Elmúlt horgászataim sikerein felbuzdulva úgy határoztam, új helyeket kutatok fel a Dunán. Egyetemi tanulmányaim miatt szabadidőm töredékére csökkent, ennek ellenére nekivágtam az ismeretlennek. Egymást követő két hétvégén néhány órás horgászatok alatt próbáltam szerencsét két teljesen különböző és számomra ismeretlen szakaszon. Mint már annyiszor, a kedves folyó ismét megmutatta, élnek még vizében nem mindennapinak számító halak, és azok megfogása sem lehetetlen...
Első horgászat
Az első horgászat célkeresztjébe kedvenc halam, a dévérkeszeg került. Fontosnak tartottam, hogy mindenképpen olyan szakaszon próbálkozzak, ami a keszegek természetes tartózkodási helye. A legbiztosabb, ha még pirkadat előtt kiérünk a partra és a legaktívabb időszakban, napfelkeltekor keresünk halmozgást. Ha jó helyen járunk, minden bizonnyal látni fogjuk a vízfelszínen forgó keszegféléket.
Viszonylag hamar, úgy egy órával érkeztem után kiválasztottam horgászhelyemet, majd elkezdtem szétrakodni. A felszerelés és a taktika kiválasztásakor mindig „a legegyszerűbb megoldás a legjobb” elvet követtem. Felszerelésemet egy horgászfotel, egy horgászdoboz, egy állvány, két feederbot, csalik és az etetőanyag, valamint a merítőháló alkotta. A végszerelékeket illetően a szokásos 60 g-os kosarat, 12-es Gamakatsu 2260B típusú horgot, 20-as fő- és 16-os előkezsinórt használtam. Etetést nem csináltam, csupán a kosárba került egy kis túlaromásított Haldorádó Nagy Dévér etetőanyag. Úgy gondoltam, ha valóban sikerül megtalálnom a halak természetes tartózkodási helyét, ennek elégnek kell lennie. Megtöltöttem a kosarat, felcsaliztam, majd bevetettem. A horogra néhány szál vörös trágyagiliszta került, aminek a dévérek sosem tudnak ellenállni. Az első dobás után nem sokkal a spicc gyors rángatózása jelezte, máris van érdeklődő. A bevágással nem késlekedtem, és megfogtam első halamat, egy alig tenyeres méretű karikakeszeget. Ez jó jel volt, hiszen valóban volt hal a pályán. Ezután még két hasonló méretű karikát fogtam, majd abbamaradtak a kapások. A későbbiekben az addig meghorgászott, kb. 20 m-es távolságon túldobva, távolabb is próbálkoztam, de kapást így sem sikerült kicsikarnom.
A ködös és meglehetősen csípős őszi reggel lassan délelőttbe ment át, és a horgászatra szánt idő rohamos fogyása azt a gyanút keltette bennem, talán kudarcba fog fulladni ez a próbálkozás. A köd is kezdett felszállni, amikor elmélázott tekintetem ismét a régóta mozdulatlan spiccekre szegeződött, és a víz felé hajlongó botvéget látva belém nyilallt a felismerés: kapás van! Bevágtam, majd konstatáltam, termetes hal került horogra.
Erősen tartotta magát, csak lassan tudtam némi zsinórt nyerni. Erőltetni semmiképpen nem akartam és a rossz akadástól is féltem. Egy ideig tétován forgolódott, majd lassú, komótos tempóban folyásnak felfelé indult. A kint lévő zsinórrész egészen rövidre zárta útját, és már közel volt, de még mindig erősen védekezett. Olyan hirtelen történt az egész, hogy nem is gondolkodtam rajta, milyen hallal van dolgom. Egyik pillanatról a másikra engedett húzásomnak és a felszínre kerülve azonnal felfeküdt ellenfelem, egy gyönyörű dévérkeszeg. Megszákoltam, majd a horogszabadítás után a mérlegelés következett. A maga 3,2 kg-jával valóban kapitális dévérkeszeget néhány fotó készítése után visszaeresztettem a Dunába. Még egy órán keresztül próbálkoztam, majd összerakodtam és - egy újabb sikeres horgászattal a hátam mögött - hazaindultam.
