Hosszú ideje terveztem már egy belvárosi paduchorgászatot, ám eddig rendre keresztülhúzta a számításom valamilyen nem várt körülmény. Legtöbbször a Duna magas vízállása vagy éppen az időpont nem volt számomra megfelelő. Végül augusztus legvégéig kellett várnom, mire sikerült eljutnom arra helyre, ahol idestova több mint két évtizeddel ezelőtt jártam utoljára horgászbottal…
Előzmények
A dunai horgászattal már gyermekként volt szerencsém megismerkedni, és az elmúlt évtizedek során rengeteg tapasztalatot szereztem. Persze a dunai horgászatot a végletekig kitanulni egy élet is kevés, hiszen a gyakran változó hatalmas folyó mindig tartogatott meglepetéseket, új kihívások elé állított, melyek által átütő sikereket, vagy néha kudarcokat éltem meg.
Leggyakrabban az élő Dunát vallattam, annak is a legerősebb sodrású szakaszait kerestem, általában márnára horgászva. Hosszú évekkel ezelőtt, amikor még a szennyvíz-kifolyók működtek, gyakran kerestem fel ezek környékét, ahol úsztatva csodaszép paducokat fogtam, ekkor kedveltem meg ezt az igazán különleges formájú halfajt. Kitartóan védekező, ereje csaknem a márnával vetekszik, és már egy fél kilogrammos példány fárasztása is élményszámba megy. Akkoriban egy laposabb, nehéz kőre száraz kenyeret kötöztem egy vékony dróttal, majd jó néhány méterre bevetettem magam elé a folyóba. A sodrás révén folyamatosan leváló kenyérdarabokra rövid időn belül odaálltak a paduccsapatok, és szinte egész nap lehetett belőlük fogni a szebbnél szebb példányokat. Később ezek a befolyók megszűntek, és nagyon kevés olyan helyet találtam, ahol a paducok tömegesen megjelennének. A Duna belvárosi szakasza azonban bővelkedik táplálékban, jellemzően erős sodrású, sóderos, kövezésekkel tarkított, így jó eséllyel eredhettem a paducok nyomába…
A horgászhely megközelítése
A horgászat megkezdése előtt alaposan fontolóra kellett vennem, hogy mennyi felszerelés az, melyet még viszonylag könnyedén el tudok vinni magammal. Autó hiányában a gyaloglás mellett a fővárosi tömegközlekedést vettem igénybe, mely egyfajta nosztalgiaérzést is keltett bennem, hiszen korábban rendszerint csak így sikerült eljutnom a Duna-partra. Egyébként sem szívesen autózom a belvárosban, hiszen nemcsak a közlekedés, hanem a parkolás is rendkívül körülményes, drága vagy épp teljesen lehetetlen, az általam kiszemelt helyen meg aztán végképp.
Így hát egy városi minimál-pecára szántam el magam, és tényleg csak a legszükségesebb dolgaimat zsúfoltam be a botzsákba, illetve a kis oldaltáskába. Két bot, két orsó, tartalék spiccek, egy összecsukható merítő szák, merítő nyél, tripod, előketartó, pontymatrac, kameraállvány, tartalék kosarak, törölköző, néhány szemeteszsák és egy palack ásványvíz… többek közt ezek kerültek a botzsákba, míg az oldaltáskában elfért a horgászatra szánt etetőanyag, egy kis flakon aroma, fél liter csontkukac, valamit a szerelékkészítéshez kiegészítők, aprócikkek és a szükséges okmányok. Az indulást ezúttal nem kapkodtam el, jócskán a délelőtti órákban jártam már, mikor útnak indultam. A villamosmegálló nagyjából egy kilométerre van, ahonnan csupán egy hosszabb megálló a Rákospalota-Újpest vasútállomás. Innen vonattal jutottam el a Nyugati pályaudvarig, majd a 6-os villamossal alig néhány perc alatt meg is érkeztem a Margit hídra, pontosabban annak Margit-szigetre bevezető szárnyhídjához. Ezután pár száz méter gyaloglás következett a kiszemelt horgászhelyemig. Csodálatos érzéssel töltött el, mikor megérkeztem, hiszen azt megelőzően több mint 21 év után jártam utoljára a Margit-szigeten horgászbottal, csak akkor az Árpád híd közelében. A partra nem volt könnyű lejutni a meredek rézsűn, de a száraz idő és a gumitalpú sportcipő jelentősen megkönnyítette a dolgom. A szigetre látogató kirándulók közül néhány napozni vágyó kihasználta az év talán legmelegebb napját, a 37 °C fokos hőséget csak az élénk délies szél enyhítette. Amerre csak a szem ellát, hatalmas kövek mindenütt és sajnálatos módon, irdatlan mennyiségű szemét is, így a szokásos módon szemétszedéssel kezdtem a dunai horgászatomat. A szokatlanul sok hulladék nagy része talán a napokban hirtelen áradó, majd gyorsan visszahúzódó folyó hozadéka. A horgászat előtt alaposan szemügyre vettem a meghorgászni kívánt részt, ahol vélhetően jó esély mutatkozik célhalaim, a paducok megfogására. A próbadobások során viszont hat kísérletből mindannyiszor elakadtam, így kb. 30 méterrel feljebb tettem újabb próbákat. Itt már egyetlen alkalommal sem tapasztaltam akadást, így neki is láttam az erre a napra szánt csalogatóanyagok előkészítéséhez.
