Nagyhalas praktikákat és izgalmas új jeleneteket ígérve búcsúztam tegnap. Nos, ahogy a mondás tartja: „Ígéret szép szó…!” A most következő sorokban részletesen megmutatom, számomra milyen csalogató anyagok milyen felhasználás mellett hozták meg a várt eredményt. Mindez egy nap, egy vízterület konkrét tapasztalata volt, viszont biztos vagyok benne, hogy ezek a módszerek kiváló lehetőségeket fognak nyújtani rengeteg más horgászvízen is a kora nyári felmelegedő, illetve nyári időszakokban. Ma sem érdemes továbblapozni! :-)
Mivel csalizzunk?
Ebben a kérdéskörben Péter barátomtól egyértelmű javaslatot kaptam a legjobban működő csali-felkínálási módra. Korábbi horgászatai egyértelműen megmutatták számára, hogy kizárólag a lebegő vagy súlytalanul kikönnyített csalikkal érdemes itt horgászni. Az így elkészített csalikombinációk alapvetően természetesebb mozgást produkálnak a víz alatti áramlatok hatására, így könnyebben, szívesebben szippantják fel őket a pontyok, valamint jelen esetben a másik nagy előnyük volt, hogy kevésbé bújtak meg az aljzatot borító 2-5 cm-es tőzegrétegben. Kifejezetten örültem ennek, mert egyébként sem áll messze tőlem ez a típusú csalizási mód, így viszont mindez rendkívül értékes információt jelentett, amivel Peti sok időt spórolt nekem. A csalik ízvilágát tekintve kezdetben az egyszerű, magas olajtartalmú halibut pelletekben, illetve Black Squid csalikban láttam a megoldást. Előbbi számomra meglepő módon kevésbé, utóbbi már jobban beváltotta az elképzeléseimet. Több szép „fekete tintahalas” ponty megfogása után azonban valamiért megállt a lendület, s kezdtek abbamaradni a kapások.
Ekkor egészen más ízek, illatok és színek felé fordultam, ami később kétségtelenül jó döntésnek bizonyult. A kavalkádból ezúttal is egy egyszerű szortimentet szeretnék megmutatni, mely számomra e túrán az abszolút dobogós eredménnyel záró szettet képezte.
Leghatékonyabb csalikombinációim a ’nádudvari tőzegesben:
Természetes attraktivitás a maximumon!
Hiába működik valami megfelelően, mindig ott motoszkál a fejemben, hogy hogyan lehetne azt jobbá tenni, még többet kihozni belőle. Ezzel a maximalizmussal van, hogy csak magamnak adok felesleges köröket, viszont az esetek többségében éppen ez eredményez olyan szilárdan bizonyító hatékony praktikákat, melyek ismerete mindenkori eredményességem záloga. Ezúttal a csalik és etetőanyagok különleges felületi aromásítása volt az, ami látványosan fokozta a vízbe juttatott készségeim hatékonyságát.
Ennek technikája az alábbiak szerint működött:
A tőzeg-dzsungel gyönyörű pontyai
Reggeli első fogásaink után feederbotjaim számára sajnos némi kényszerpihenő következett. Kivárásra alapuló taktikám mellett folyamatosan próbálgattam a különféle módosításokat, de sajnos a passzív időszak maradni látszott. Ellenben Petinek épp a déli, kora délutáni órák voltak azok, amik stabil halfogással teltek. Egymás után terelte szákba a szép, jellemzően sötét árnyalatú tőpontyokat és pocakos tükrösöket. Foglalkoztatott a dolog, hogy mit kellene másképp csinálnom, de legalább ezek a fogások nem hagytak unatkozni.
Délután kettő óra tájékán végre megtört a jég, egy lassú, botgörbítős kapással nekem is megékezett az újabb érdeklődő. Örömteli megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, amikor a botomat kézbe véve lomha, tetemes ellenállásban veszett el a suhintásom. Komótosan pumpált az ellenfél a túlsó végen, miközben megindult balra, egyenesen az arra lévő bedőlt fa baljós régiója felé. Azonnal ráfogtam a dobra és satura szorítottam. Botom végét a derekamnak támasztva, két tenyérrel pedig a felső EVA borításba kapaszkodva próbáltam minél nagyobb terhelést kifejteni, mert tudtam: itt nincs más esély! Küzdelmemet siker kísérte, halam irányt váltott, s elfordult céljától. Onnantól nyugodt tempóban húzva nyerhettem a métereket a part felé. Ereje volt még bőven, többször próbált még visszatörni a távoli tereptárgyak felé, ám elérnie már nem sikerült túl messzire. Hamarosan a partközelbe tereltem és néhány pipáltatás után alátolhattam a merítőt is. Csodaszép, aranysárga tőponty csillogott vissza rám az sűrű szövésű hálólyukak közül, erre a halra bizony megérte várni!
