Július közepén már javában dúl a nyár. Napközben elviselhetetlennek tűnik a szűnni nem akaró hőség, elég ezt kibírni bent az árnyékban, nem még kint a napon. Pezseg az élet a vizek partján, a víz már viszonylag meleg, a halak pedig esznek, mint a sáskák.
Ami a nappali órákat illeti, egyáltalán nem kívánkozom a vízpartra. Éjjel azonban szívesen hallgatom a tücskök hegedülését, a kócsagok kvékelését, a baglyok huhogását és a táplálkozó harcsák buffogását. Fantasztikus élmény végighorgászni egy-egy éjszakát, ha pedig halat is fogok, az már csak hal – akarom mondani, hab – a tortán. Sosem tudtam aludni a botok mellett, bár őszintén megvallva, pont az efféle varázs miatt nem is nagyon hiányzott.
Hétvége van, ismét egy éjszakai bevetést tervezek, a helyszín pedig a számomra oly kedves Zsitva csatorna. A kétvödörnyi kukoricát lefőztem még a délelőtt folyamán, amurra készülök, ezért kell a mennyiség. Késő délután már a felszerelést rendezgetem, három liter víz, étel és egy kis kávé is kerül a táskába. Hát, van cucc bőven, rögvest tele az autó! Néhány órával a szürkület előtt indulok, közel a víz, ezért hamar meg is érkezem. A kocsiból ki, a helyre pedig becuccolás következik. Dől rólam a víz, mire a horgászhelyre érek. No, nem a tempó volt nagy, csak sok a holmim és még mindig meleg van. A behűtött ásványvíz most aranyat ér, nagyokat kortyolok bele.
Miközben pakolászok, egy jó barátom közeledik, épp hazafelé tart horgászatból. Természetesen megállítom, hogy váltsunk néhány szót, az elmúlt hetek történéseit és fogásait ecseteljük egymásnak. Emellett persze a horgászatra is koncentrálok, felcsalizok és helyére kerül az egyik végszerelék. „Nem etetsz rá?”, kérdezi. „Majd, ha bent lesz mindkettő”, válaszolom. A nagy sztorizás közepette kapásom van, egy bődületes húzásra vágok be. Nem várt, gyenge ellenállás a válasz, egy fiatal pontyocska huppan a merítőmbe. Gyönyörű, sötét színe van. „Talán saját ívás”, bizakodunk. A halat megörökítjük, megcsodáljuk, végül elengedjük. Erre aztán nem számítottam, bár nem az első eset, hogy etetés nélkül fogok pontyot itt, a Zsitván.
Közeleg a naplemente, cimborámmal búcsút intünk egymásnak, én maradok, ő pedig reggel folytatja. Újracsalizok, majd ismét bevetem a cájgot, kisvártatva követi a párja is, ami néhány méterrel arrébb ér vizet. Minden a helyén, most már illő lesz szórnom a halaknak is. Csakhamar kiürül az egyik vödör, nem sajnálom a főtt takarmányt, a népes fehérhal állomány egyébként is kiveszi részét a lakomából, igyekszem a célhalakra koncentrálni. Ahogy besötétedik, snecik locsogását hallom, éjfél tájékán csakugyan megszólalnak a harcsák is. Immár kényelmesen, a székemben ücsörögve várom a kapást, a hőmérséklet is felettébb kellemes, mindeközben gyönyörű madárfütty hallatszik a mögöttem lévő kis erdőből. Egy élmény kint lenni, most érzem, hogy élek, most érzem igazán.
Hosszú órák telnek el, ahogy hallgatom a természet éjjeli hangjait. Az egész éjszaka eltelik egy árva kapás nélkül. Lassan pirkad, kíváncsian nyúlok a telefonért, hogy megnézzem, hány óra lehet, amikor hatalmasat bólint az egyik botom, majd kiegyenesedik. Újra megismétlődik, ám ekkor már én is ráhúzok egy rendeset. Jó súlyba ütközöm, azonnal lazítanom kell a féken, ugyanis halam nagy erővel lódul meg, hosszan rohan végig a nádas előtt. Adrenalin-szintem az egekben, még a fejlámpát sincs időm bekapcsolni. Kezd forró lenni a hangulat így, a hajnal kellős közepén. A nagy roham után a hal csillapodni látszik, feljön egy „szippantásra”, majd csap egyet és visszatör a mélybe. Lassan, komótosan, de felém tart, ezért kapok a lehetőségen és próbálok zsinórt nyerni.
Már előttem keveri a vizet, ám nem adja magát egy könnyen, van ereje bőven, ki is tör még néhányszor. Gyorsan fejlámpát kapcsolok, türelmesen fárasztom, tudom, az idő nekem dolgozik. Rövidesen megpillantom az ellenfelem: ránézésre olyan ötös forma és nyurga. Ma nem ő volt a célpont, ettől függetlenül nagyon örülök neki, hiszen nem minden nap hoz össze a sors ilyen vad és érintetlen pontyokkal. Már fárad a harcos, látom, ahogy pipál a nagy szájával. Pillanatok alatt be is merítem, a féken lazítok, a botot leteszem, a halat pedig merítővel együtt a vízben hagyom, míg előtúrom a centit és a fényképezőt. Készítek néhány képet, a hosszát lemérem, majd elteszem a halat.
Izgatottan pötyögöm az sms-t cimborámnak, hogyha reggel jön ki, álljon meg nálam, ugyanis van egy fotóalanyom. „Egy óra múlva ott vagyok!”, érkezik a gyors válasz. Míg barátomra várok, a halat csodálom: igazi, vad kagylófaló. Na, ezért megéri átvirrasztani az éjszakát!
