Az idei évben az intenzíven telepített tavak helyett egyre gyakrabban választottam a környékbeli vadvizeket horgászataim helyszínéül. Minél többször horgásztam ezeken a kiszámíthatatlan és szeszélyes vízterületeken, annál jobban megszerettem és egyre jobban értékeltem az itt fogott halakat. A környékbeli vadvizek közül ezúttal a Ráckevei (Soroksári)-Dunára látogattam el egy finom, keszeges horgászatra.
A Ráckevei (Soroksári)-Duna a fehérhalak mellett nem elhanyagolható ponty- és amurállománnyal rendelkezik, a ragadozóhalakról nem is beszélve. Ezúttal mégis a keszeghorgászat mellett döntöttem. Hogy miért? Nem titok, hogy én leginkább a pontyhorgászatot kedvelem, eddigi sikereimet is néhány kivételtől eltekintve pontyos versenyeken értem el. A rangos versenyek azonban nem csak a pontyokról szólnak, egyre több olyan versenyt rendeznek, ahol kizárólag keszeggel, kárásszal lehet eredményt elérni. Köztudott, hogy ha keszeges versenyen eredményt szeretnénk elérni, akkor két feltételnek mindenképp meg kell felelnünk. Ezek pedig a gyorsaság és a pontosság.
A ponty horgászata során ezek szintén fontos tényezők, azonban korántsem olyan mértékben, mint a keszeghorgászatban. A gyorsaság és a pontosság csak sok gyakorlással sajátítható el, ezért próbálok én is minden alkalmat megragadni, hogy e képességeimet fejleszthessem.
Az RSD köztudottan egy rapszodikus vízterület. Előfordul, hogy állóvízen kezdjük a horgászatot, majd egy-két óra elteltével már azt vesszük észre, hogy az áramlás erősödésével a víz elsodorta a végszerelékünket az etetés helyéről. A nagyobb probléma az, hogy az áramlás elviheti a rosszul összeállított alapozó etetésünket és vele együtt az ott tartózkodó halakat is. Épp ezért szükségesnek tartom, hogy olyan etetőanyaggal készüljük erre a vízterületre, mely állóvízen is tökéletesen működik, azonban akkor is az etetésünkön marad, ha a víz áramlása felerősödik.
A megoldást én a durva szemcsés, különböző magvakkal és egyéb adalékokkal dúsított etetőanyagban látom, melyek egy része az erősebb sodrás ellenére is az etetésünkön marad, így az oda érkező halakat is ott tudja tartani.
Fontosnak tartom továbbá, hogy az etetőanyagunkat ne a horgászat megkezdése előtt, hanem lehetőleg már előző este keverjük be. Így a szemcséknek bőven lesz idejük megszívni magukat vízzel, ezáltal elnehezednek, és az áramlat kevésbé tudja elsodorni őket. A vízparton ebben az esetben már csak a megfelelő állagot kell beállítani.
Az etetőanyag állagának beállítását követően törjük át egy durva (4-5 mm-es lyukbőségű) törőszitán, melynek következtében a durva szemcsék ugyan megmaradnak, azonban etetőanyagunk jóval homogénebb lesz és a vízben egyenletesen fog bontani.
A keszeghorgászat egyik csodafegyvere kétségtelenül a szúnyoglárva. A szúnyoglárvát nemcsak a fehérhal horgászatakor, hanem szinte minden békéshal horgászata során eredményesen használhatjuk. Felhasználásáról, előkészítéséről mindenki másképp vélekedik, sokan hajlamosak túlmisztifikálni a szúnyogos horgászatot. Tény, hogy az élő csalik közül a szúnyoglárva a legsérülékenyebb, legérzékenyebb, így ennek a tárolása és felhasználása során kell a legkörültekintőbben eljárnunk ahhoz, hogy életben tudjuk tartani őket a horgászat végéig. A következő sorokkal és képekkel azoknak szeretnék segíteni, akik még viszonylag kevés tapasztalattal rendelkeznek a szúnyoglárvás horgászat tekintetében, vagy épp ki szeretnék próbálni, de nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá, hogyan készítsék elő ezt az igen kényes csalit.
