Tavasszal, ahogy a vizeink egyre melegednek, a halak is napfürdőre vágynak. Ha néhány napig kitart a nap ereje, a víz felső rétegének hőmérséklete, ha nem is sokat, de pár fokot megemelkedhet. Ez a kicsinyke hőmérsékleti különbség már elég a halaknak ahhoz, hogy a víz felsőbb rétegeibe húzódjanak. Ahol a tavaknak sekély kiöntéseik vannak, vagy ahol egyszerűen csak fellelhetők gyorsabban melegedő laposabb részek, ott a pontyok előszeretettel húzódnak ki ezekbe, de egy mély bányatónál, ahol a part előtt is akár 4 méteres mélységet találunk, marad a hideg és melegebb vízréteg találkozásánál kialakuló „termál strand”. A kitartó horgász, ha egy napsütéses délelőtt úszózni szeretne, jobban teszi, ha nem a fenék közelében, hanem vízközt, a már említett sávban próbálkozik. Nem egyszerű peca ez, számtalan buktatója, nehezítő tényezője van, de néhány apróságot szem előtt tartva akár eredményes is lehet. Én is megtapasztaltam minden szépségét és csúfságát, amiből remélem, más is okulni tud.
A módszert természetesen nem én találtam ki, sokan már régóta eredményesen alkalmazzák nemcsak tavasszal, de akár nyáron is. A mély bányatavaknál ugyanis a legmelegebb napokban is van egy markáns határvonal a hideg és meleg víz mentén. Koncentrált etetéssel fel lehet csalni a pontyokat, ebbe a könnyen meghorgászható sávba. Aktív, pörgős horgászat ez, itt nincsen mód kiülni a kapást, folyamatosan dobunk, lövünk, libbentünk, tekerünk.
Mire lesz szükségünk? Különösebb eszközigénye nincsen a dolognak, az egyébként is használt matchbotunk tökéletesen megfelel, sőt a rövidebb, 330-360-as matchbotokat is bátran elővehetjük, ha van.
Én egy finom, lágy, leginkább keszegekhez használt matchbotomat használom erre a pecára, már csak azért is, mert könnyű wagglerekkel, kis távolságra kell dobnom. Az orsóra 14-16-os süllyedő zsinórt teszek, dobóelőkét is csak megszokásból kötök, igazából nincsen jelentősége. A könnyű botra 8-10, maximum 12 grammos, vékony karbon antennával szerelt úszó kerül úgy kisúlyozva, hogy az aprócska forgó és az 5 db No. 8-as sörét szinte csak a karbon szárat súlyozza ki. A leheletfinom súlyozásnak köszönhetően látványos kapásokra számíthatok. Legtöbbször csontival csalizok, így a horog is ehhez passzoló Gamakatsu 1310B 10-12-es méretben. Nem használok túl apró horgokat, 14-16-os méretre ritkán van szükségem. Ha kell, inkább az előkém hosszán, vastagságán finomítok, ami alapból rendszerint 14-es.
A felszerelés mellett sokkal nagyobb gondot kell fordítani a megfelelő etetőanyag összeállítására. A jó, vízközti pontyozáshoz alkalmas kaja könnyen belőhető és vizet érés után gyorsan bontva, már 50 centis mélységnél is ínycsiklandozó felhőt képez. Ez a képződött felhő lassan aláhullva ingerli kapásra a pontyokat. Nem baj, ha vannak visszaszálló, lebegő szemcséi is, ezek liftezve a vízréteg teljes magasságát bejárhatják, bár kétségtelen, hogy erősebb szél által kialakult áramlásban ez a visszájára is fordulhat. Nem szeretnék belemerülni túlságosan az etetőanyag kérdésébe, sokan sokfélére esküsznek, nyílván nekem is megvannak a kedvenceim, amelyek ennél a módszernél kifejezetten jól dolgoznak.
Ami számomra az ilyenkor használatos etetőanyagnál fontos, az a következő: legyen közepes szemcseméretű, könnyű, sok angolmorzsával dúsított, lehetőleg élénk színű és kellő tapadással bíró a keverék. Egy marék őrölt pelletet én mindig dobok a kajához, de ez is csak amolyan babona, bár eddig bevált. Amire azonban nagyon oda kell figyelni, az a víz megfelelő használata. Sokat szoktam pepecselni az etetőanyag felvizezésével - a vizet én mindig több részletben, többszöri pihentetés mellett adagolom. Ha aromát is teszek a kajához, akkor azt mindig a bekeveréshez szánt vízhez adom hozzá. A szinte decinként adagolt víz és a folyamatos keverés biztosítja azt, hogy a szemcsék mindenhol rendesen felnedvesedjenek, amit a többszöri pihentetés csak megtámogat. Ha kész az etetőanyag, akkor azt egy nejlon szatyorba teszem, és szorosan lezárva félreteszem pihenni.