Még meg sem száradt a kezem, miután visszahelyeztem otthonába a gyönyörű tövest, máris eltekerte valami a másik, ez idáig csendesen hallgató botomat is. Szinte felsüvített a gyorsfék, olyan vehemenciával követelte új halam a zsinórt a dobról. Bevágásra semmi szükség nem volt, épp csak ellentétes irányba mozdítva ráemeltem a botra, az pedig repült is volna ki a kezemből, ha nem fogom rendesen. Hihetetlen erővel küzdött ez az ellenfél is, magasan a legerősebb ellenállást mutatta aznapi csatáim során. Ez a fárasztás is szákolással végződött. Alig akartam hinni a szememnek, amikor a hálóban megláttam egy rendkívül sötét árnyalatú, nyurgatestű ponty vonalait. Küzdelmes fárasztás végén nagy öröm volt a fényképezőgép elé tartani, olyan volt, akár egy fekete dinamit!
A kora estéhez közeledve hoztam egy rizikós döntést. Peti épp mellettem állt, amikor egy újat dobtam 4,20-as Carp Fighter botommal. Már a dobás indításakor éreztem, hogy ez picit le fog csúszni az eddig horgászott szakaszról, de az etetőkosár ívét látva a levegőben, nem éreztem veszélyes röppályának. Végszerelékem kis túlzással meg is rezzentett néhány apróbb ágat, amikor a jobb oldali bokor tövénél csapódott a vízbe. „Ez elég karcosan fog kijönni, ha már most el nem akadtál. Ki tudja, mi van a víz alatt…”, szólalt fel Peti a dobás végeredményét látva. Azt gondoltam, biztosan nem akadtam el, mert tudtam mozdítani a szereléken, és nem éreztem semmi nehézséget. Meglátjuk, mi lesz alapon bent hagytam ezen a helyen a szereléket és kíváncsian vártam a folytatást.
Egyet viszont biztosan tudtam, ha kapás lesz, itt még az eddigieknél is gyorsabban kell cselekedni, mert szó szerint egy vessző választ el a biztos halvesztést jelentő akadótól. Ültem a botjaim mögött, miközben akkurátusan fürkésztem a spicceket. A lassacskán lenyugváshoz készülő Nap már egyre alacsonyabban fénylett a túlparti fák koronája felett, sugarai azonban még káprázatosan szép, aranyló játékot űztek a tükörsima felszínen itt-ott végigfutó aprócska hullámokkal, melyeket a víztetőről mohón rovarokat kapkodó küszök keltettek. Néhány pillanatra gyönyörködtem ebben, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy szép lassan görbülni kezd a hosszabbik botom rezgőspicce. Reflexszerűen a bot után nyúltam és azonnal talpra ugrottam, hogy belekezdhessek a megszokott mozdulatsorba. Az első pillanatban éreztem, megérkezett a nap legnagyobb hala. Sokkal nagyobb súlyt éreztem a zsinór végén, komótos nyugodt mozgása pedig az igazi nagy pontyok jellegzetességét idézte: mintha tudomást sem vett volna róla, hogy megakasztottam, még mindig oda ment, ahová csak akart. Sajnos márpedig Ő a túlpart alatti zegzugos felé vette az irányát. Minden igyekezetem ellenére közelebb került a kritikus részhez, mint bármelyik eddigi halam. Milyen ironikus is lenne… Eddig nem volt halvesztésem a nehéz terep ellenére, hát most itt a legnagyobb, és épp ezt a halat veszítem el. Na, azt már nem! Felszerelésem teherbírásának határát feszegetve, csontkeményre húzott fékkel hátrafelé kezdtem lépkedni a parton azt remélve, hogy nem szakad el a zsinórom, s így talán el tudom fordítani a termetes halat. Éreztem, ahogy a zsinórom végigsúrlódik a gallyakon, már-már kezdtem felkészíteni magam a pillanatra, amikor valami megadja magát, majd a kezemben feszülő pálca megkönnyebbül…
De nem így lett, az erő velem volt! :-) A szemközti padmaly előtt egyszer csak elkezdett burványlani a víz, és a felszínen felsejlett egy lapátnyi farokúszó sziluettje. Halam csapott néhány nagyot, majd kissé oldalirányba, a nyílt víz felé próbált menekülni. Onnantól fogva ajándék volt a fárasztás minden pillanata.
Negyed óra kellett, hogy ellenfelem a part menti zónába érjen, és sok izgalmas fordulat után megkínálhassam a merítőhálóval. Fantasztikus fárasztás végén vehettem kézbe egy csodálatos, kapitális tükörpontyot. Rendesen megizzasztott az öreg bajszos, többek közt az ilyen élményekért imádok horgászni!
