifejezetten jól éreztem magam. Ez most végre egy nyugis peca volt, én meg csak csendben figyeltem a hely történéseit. Itt a hal már csupán egy bónusz, a lényeg sokszor nem abban rejlik, hogy az ember mennyit fog, hanem hogy rátalál-e önmagára, miközben az élet dolgain mereng. Ezért jó, ha van egy hely, ahová el lehet húzódni a világ zaja elől. Itt kifejezetten messze van bármiféle zajforrás, bár hazudnék, ha azt mondanám, a Tisza e szakasza mindig ilyen csendes. A túlparton szabad strand, az én oldalamon is sűrűn fürdőznek, a környéken csónakosok járnak, az ártérben autók, motorok zaja törheti meg a csendet. Ki tudja, talán ezért nem is járok ide nyáron. Így, ősszel viszont nyugi van. Örültem is, hogy e partszakaszon ottlétemkor senki más nem törte meg a csendet.
Ahogy ment fel a Nap, a sekély zónában kezdtek a kapások megfogyatkozni. Kicsit már több ügyesség és próbálkozás kellett a halfogáshoz, de mindent bevetettem, hogy kicsit mozgalmasabbá tegyem a horgászatom.
Mivel egyre ritkábban jöttek a halak, kicsit én is elkalandozhattam. Kivettem a botom, meguzsonnáztam, majd a mögöttem lévő vadszedres felé vettem az irányt. Annyi volt, hogy már a két kezemmel felváltva markoltam bele a dús termésekbe és egymás után pakoltam befelé az édes gyümölcsöket.
Miután az ízeknek is adtam, visszamentem és a kosár újratöltése, valamint egy csokor giliszta-csonti szendvics feltűzése után újfent bevetettem készségemet.
Egy jókora kapás jött szinte azonnal, és a húzásból ítélve nem egy tenyeres karika volt a tettes. Nem is hagyta magát, egészen nehezen tudtam csak megszákolni, mert folyton nekiiramodott, mire alátoltam volna a merítőt.
Mikor először jártam itt, szintén ezzel a bottal nagyszerű jászokat fogtam. Örültem is ennek a halnak, hiszen nagyon ritkán találkozom vele, ugyanis a Tisza alsó szakaszán sajnos nem olyan gyakori.
Utolsó halnak jó volt ez, kapásom már nem nagyon volt, de újabb tapasztalatokkal és újabb élményekkel gazdagodtam.
Egyszerűen gyönyörű ez a táj, érdemes ide ellátogatni akár a messziről jövőnek is! Ha a Google térképbe beírjuk, hogy Ányás, kiadja a gátőrházat találatként, attól feljebb pedig ott a kanyar. Persze töltésjárási engedély kell, különben megbüntet a rendőr, ha találkozunk vele.
Hazafelé gyönyörű volt minden a napfényben, nagyon szeretem az őszt - főleg, amikor még ilyen naposabb, vagy amikor fokozatosan hűl az idő. Kedvenc évszakom ez talán, sajnos ma már egyre inkább elvész ez az átmenet, de azért mindenben fel lehet lelni valami szépet.
Írás, fotók: Szili Dániel (Danius)