Ez a fajta dunsztolás biztosítja azt, hogy egy csöpp se vesszen kárba az aroma intenzitásából. Bányatóról lévén szó, a kaja mellé tisztán csontkukacot is lövök, amihez egy erősebb, eredetileg pelletekhez szánt csúzlit is kikészítek. Nem horgászom túl messzire, 20-25 méterre bőven elég dobnom, ezt a távolságot kényelmesen meg is tudom etetni. Az első órában az etetőanyagot és a csontit egyforma intenzitással lövöm, azaz minden gombócot követ egy-két lövés csonti is. Nem kell sokat csúzlizni egyszerre, maximum 5 szemet adagolok a kosárba, hogy minél tovább kitartson.
A horogra értelemszerűen csonti kerül, 2-3 szemnél nem szoktam többet tűzni. A bekevert etetőanyag folyamatosan lőve körülbelül 1,5-2 óra alatt elfogy, ennyi idő elegendő ahhoz, hogy a pontyok - ha ők is úgy gondolják -, beálljanak az etetésünkre, ahol a továbbiakban a kis adagokban lőtt csontkukac már helyben tartja őket. Mindez leírva roppant egyszerűnek tűnik, valójában mégsem az. Rendkívül nagy fegyelmet és koncentrálást igényel a horgásztól mind a folyamatos etetőanyag-felhő, mind később a „csonti-eső” fenntartása. A pontyok ugyanis nagyon gyorsan odébbállnak, ha nem a nekik tetsző ütemben és mennyiségben kapják az eleséget.
Egy rosszul megnyomott gombóc, ami nem ott nyit, ahol az eddigiek, elviheti a halakat, egy rontott lövés pedig szét is húzhatja a nehezen beállított csapatot. A vízben persze nem csak pontyok élnek, így ahol sok apróhal is van, még nehezebb a dolgunk. Amíg a pontyok meg nem érkeznek, az apróságok uralják a terepet. Szép kapásokat produkálnak ők is, de folyamatosan újra kell csalizni, újra kell dobni, és minden egyes cibálásra be kell vágni, hiszen nem tudhatjuk, ki lehet az elkövető. Ahol sok az apróhal, ott a ragadozók figyelmét is felkeltheti a nyüzsgés. Balinokba, csukákba, nem ritkán süllőbe is beleakadhatunk, amit persze nem kell bánnunk, sőt!
Azt, hogy milyen mélységben fogjuk megtalálni kedvenceinket, senki nem tudja pontosan meghatározni. A laza gombócok a vízoszlop egy bizonyos „magasságát” járják be, de hogy ezen belül hol bukkanhatunk a pontyokra? Nos, ezt nekünk kell megtalálni. A legegyszerűbb módja, ha elsőre húzunk egy 150-180 centis eresztéket, amit folyamatosan rövidítve, akár 10 centinként állítva pásztázzuk át a vizet oda és vissza. Amikor megérkeznek a testesebb halak, jellemzően pillanatnyi csend áll be, megszűnik a snecik nyüzsgése, ekkor lehet számítani az első komolyabb jelentkezőre. A könnyű ólmozás miatt szerelékünk is lassan fog süllyedni, így ha már a beállt úszón jelentkezik a kapás, tudjuk, hogy jó vízrétegben vagyunk, míg ha a még mozgásban lévő cuccot húzza el valami, akkor feljebb kell jönnünk.
Nincs mese, folyamatos eresztékállítás mellett kell keresgélni a halakat. A vízközti pontyozás nem könnyű feladat, hiszen mint olvashattátok, számos buktatója lehet, de ha mindent jól csinálunk, roppant élvezetes is tud lenni. Nem egy esetben hozott sokkal jobb eredményt, mint a fenéken felkínált csali.
Ennél már csak a felszín közeli pelletes pontyozás izgalmasabb, de ennek szezonjára még várni kell. Addig is, aki egy kis mozgalmas, pörgős horgászatra vágyik, tegyen egy próbát, nem fog csalódni!
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Futó Márton