Az esti órákig még mindketten fogtunk néhány szép pontyot, majd az éjszaka sötét fátylával nemcsak a tájra telepedett néma csend, hanem a halak aktivitására is. Őszintén szólva, nem is bántam annyira ezt… Rengeteg szép halat fogtunk napközben, s így legalább jutott időnk nyugodtan vacsorázni egyet, majd megpihenni a gyönyörű, tiszta, csillagos égbolt alatt. Számomra ezt is hozzátartozik egy túra teljes élményéhez, ha minden percben csak halat fognánk, elveszne az érzés varázsa. :-) Mindenesetre nem szunyókálni jöttem éjszakára sem, ezért bíztam benne, hogy később újra megérkeznek az etetett területeinkre a halak. Még sötétedés előtt, az alkonyati fényeket kihasználva megismételtem a reggel készített 7 dobásos etetést. Ezt szétszórva az éjszaka idejére is biztosítottam a kellő mennyiségű csábító „koncentrált” etetést, így az odaérkező pontyoknak volt mit szemezgetniük a tőzegmezőből.
Kár volt elkiabálnom a pihenést, mert hosszabbra sikerült, mint azt szerettem volna. Éjjel 11 óra táján járt az idő, amikor megérkezett az első kapásunk a sötétségből. Peti jelzője kezdett szűnni nem akaró sípolásba, majd kis idő múlva szákolhattam is egy szép tőpontyot. Meglehetősen érdekes, néhol egészen apró pikkelyzete volt barátom halának, mintha egy csavar lett volna a sorban álló mintában. Emellett észrevettünk egy régebbinek vélt sérülést is rajta; a farokúszó felső része tökéletesen egészséges volt, viszont lefelé hajolva deformálódott. Úgy gondoltuk, kisebb korában megcsíphette valamilyen madár, ami prédának nézte, vagy egyszerűen így alakította a genetikája. Teljesen mindegy volt, ugyanúgy örültünk neki.
Az igazi meglepetés azonban akkor ért minket, amikor fél órával ezt követően Peti megfogta újabb halát, amely előző társával szinte teljesen megegyezett súlyban, s ami még érdekesebb, ugyanolyan „sérülés” volt a farokúszóján. Tágra meresztett szemekkel néztük ezt a véletlen egybeesést, ki tudja hány ilyen példány él a tóban, és mennyi esélye lehetett annak, hogy egymás után horogra akadjon két szinte ugyanakkora, ugyanolyan „kacska” farkú ponty.
Sűrű éjszaka volt már, amikor thermo ruhám takarásába vackolódva, csendben ültem botjaim mögött. A tömör sötétségben semmi más nem látszódott, csak a spiccekre erősített világítópatronok halványzöld fénye. A mindent átjáró hideg pára és a csillagos, tiszta égbolt megtették hatásukat, csípős hideget teremtettek a vízparton. Jólesett a kellemes meleget adó kapucni alá bújni, s közben hallgatni az éjszaka neszeit, azonban kicsit bántott is a tény, hogy egyetlen mozdításom sem volt még az éjjel. Bizony, ilyen is van, nem lehet minden mindig fenékig tejfel…! Gondolataim épp a következő csaliváltás körül forogtak, mikor hirtelen az egyik apró fénypont rándulása kezdte emelni a pulzusszámom. Gyengécske pöccintés volt csupán, ám egy pillanattal később elképesztő vehemenciával hajlott derékba rövidebbik feederbotom. Azonnal ugrottam a látottak hatására, és máris örülhettem az éjszaka első fárasztásának. Rendkívül jó súlyt éreztem a zsinór végén. Érdekes módon ez a hal nem próbált azonnal berongyolni valamelyik akadó ágai közé, hanem csak kis területen mozogva lassan pumpált. Szépen kezdtem is nyerni a métereket, majd néhány perc múlva azon kaptam magam, hogy halam már alig tízméternyire előttem kavarja a sötét vízfelszínt. Fejlámpám fényében egyre izgatottabban vártam, hogy megpillanthassam az éjszakai látogatót, de ennek pillanata még jóval odébb tolódott. Az eddigi viszonylag könnyen irányítható hal egy csapásra sokszoros erőt kifejtve kezdett húzni. A legváratlanabb fordulat azonban akkor ért, amikor hirtelen gőzerővel kezdett egyenesen felém, a part irányába úszni. Alig győztem visszacsévélni a folyamatosan lazává váló zsinórt, és nem is tudtam először mire vélni az eseményeket, majd rájöttem… Nemcsak a túlparti oldalon húzódott alámosás, hanem