A használt csalogatóanyagok, felhasználási módok
A Haldorádó Bázis Mix évek óta költséghatékony szolgálatot nyújt, ha viszonylag nagy mennyiségű etetésre van szükségem. A Bázis Mix széria közelmúltban debütáló tagja a Scobar, mely egy jellemzően sajtos jellegű és édes-savanykás, fűszeres keverék elegye, kifejezetten a márna, illetve a paduc horgászatához, így erre az alkalomra is ezt hoztam magammal. Az ugyancsak Scobar névre keresztelt Haldorádó Aroma Tuning segítségével egy igazán markáns illatú keveréket kaptam, melynek csalogató hatását tovább növeltem két-három marék csontkukaccal. A csontkukacot előzetesen egy kis rosta segítségével megtisztítottam a fűrészportól, egyéb szennyeződésektől. Az etetés egyébként itt sokak szerint sarkalatos kérdés, miszerint az erős sodrásban nincs értelme etetni. Azonban számos alkalommal tapasztaltam – és nem árulok el nagy titkot, hogy ezen a horgászaton is –, hogy nagyon sok múlott az etetésen. Ilyen körülményekhez azonban nagyon nem mindegy, hogy milyen tartalmú és milyen állagú keverék kerül a kosárba, valamint az sem mellékes, hogy mennyire tömörítjük azt. A sodrásba szánt keverékhez sokkal több aromát adok, mint általánosságban, és bátran tömörítem a kosárba töltésnél. A töményen aromás keverék, ha kellően stabilan tömörül a kosárban, sokkal jobb csalogatóhatással bír, mintha rövid idő alatt kioldódna és a sodrásban messze elkerülne a horgunktól. A folyó folyamatos és erős sodrása miatt nem nagyon kell attól tartani, hogy a kosár ne ürülne ki, inkább szép lassan oldódik ki annak tartalma, és a mederfenéken is sokkal nehezebben gördülnek odébb a leváló, tömör szemcsék, melyekből az ott tartózkodó halak is bátran csipegethetnek.
A használt végszerelékek és módszerek
A Duna e szakasza közepesen mély, gyors sodrású, helyenként rendkívül akadós, igazi nehéz terep. Célom egyértelműen az volt, hogy a környéken tartózkodó paducokat minél közelebb csalhassam az etetéssel, jó eséllyel elkerülve ezzel a bentebb lévő akadókat. Mivel az általam meghorgászni kívánt távolság alig volt több 15-20 méternél, nem láttam indokoltnak az extra nagy tömegű kosarak használatát, kezdésnek elegendő volt a 150 grammos kivitel. E nagy tömegű kosarak hatékony célba juttatásához megfelelő erősségű botok szükségesek. A Big River 390 RXH egy igazi nagyágyú, melyet már a megjelenése napjától nagy megelégedéssel használok, hiszen a legerősebb sodrásban is tökéletesen helytáll. Sokféle típust kipróbáltam az évek során, de mindezidáig messze ez a bot volt a legjobb, ami az én igényeimnek megfelel, hiszen akár 400 gramm össztömegű végszereléket is alkalmaznom kell, ha a körülmények megkívánják. Számos kérdést kaptam már azzal kapcsolatban, hogy a kisebb keszegek kapását tudom-e érzékelni ezekkel a finoman szólva sem „finom” botokkal. A válaszom – tapasztalataim alapján – egyértelműen igen! A Dunában élő halak gyakorlatilag egész életüket a sodrásban töltik, így jóval erősebbek, mint állóvízi társaik, és általában a kapásuk is vehemensebb.
