Akárhonnan is nézzük, a horgászat szórakozás, és mint ilyen igen sok pénzt emészt fel. Ezeket a forintokat nem számoljuk, ha akad belőle bőven, de ha a nadrágszíjat szorosabbra kell fognunk, szeretett hobbynkról akkor sem szívesen mondunk le. Marad a lehetőség, hogy a horgászatban is szerényebb, olcsóbb eszközökhöz nyúljunk. Ami a csodálatos ebben a sportban, hogy a szép eredményekről és a kapitális halakról ez esetben sem kell lemondanunk.
Kedvenc időtöltésünk legdrágább oldala sokak szerint a felszerelés. Én azonban azt mondom, hogy a horgászengedélyek és a vizek megközelítéséhez szükséges utazási és benzin költségek, vízi-jármű kölcsönzési díjak, éves szinten, jóval meghaladják egy közepesen igényes feederező, vagy matchbotos összeállítás árát. Nem beszélve arról a pénzről, amit etetőanyag és csali ellenértékeként hagyunk az üzletekben. Megmosolyogni való, amikor a pergetést költségesnek ítéli egy olyan fenekező horgász, aki naponta 8-900 forintot áztat és szór a vízbe. Ebből a pénzből két-három alkalmanként vásárolhatna egy jó Rapalát, márpedig az nem fogy ilyen ütemben.
A spórolás első lehetősége tehát, hogy a közelben kell körülnéznünk. A második szempont, hogy olyan helyet keressünk, ahol az igen drága etetőanyagot nem kell kilószámra dobálnunk... és mégis foghatunk valamit. Ha az ember leül és eltöpreng a lehetőségeken nyilvánvaló, hogy megalkuvást kell tennie valahol.
Szépen kezdtem fejemben összerakni a darabkákat:
Közeli vízként csak a Duna jöhet szóba.
A pergetés a legolcsóbb, hiszen mindenem megvan hozzá, de a közelben nem tudok olyan helyet, ahol ilyen melegben 16-18 fokos vízben eredményes lehetnék, ezért marad a feeder vagy a match.
Ehhez a két módszerhez viszont tetemes mennyiségű élelem-anyag kéne, erre viszont nincs pénzem, tehát csak a szennyvíz befolyók lehetnek jók. Ott többnyire akad jó hal is. Ha van gyomrom hozzá, néha oda-oda próbálkozom. Életem legnagyobb jaszkója is onnan került ki. Általában az első szebb halacska után elfelejti az ember a rettenetes zajt és bűzt.
Másnap hajnalban, fiammal már lent voltunk az Erzsébet-hídnál, a "kotonosnál", ahogy barátommal hívjuk. Azt hiszem, a becenevet nem kell megmagyarázni. Az ördögárok sárgán ömlik itt a folyóba Buda összes mocskával. Egyszer minden budapesti polgárt le kéne ide hozni, hogy lássa, az otthoni "öblítés" végeredményét. Aki nem tudja, milyen halak rejtőznek a mélyben, annak meglehetősen kiábrándító a látvány.
Nézem a vízállást. Két nap alatt 150 centit emelkedett, de most már megint apad. Jól bezavarosodott, rengeteg az uszadék. Nem esem kétségbe. Amit megtanultam már a nagy folyón, hogy nincsenek kőbe vésett szabályok. Amit rögtön jó jelnek értékelek, hogy bár még sötét van, de hárman már horgásznak, és egy szákot is látok három gyönyörű márnával.