az én lábaim alatt is! Ellenfelem ezt sokkal jobban tudhatta nálam, ezért könnyedén - szó szerint - meredek helyzetbe tudott hozni, mert nem sikerült megállítanom a partvonal előtt. Láttam, ahogy zsinórom a partszéli friss nádhajtások között pattog, s egyre vágja azokat. Én is azonnal a víz széléhez siettem, és próbáltam „utánanyúlni” az elképzelhetetlen parabolában görbülő botommal a menekülő halnak. Olyan volt, mintha csónakból fárasztottam volna és a hal beúszott volna alá. Ez volt az a pont, amikor 50% esélyt sem adtam volna magamnak, ha ezt a fárasztást külső szemlélőként nézem. Szerencsére nem talált akadót és nem vágta el semmi a meggyötört előtétzsinóromat, így ebből a helyzetből is úgy festett, sikerül jól kijönnöm. Így is lett! Hamarosan újra szem előtt folytatódott a fárasztás, miközben sikerült megpillantanom egy fantasztikusan szép, hosszú, ezüsttestű tőpontyot. Bármennyi és bármekkora halat fog az ember, az ilyen látványtól ugyanolyan lelkes örömmel kalapál a szíve, mintha csak először küzdene nagy hallal. A makrancos töves még egyszer kísérletet tett, hogy visszatörhessen a part alá, ám ezúttal kellő időben reagáltam mozdulataira, ezért nem érhette el célját. Néhány kisebb-nagyobb kör megtétele után fáradni látszott, majd az első merítési próbával sikerült matracra emelnem. Ez a hal is csodálatos élménnyel ajándékozott meg, rendkívül örültem neki.
Néhány gyors fotó elkészítése után örömmel adtam vissza szabadságát, jó érzés volt végignézni, ahogy egészségét megőrizve tovaúszik éjszakai sötétségbe burkolt birodalmába. Az éjszaka további részében már nem érkezett több kapásunk. Álom nem akaródzott jönni egyikünk szemére sem, hisz az átélt izgalmak még sokszor újrajátszódtak bennünk, volt bőven mit kitárgyalnunk. Egyikünk sem volt elégedetlen, mindketten megkaptuk addigra, amiért jöttünk.
Reggel kissé felhős időre ébredtünk, ami az addig érezhetőnél is jobban lehűtötte a levegőt. Alig-alig akart előbújni a Nap mögülük, de amint sikerült neki, láthatóan a halak is sokkal aktívabbá váltak. Számtalan pontyugrás és fordulás borzolta a víztükröt, mi pedig titkon bíztunk benne, hogy elcsíphetünk közülük egy-egy búcsúhalat. A horgászatra szánt idő lassan a végéhez közeledett, és temérdek teendőnk volt még a felszerelések összepakolásával, így nekikezdtünk a végeláthatatlan folyamatnak. Lassan, de biztosan haladtunk vele, amikor utolsóként bent hagyott botomon jelentkezett a remélt bónuszpikkelyes. Rövid fárasztás után egy 7 kilogramm körüli tőpontyot engedhettem útjára, mely ugyan a túra legkisebb példánya volt, mégis tökéletesen befejezést adott horgásztunk végére.
Összegzés:
Csodálatos élményekkel és hasznos tapasztalatokkal térhettünk haza a vízpartról. Petivel összesen 27 db halat fogtunk, melyek mindegyike ponty volt. Fogásaink átlagos tömege 9,62 kilogramm volt. Szembetűnő volt, hogy a halak milyen ciklikusan táplálkoztak, s ezek az időszakok is eltérőek voltak a tó különböző területein. A pontyok egyértelműen megmutatták, hogy melyek azok a csalogatóanyagok, amiket szívesen fogyasztottak, és miután ezekre sikerült rátalálni, illetve taktikánkat hozzájuk igazítani, rendszeresen örülhettünk kapásoknak. Ez a fajta horgászat alapvetően egy kisarkított feederezés, hiszen sem a célzottan akadós területen való horgászat, sem az eldurvított felszerelés nem tartozik a módszer általános jellemzői közé. Aki viszont nem riad vissza mindezektől, illetve hajlandó a nehéz terep okozta kihívások elé állni, hozzánk hasonlóan fantasztikusan izgalmas vízparti élményekkel gyarapodhat. Remélem, sikerül saját horgászataitokon hasznosítani valamit mostani beszámolómból is, bárhol is vessétek be horgaitokat! Vizeink egyre melegednek, ezáltal halaink is egyre aktívabbak lesznek, ne habozzatok hát, ha csak tehetitek, irány a vízpart!
Írta: Putz Tamás
Fotók: Császár Bence, Putz Tamás