Ha sűrűn dobok újat a nagy tömegű végszerelékkel, mindenképpen indokolt a fonott dobóelőke használata, de a mederfenéken fellelhető kagylóknak és köveknek is sokkal jobban ellenáll, mint a monofil zsinór. A végszereléket sem bonyolítottam túl, egy gyöngyös forgókapcson rögzített folyóvízi feederkosár, egy apró gumiütköző, valamint egy 60 – 70 cm hosszú előkére kötött 14-es méretű, széles öblű horog. Csaliként néhány szem csontkukacot kínáltam fel. Kiemelten fontos, hogy a horoghegyet gyakran ellenőrizzük, és szükség esetén cseréljük le a horgot. A paduc vaskos, porcos szájába általában a horog nehezebben ül, és a paduc kapása rendszerint villámgyors, így ha nem vagyunk elég figyelmesek, könnyen lemaradhatunk róla. Gyakran azonban apró, de egyre erősödő rángatások figyelhetők meg a bot spiccén, ami azt jelzi, hogy a várt vendég már a horgon van. Úsztatva, finom szerelékkel egyébként még élvezetesebb a paduc horgászata, hiszen meglehetősen jól küzd a horgon, ráadásul még télen is fogható szerencsés körülmények között.
A horgászat menete, összegzése
Az első néhány bevetést követően nem tudtam kapást elérni, de nagyjából fél óra múlva egy aprócska paduccal indítottam a horgászatomat. Amilyen kicsi volt a hal, az örömöm annál nagyobb, hogy ennyi idő után ismét halat tarthattam a kezemben a Margit-szigeten. Bizakodtam a jó folytatásban, és az öreg folyó igazán kegyes volt hozzám, valóságos haldömpinget hozott. A kapások egyre gyakrabban jelentkeztek, és a halak mérete is növekedett, jócskán kilogramm feletti paducokkal folytathattam. Egy igazán mozgalmas horgászat kerekedett ki, a délután második felében már lehetetlen volt két bottal hatékonyan horgászni. A folyamatosan bejuttatott csalogatóanyagoknak köszönhetően nagy mennyiségű paducot sikerült a közelben tartani, így már elegendő volt egyetlen készség is az ütemes fogásukhoz. Hogy az etetőanyagnak mennyire volt jelentősége ezen a horgászaton, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a tőlem alig 10 méterrel feljebb próbálkozó sporttárs, aki az egész nap folyamán mindössze egyetlen halat tudott fogni, két bottal és két-két horoggal próbálkozva.
Ezen a horgászaton nem a márnákra pályáztam, de a késő délutáni órákban csak nem bírtam ki, hogy tegyek egy próbát, hátha mégis el tudok csípni egy méretes egyedet. Délután egy-egy kisebb márna ugyan betévedt, és egy termetesebbnek tűnő példány is lemaradt fárasztás közben. A kosár méretét megnöveltem, így a 150 gramm helyett egy jóval nagyobb, 250 grammos kivitelt vetettem be, mely beljebb is stabilan megállt. Ezzel némiképpen kockázatot vállaltam, hiszen a bentebb lévő esetleges akadók miatt nagyobb volt a szerelékvesztés esélye. A horog méretét is megnöveltem, a 12-es méretű változatra jó néhány szem csontkukacot tűztem fel. Néhány paduc megfogása után rövidesen megérkezett a várva várt márna is. Erőteljes kapása semmivel sem összetéveszthető módon érkezett, a bevágást követően azonnal tudtam, hogy márnával küzdök. Jó néhány perc telt el, mire matracra tudtam emelni a kissé sötétebb tónusú izomkolosszust. Az etetőanyagom már fogyóban volt, így lassacskán elkezdtem összepakolni, azonban a készségeim még bent voltak. Kisvártatva újabb erőteljes kapás, és ismét egy jó erőben lévő márna jelentkezett. A fotók elkészítése után igyekeztem mihamarabb útjára engedni, majd elégedetten nyugtáztam a napi horgászatomat. Az esti szürkület közeledtével a paducok szinte teljesen eltűntek. Összességében egy rendkívül szórakoztató, élménydús és halakban bővelkedő napot tudhattam magam mögött a Margit-szigeten, ahová terveim szerint mielőbb visszatérek, de akkor már célzottan a márnák nyomába eredve próbálok újabb élményekkel gazdagodni…
Holler Imre