Ötletem az, hogy a befolyó fölött telepedek le, és innen egy Cralusso Szörf úszóval próbálom megúsztatni azt a sávot, ahol a szennyvíz és a tiszta folyó összeér. Sajnos csak 8 grammos a legnagyobb szörf-úszóm, így alaposan túl kell súlyoznom. A 16-os főzsinórra egy 16 grammos gömbólom kerül, majd a forgókapocs alá a 12-es előke, a 12-es méretű horoggal. Tudom, hogy ezzel a finom zsinórral még egy közepes márnát is csak nagy szerencsével tudnék kivenni, de a meder kitapogatásához a könnyen beszakítható előkét teszem fel. A vízmélységet tapasztalatból ismerem, ezért az eresztéket szinte pontosan eltalálom... még talán egy 15-20 centivel lehet mélyebb is... finomítom újra a kitekerésnél az összeállítást. Szépen tudom irányítani ezt a csodás találmányt. Mintha papírsárkánnyal játszanék. Az általam jónak remélt zónát elérve megérkezik az első kapás. A feszes zsinóron áramlik az ütésszerű jel, amit a könyökömben is érzek. Bevágok..., de ezt elszúrtam... üres. A következő leúsztatásnál szinte ugyanott kapja el a hal. Megindul a kis 12-es előkémmel, és megállíthatatlanul húzza le a zsinórt. Kicsit szorítok a féken..., mire kiegyenesedett spicc a válasz. Lesz itt hal! És esznek! Nem kell ilyenkor finomkodni.. Éppen ezért Máténak egy sokkal erősebb összeállítást találunk.
A végszerléknek három fontos kritériumnak kell eleget tennie: legyen gyorsan összeállítható, olcsó és erős. Az 5 kilós szakítószilárdságú, húszas monofil damil végét a legkönnyebben reprodukálható formában szerelem fel. 50-60 cm hosszú hurkot kötök, melyet 1/3-2/3 arányban vágok el. Így kapok egy rövidebb és egy hosszabb előkét. A rövidebb végére egy 60 grammos szögletes végólmot, a hosszabbik végére egy 8-as méretű erős húsú horgot kötök. Az egész 70 forint. Régebben azt gondoltam, hogy ennek a szereléknek a leggyengébb pontja a legfelső elágazó csomónál van, de szinte még sohasem szakadt el ott ez a montázs. Magam is meglepődtem néhány elakadásnál, hogy mit kibír.
Fiam magabiztosan lendíti útjára az ólmot. Bár kissé nehéz számára a felszerelés, azért mozdulatlanul tartja kézben a spiccet figyelve és mindenre elkészülve. Közben én a háttérből ecsetelem neki, mit kell tennie, ha esetleg kapás lenne, hogy a márna milyen erős és hogy vigyázzon, mert nagyon köves a széle. Arckifejezéséből azonban leszűröm: jobb, ha végre hallgatok. Hátralépek és a szétpakolt holmikat kezdem rendezgetni, mire felnézek Máté hátradőlve, botja feszül, mint a felajzott íj, a vessző vadul bólogat és szépen muzsikál hozzá a fék is. Fiam kuncogva, de mégis feszült izgalommal fárasztja halát. - Ez nagyon erős! - mondja mosolyogva. Néha úgy tűnik, nem bír vele. Próbálok szóban segíteni. Egy pillanatra még az is megfordul fejemben, hogy elkérem tőle, de aztán hagyom, hadd birkózzanak. A tusa hosszúra nyúlik, de a reggeli szürkületben a kövezés előtti mélyben alig tíz perc múlva feltűnik első közös márnánk termetes formája. Még nem adja fel, de egyre fáradtabban fordul újra és újra a meder felé. A fiú pedig jól bánik a damillal, és kezemhez vezeti a csodás, 3 kilós példányt. Mosolyogva emelem partra. Mindketten érezzük, ma nem ez az utolsó.
A visszaengedéssel bajlódok, mert szegény harcos nehezen tér magához, de aztán csak elúszik. Törölgetem kezemet, és mire elkészülök, Máté a következő áldozattal csatázik. Kérdezem mekkora, de lefitymáló hangon jegyzi meg: - Á, kisebb, mint az előző! És tényleg hamarabb végez vele annak ellenére, hogy ez is jóval méret feletti.
Ezt már ő engedi vissza, aztán szánakozva néz rám: - Kéred? Én pihenek egy kicsit.
Csöppnyi szégyennel ragadom magamhoz a kemény kis Shimano-t, mintha egy gyerek kapná vissza rég nem látott játékát. Sietve suhintom lefelé a csalit, de az első dobás nem hoz eredményt.