Első körben fontos tisztáznunk, hogy a horgászboltokban kétféle szúnyoggal találkozhatunk. Az apró etetőszúnyoggal, mely méretéből fakadóan horogra tűzve nem használható, ezt földhöz, etetőanyaghoz keverve vagy egyszerűen csak etetőkosárba töltve alkalmazzuk. A másik típus a tűzőszúnyog, mely jelentősen nagyobb és kellő óvatossággal ugyan, de horogra tűzhető.
Én a szúnyoglárva felhasználása során is az egyszerűség híve vagyok, így a földes szúnyog elkészítését is igyekszem a lehető legegyszerűbben, legpraktikusabban megoldani. A földes szúnyog elkészítésének alapja a megfelelő állagú föld előkészítése. Ez kis túlzással lehet bármilyen föld, de a legjobb a lösz, agyag vagy löszös agyag. Mivel jelen esetben lassan áramló vízen készülök horgászni, az utóbbi mellett döntöttem. A löszös agyag a tiszta löszhöz képest lassabban bont a fenéken, így megakadályozza, hogy az áramlat egy pillanat alatt kimossa a kosarunkból annak teljes tartalmát. A föld bontási sebességét az agyag arányának növelésével vagy földragasztó hozzáadásával csökkenthetjük.
A löszös agyag állaga a gyári csomagolásból kibontva meglehetősen durva, darabos, így a megfelelő nedvesség beállítását követően szükséges azt egy minél finomabb (maximum 3 mm-es lyukbőségű) törőszitán áttörni. A föld nedvesítését kellő figyelemmel végezzük, mert nagyon könnyen túlvizezhetjük, a túlvizezett föld pedig földes szúnyog elkészítésére alkalmatlan.
A földes szúnyog összeállítását követően a tűzőszúnyog előkészítése következik. A tűzőszúnyogot többnyire szintén újságpapírba csomagolva vásárolhatjuk meg a horgászboltban, mely gyakran tartalmaz elhalt lárvákat, tőzeget, illetve egyéb szennyeződést. Horgászat előtt célszerű ezeket leválasztani az egészséges lárváktól. Ezt legkönnyebben szúnyogmászató használatával érhetjük el.
A horgászat során így biztosra vehető, hogy csalizáskor kizárólag élő, egészséges lárvák akadnak a kezünkbe. A vízben tartott tűzőszúnyogot garantáltan életben tudjuk tartani a horgászat végéig még a nyári forróságban is.
Ha ismeretlen vagy kiszámíthatatlan vízre megyünk horgászni, célszerű minél többféle csalit magunkkal vinni, mert soha nem tudhatjuk, hogy melyik működik az adott vízterületen. Mivel ezúttal keszegfélékre készültem, inkább az élő anyagra helyeztem a hangsúlyt, azonban abban a reményben, hogy sikerül egy-két pontyot is horogra csalnom, a felhasználni kívánt csalik közül a kukoricát sem hagytam ki.
A csali és az etetőanyag bevetésre kész, a következő lépés a felszerelés előkészítése volt. Ahogy korábban is említettem, a sikeres keszeghorgászat alapja a pontosság, ami azt jelenti, hogy dobáskor a végszerelékünk lehetőleg mindig az etetésünkre vagy annak követlen közelébe érkezzen. Így tudjuk a bedobás és a kapás között eltelt időt a lehető legrövidebbre redukálni. Ezt legegyszerűbben kiakasztott zsinórklipsszel érhetjük el.