Második horgászat
A hét hamar eltelt, eljött a második horgászat ideje. Úgy gondoltam, ezúttal márnára fogok horgászni, ezért eddigi tapasztalataimra alapozva éjszakai horgászatra készültem. Választásom a Duna gútori (Hamuliakovo) szakaszára esett, mert nagybátyám elmondása szerint számtalan márnát sikerült már itt szákba terelnie. Érkeztem után a parton haladva 25-30 méterenként dobtam egyet és számoltam, mennyi idő alatt ér az ólom a fenékre. Ezzel ugyan a víz pontos mélységét nem tudom lemérni, de az adatokat egymással összehasonlítva kaphatok egy hozzávetőleges képet a mederről. Végül egy minden tekintetben különlegesnek mondható helyre ültem le, ahol a Duna kissé beszűkül és sekélyebb is, mint alatta vagy felette - aminek köszönhetően a víz begyorsul és rendkívül erős sodrással bír. A víz oldott oxigén tartalma ezáltal magasabb, ami - köztudott - a márna horgászatánál igen sarkalatos szempont. A parttól 10-15 m-re egy hínársáv húzódik, ami termetes hal kivétele esetén okozhat kellemetlenséget, de véleményem szerint ennyi esély jár a halaknak is.
Két rezgőspicces bottal horgásztam. Az alkalmazott végszerelék mindkét esetben azonos volt és minden apró részletében a helyi viszonyokhoz igazodott. A 20-as főzsinórra néhány méter 0,31 mm átmérőjű monofil előtétzsinórt kötöttem, aminek a végére egy nagyméretű hurok került. Azt egyharmad-kétharmad részben elvágtam, a rövidebbik végére pedig egy 80 g-os rücskös ólom került. A hosszabbik végére klasszikus zsinórösszekötő csomóval egy 40 cm hosszú fonott előkét kötöttem, melyen egy csomómentes kötéssel rögzített 6-os számú Gamakatsu G- Carp Method Hook volt. A csali Haldorádó Sajtos Bajszos dipbe mártott 2 szem Haldorádó Finom Pontypellet volt szintén Sajtos Bajszos ízesítésben. A rendkívül erős sodrás és az éjszakai viszonyok miatt etetést ezúttal sem alakítottam ki, azonban a Haldorádó Sajtos Bajszos etetőanyag finom szemcsemérete és kiváló tapadóképessége lehetővé tette, hogy a rücskös ólomra gyúrjak belőle egy kis túlaromásított és enyhén túlvizezett masszát. Az egyik bottal egészen közelre, a hínársáv mögé, míg a másikkal úgy 40-50 m- re horgásztam.
Este hat óra felé már sötétedni kezdett, így a botokra felkerültek a világítópatronok. Tudatában voltam, nem lesz túl gyakran kapásom, de egy idő után az őszi éjszaka csontig hatoló hűvös fuvallata, valamint a kapástalanság kezdte kedvemet szegni. Még négy óra elteltével sem volt értékelhető kapásom, ezért úgy határoztam, egy órát még maradok, utána hazaindulok.
Fél tizenegykor - fél órával horgászatom vége előtt - apró pöcögtetésekre lettem figyelmes a távolabbra bevetett készségem spiccén, majd hirtelen egy elementáris erejű bólintással jelentkezett az első kapás. A bevágásba benne maradt a bot, sőt azonnal lazítanom kellett a féken, ami egy kb. 50 m-re bevetett és viszonylag erős szereléken azért szép teljesítménynek mondható ellenfelem részéről. Halam kilőtte magát a túlpart felé, én pedig nem tudtam semmit sem csinálni, csak néztem, ahogy pereg le a zsinór az orsómról. Egy idő után megállt, majd hosszú percekig a sodrásban úszott felfelé. Szép lassan fáradni kezdett, én pedig lassan, de biztosan mind több zsinórt tudtam nyerni. Végül teljesen jobbra - a folyással szembe - húzott el, a veszélyes hínársávot kikerülte. Az előtétzsinór már beért a gyűrűk közé, de a halat még nem láttam. Izgalmas pillanatok voltak ezek, még most is beleborzongok, ha visszagondolok rá. Nagyon kíváncsi voltam, mi akadt a horgomra. Tudtam, ha márna lesz, akkor biztosan az eddigi legnagyobb. Végül a sekély vízben egy hosszú, fehéres test sejlett fel, majd ahogy áttörte a vízfelszínt, megpillantottam életem márnáját. A szákolással nem késlekedtem, azonnal alátoltam nagyméretű hálómat. Amikor partra emeltem, nem hittem a szememnek. Remegve mérlegeltem, a mérleg pedig sípolt, hogy megvan az eredmény. Pontosan 6300 gramm. Hihetetlen! Ekkora márna! Már a hideget sem éreztem kellemetlennek. A fotózás után gyorsan útjára bocsátottam, majd izgalmamban pakolni kezdtem. Már későre járt, de amiért jöttem, azt megkaptam - sőt, annál jóval többet is…
Írta: Rózsa Arnold (dreezy91)
Fotók: Rózsa Arnold, Kázmér Miklós