A második kísérletnél hamar eligazodik az ólom a mederben. Pár másodperc múlva kicsit megemelem a súlyt a fenékről, mire erős rántás a válasz. A hal a fellibbenő csonti csokrot kapta el. Iszonyú keményen ellenáll. Szinte egy helyben tartja lent a horgot, a fenéken, tőlem úgy negyven méterre. Órámra nézek, mert szeretem megmérni a fárasztás idejét. A heavy feeder Catana karikába hajlik, de a hal alig moccan. Csak most kezd remegni a lábam. Az a jól ismert izgalom. A szemem kihűl, szám kiszárad és csak egy valami jár a fejemben, vajon mekkora lehet... Ezzel a bottal fogtam már 4-es pontyot, de az úgy jött ki, mintha hajókötéllel vontattam volna... de ez márna! És a márna más! Aki fogta már acélosan kemény testét a markai közt, az tudja, hogy ez a jószág egy eleven torpedó. Méretéhez viszonyítva a legnagyobb dunai harcos. Közben átveszem a botot a másik kezembe, és a hasfalamba támasztom a nyelet, mert elfáradt a karom. Óvatosan leveszem a cipőm, mert vízbe kell majd gázolnom, hogy jobban irányíthassam. Amíg nem figyelek, kirohan és lehúz öt métert. A lasszó végén minden emelési kísérletre heves, mélybe rántó farok-csapás a válasz. Nem merem jobban terhelni. Talán 10-15 métert sikerült eddig beszednem...és ... nincs többé...! Az a bizonyos fájdalmas megkönnyebbülés, amit a legádázabb ellenségemnek sem kívánok. Hitetlenkedve, kótyagosan csévélem fel a fityegő zsinórt. Csak a horog hiányzik. Mekkora lehetett? Órámra pillantok: 12 perc. 12 perc és még csak meg sem láttam... Próbálom elfelejteni, és erőt meríteni a "félsikerből", hiszen lesz itt még több is... igen, de ekkora!??
Remegő ujjaim alig engedelmeskednek, mikor levágok egy botnyi elfáradt zsinórt, és újra kötözök. Gépiesen próbálom tökéletesen leutánozni korábbi mozdulataim, ugyanoda dobni, ugyanúgy meglibbenteni a csalit, mintha így visszahívhatnám a nagy halat, de az ábránd hiú. A fáradozásnak csak két betépett ólom a jutalma... most nem szabad feladni! Nem szabad kedveszegetten csinálni! Minden jó volt eddig... hinni kell a módszerben! És a bajuszosok itt vannak, mert lejjebb épp az imént emelt ki egy 2 kiló körülit egy spori.
Indul az ólom a mélybe... sodródik kicsit a helyére, és ilyenkor párat még rándul a bot vége...de most valahogy furcsán rezeg a spicc. Lehet, hogy már elkapta valami? Tétován bátortalanul emelek be... mire erős visszahúzás jelentkezik. Ó! Itt a kárpótlás! Most nem szabad hibáznom! Óra indul. Már mezítláb vagyok... és elszántabb, mint valaha! Hatalmas erős hal, de nem akkora, mint az előző. Ez egy kicsit kedvem szegi... ejnye! még mindig a "Nagy Szökevény" jár a fejemben, ahelyett, hogy koncentrálnék! A mélyben úszik és emelési kísérleteim nem járnak sikerrel. Iszonyúan jól dolgozik! Azért ez sem lesz pite! Ha kijön... mert most már óvatosan fogalmazok még magamban is, nehogy elkiabáljam. Jó idő eltelik, de nem jön közelebb! A hosszabb tusához az is hozzájárulhat, hogy jobban kímélem a damilt. Ez viszont azzal jár, hogy a hal nem fárad ki, és az elnyújtott harcban a zsinór megnyúlik, elvékonyodik, és talán mégis elszakadhat! Meg kell találnom azt az optimális erőt, mellyel lerövidíthetem a harcot. Kicsit mintha fáradt volna... jó tíz métert felcsévélek, de ő lehúz kettőt. Sajnos a sodrás is neki segít, mert a kövezés miatt nem bírom a part felé húzni, csak felfelé és így sokkal nagyobb erőt kell kifejtenem. A következő emelésnél meglátom. Gyönyörű! Mozgása lassul... ez már a végjáték... ilyenkor nem szabad leereszteni! A féken kicsit lazítok, bár a márna ritkán rohan ki már ilyenkor. Igazi nyílt sisakos bajvívó. Csak akkor adja meg magát, mikor teljesen elkészült az erejével. Óvatosan húzom a kövek közé... és kézzel emelem ki. Csodálatos, egészséges példány. Olajos zöld háta és telt, izmos teste itt piheg a lábaimnál. 57 centi, a rugós húzómérlegem három-harmincnál áll meg, pedig az csal vagy 10 százalékot. A fárasztás 12 percig tartott. Erről megint a szakítás jut eszembe... te jó ég, mekkora lehetett, ami elment!