A horgászatra szánt botok, valamint az etetőbot azonos távolságra való kihúzását követően az alapozó etetés következett. Mivel vadvízen horgásztam, ami ráadásul áramlik is, úgy gondoltam, hogy alapozásként nagyobb mennyiségű etetőanyagot viszek be. Élő anyagot az alapozó etetéshez csak minimális mennyiségben adtam. Tapasztalataim szerint, ha a horgászat elején túl sok élő anyagot viszünk be, akkor odaáll az apróhal és a darabosabbak helyett csak azokból tudunk fogni. Azonban, ha az élő anyag mennyiségét a horgászat során fokozatosan növeljük, sokkal több esélyünk van már a horgászat elején is nagyobb testű halakat szákba terelni.
20 dobást végeztem az etetőbottal, nagyméretű hengeres kosárral, mely véleményem szerint már megfelelő alapot nyújt a horgászathoz.
A horgászatra ezúttal kedvenc botjaimat, a Team Daiwa 12QX feedereket vittem magammal. A botot egy korábbi írásomban már bemutattam, így a paramétereit ezúttal nem sorolom fel. Elég most annyit tudni róla, hogy egy igazán könnyű, karcsú, azonban meglehetősen feszes, gerinces testtel rendelkező feederbot. E gerincesség tette indokolttá azt, hogy az 50 cm-es előke elé egy kb. 10 cm hosszú erőgumit iktattam be. Az erőgumi alkalmazásával egyértelműen végszerelékem rugalmasságát kívántam növelni, azonban a feszes blank miatt a bot gyorsasága továbbra is megmaradt. Tapasztalataim szerint a fárasztáskor vadul ficánkoló keszeg vagy kárász az erőgumi rugalmasságának köszönhetően sokkal nehezebben rúgja le magát a horogról.
A helyi horgászok tanácsait megfogadva, nagyobb testű halak reményében a meder közepét horgásztam meg, ám eleinte onnan csak apró keszegeket sikerült fognom. Azok viszont jöttek folyamatosan, bedobás után 10-20 másodperc elteltével már horogra kerültek. Arra gondoltam, hogy megpróbálom a csalit meglebegtetni, hátha a nagyobb testű halak vízközt tartózkodnak. Ez a tervem azonban most nem vált be, lebegtetve kizárólag snecit sikerült fognom. Nem kizárt, hogy volt nagyobb testű hal vízközt, de a falánk snecik bedobás után azonnal elkapták a csalit, így a termetesebb példányoknak esélye sem volt a horog közelébe jutni.
Az első két órában állóvízen horgásztam, majd dél körül elindult az áramlás, így az állóvíz folyóvízzé változott. Korábban elegendő volt a 25 grammos kosár, az áramlás megindulását követően azonban már a 35 grammos kosarat kellett feltennem, hogy a végszerelékemet az etetés helyén tudjam tartani.
Az áramlás végre darabosabb halakat hozott az etetésem közelébe. A kis keszegek eltűntek, helyüket nagyobb dévérkeszegek, bodorkák vették át, és a nap meglepetéseként egy kis balin is megkívánta a szúnyogcsokrot.
A hatályos jogszabályok nem teszik lehetővé terítékfotó készítését, amit most kicsit sajnálok, mert az 5 órás horgászat alatt igen szép, színes terítéket sikerült (volna) összehozni. Mivel halat ezúttal sem szándékoztam elvinni, fotózást követőn mind visszanyerték szabadságukat.
Idén nagyon sok negatív kritikát hallottam az RSD-vel kapcsolatban. Szerencsére többször volt alkalmam ezen a vízterületen horgászni és bizton állíthatom, hogy a negatív pletykák mind alaptalanok. Egyetlen horgászatom sem végződött kudarccal akkor sem, ha épp nem vittem magammal szúnyogot vagy jelentős mennyiségű élő anyagot. Idei tapasztalataim alapján mindenkit csak buzdítani tudok arra, hogy ha teheti, látogassa meg ezt a csodás, ám szeszélyes vadvizet, mert a megfelelő taktikával garantáltan színes, élménydús horgászatban lesz része.
Szerző: Sipos József (sjocofeeder)
Fotó: Végh Balázs