Átmászok a többi horgászhoz, hogy lefotóztassam magam és hagyom Mátét egyedül küzdeni. Az egyik sporttárs, aki végignézte a fárasztást, különösen gratulál, főleg a húszas zsinórhoz... mint megtudom tőle, ők 35-össel nyomják... Szívesen lefényképez, de kér egy szívességet. Én is készítsek pár felvételt az ő haláról... kihúzza a kötelet... a végén egy 15 kilós harcsával! Három szem csontira jött! - mondja. De bevallja nem küzdött vele annyit, mint én a márnámmal. Visszamegyek a helyemre, és azonnal lecserélem a zsinórt a nálam lévő legvastagabb 25-ösre. Nem sok esélyem volna még így sem egy ilyen harcsa ellen, de ki tudja? Ne ezen múljon.
Még nagyobb izgalommal folytatjuk a hajszát, de 9 és 11 óra között szünetelnek a kapások. A nap hevesen melegít. Nekivetkőzünk. Szokatlan kánikula így szeptember végén, de az idei nyáron hozzászokhattunk a száraz forrósághoz. Gyorsan múlik az idő, de csak a néhány óvatosabb kapás miatti üres bevágások és a pár beszakított ólom és horog újraszerelése ad szórakozást. Dél felé megint megjön az étvágyuk. A húzások sokkal bátrabbak és hosszabbak lesznek, nem csoda, ha egymás után vezetgetjük partra a szebbnél szebb torpedókat. Főleg délután 2 és 5 között kényeztetnek minket. Egyik fárasztás a másik után. De a csaták sokszor végződnek a halak győzelmével. Néha a kiakadt, kitépődött horog, de leggyakrabban a kövezésen súrlódó és elkopó zsinór szakadása miatt. Így is hét küzdelemből háromszor mi kerülünk ki győztesen.
Közben számomra kellemes meglepetésként egy szigorú tekintetű halőr érkezik mögénk, és még a személyi okmányaimat is elkéri. Szerencsés dolog, hogy idén már megszigorítják az ellenőrzést, mert amikor így lehet fogni a márnákat, bizony sokan megvadulnak, és számolatlanul rámolják szákba, táskába a könnyen szerzett halhúst. Más kérdés, hogy nekem nem lenne gusztusom elfogyasztani az itt elejtett turkálókat. Az ellenőrzések tőlem lejjebb is folytatódnak és a halak tucatjával kerülnek vissza a vízbe. Van olyan szák, amelyben 8 kisebb márna vergődik... szerencsére nem sokáig. Persze az ilyen haltartó hálóknak soha nem akad gazdája, ezért a halőr ezeket mind "megsemmisíti". Még egy órát ott tölt a lépcsőn üldögélve, nézelődve. Érdekes, hogy az ezen idő alatt fogott halakat mindenki szépen visszaengedi. Állítólag a Bem téri kifolyónál az egyik este 20 márnát találtak egy önmagát horgásznak nevező mészárosnál, aki ellen most garázdaság miatt indul eljárás. Fájó, hogy az emberek nem gondolnak a holnapra, de talán a szigorodó kontroll ennek is gátat szabhat.
A kissé rosszízű közjáték ellenére nehezen tudjuk abbahagyni, amíg megy a hal. Még sötétedés után is fogunk egy kisebbet. Most kell befejezni!
Felgyúlnak a város fényei, halkul az egész napos rakparti forgalom. Bontani, és csomagolni kezdünk. Igazi jó tesztje volt ez botnak, orsónak, zsinórnak. Azoknak, pedig akik azt hangoztatják, hogy nincs már a Dunában hal, javaslom, fogják be az orrukat, és néha látogassanak el valamelyik befolyóhoz.
